2009.05.15. 09:34 – A Lángolók

Önelégült rocklemez

Green Day – 21st Century Breakdown
(2009 Reprise)

A szerkesztőségben erős egyet nem értés volt a Green Day új lemezével kapcsolatban, így egy kritika helyett most kaptok kettőt, méghozzá azoktól, akik a legjobban egymásnak mentek a témát illetően. Most kiderül, hogy a 21st Century Breakdown micsoda. Rockopera? Egyszerű rocklemez? Egy önelégült, dagályos, pár akkordos alkotás? Nézzük!

Operának hitt rocklemez

A Green Day-ről kevesen hitték volna, hogy a huszonegyedik században még érdeklődés mellett ad majd ki lemezeket. A kilencvenes évek kalipunk-hullámának egyik nagy nyertese, az Offspring mellett most második aranykorát éli. Már ez kisebb fajta csoda, de az előző lemez, az American Idiot sikerére annak ellenére sem volt senki felkészülve, hogy finom kis médiakampánnyal segítették az albumot. Különlegességnek a rockopera jelleget, és a tizenakárhány perces számokat állították be, de szigorúan véve egy szimpla rocklemezről volt szó. Ahogy most is arról van.

Tisztában vagyok vele, hogy a zenekar ezt is amolyan nagy műként akarja eladni, én mégsem álltam nagy elvárásokkal neki. Arra számítottam, hogy hallok majd egyszerű, néhol zongorás, pop/rock dalokat, ahol semmi nincs túlmagyarázva. A 21st Century Breakdown ilyen, így nem is kezdtem el sírni. Engem nem nagyon érdekelt, hogy komoly a mondanivaló, hogy kábé az előző lemez mintájára építették fel a dolgot, mindössze a korábban is csak kamuból tízperces számokat most négy vagy több részletben tálalják, és nem erőltetik az összefűzést.

Nem hiszem, hogy a csapat azt akarja bebizonyítani, hogy ő felérhet a Queenhez. Már a mellékvágánynak számító Foxboro Hot Tubs világossá tette, hogy ilyen célok nincsenek, és nem is lehetnek, mert a zenekarban korlátok vannak, mégpedig, hogy többet nem hajlandóak ők a gitározásról megtanulni, mint az a pár akkord, meg a dobolásról többet, mint a kettőnégy. Az igaz, hogy sokkal több már az akusztikus gitár, meg a zongora, mint korábban, de legalább a kölyökképű Billie Joe tudja, hogy a punkrockerkedés harminc, sőt negyven fölött legfeljebb Iggy Popnak áll jól, és elég, ha csak középtempóig szalad. Mondjuk a töménytelen mennyiségű Beatles-hatás (a Last Night on Earth egy ki nem adott Lennon-szerzemény is lehetne) furcsa egy kamaszkedvenc zenekartól, de nem is ciki.

Ezek a zenetörténeti összefüggések. A 21st Century Breakdown önmagában nézve egy korántsem hibátlan, de jól hallgatható rocklemez. A hatvankilenc perc viszont sok, nagyon is, és az is hatásvadászat, hogy minden tízedik perc torzítottgitározás után jön egy akusztikus, zongorás betét, de két hallgatás után mégis fejben dúdolja az ember a lemez felét. Ráadásul a Green Day zenéjében van egyfajta nosztalgikus hangulat, nem feltétlenül attól, hogy valaki a fénykorukban volt kamasz, hanem a dalok, a dallamvilág teszi olyanná, valakinek ez akár lehet giccses is.

A hangulatot el lehet kapni, aztán egy erős tíztrackes blokkot összeválogatni ebből a lemezből, és máris kész a szórakozás. Amúgy sem dívik már az albumozás, a Green Day is csak azért erőlteti, mert ez a konceptlemezes duma médiafelületet biztosít, amúgy tudják ők jól, hogy nem operát, hanem pőre rockszámokat írnak. Nálam ez a teljesítmény három és felet ér, de jobb hangulatomban lehet akár négy is.

(Pontszám: 3 és fél az 5-ből; szöveg: -dj-)

Az önelégültség operája

A Green Day pár éve az American Idiottel a 21. század egyik legnagyobb comebackjét hajtotta végre. Az Offspringhez hasonlóan leszállóágra került zenekar a powerpop-kitérőt jelentő Warning után úgy talált vissza eredeti stílusához, hogy még jobban sikerült, mint a korai klasszikusok. Az American Idiot bizonyos dalai annyira jól sikerültek, hogy még az arcbamászó mondanivalót is megbocsátottam nekik, sőt, az sem zavart, hogy Billie Joe elkezdett úgy öltözködni, mint egy identitászavaros kamasz.

A komoly (hazánkat is érintő) turné után itt a visszatérés, és a zenekar úgy gondolta, hogy a nyerő képleten felesleges változtatni: konceptlemez, kemény, társadalomkritikus mondanivaló, és a kalipunkon viszonylag ritkán túlmutató zenei alapok. Egy dolog változott, az pedig a dalok minősége: míg 2005-ben a kiugró slágergyártás volt az, ami miatt csak ritkán ment át kínosba a lemez, a 21st Century Breakdown már a nyitó, címadó szerzeménynél is felmutat mindent, amit egy ilyen vállalkozásban el lehet baszni. A Green Day elkezdte magát Queennek képzelni. Ezt úgy kell érzelmezni, hogy a sokszínűség kimerül pár idegesítő témaváltásban (a dal lezárása maga az ótvar giccs megtestesülése, hasonló gitártémát utoljára a KISS-től fogadtam el a God Gave Rock n Roll to Youban).

A már ismert Know Your Enemy egy kellemesen semmilyen rádiórock-sláger. Az első késztetés a stop gomb erős, és idegbeteg nyomkodására azonban egészen az ötödik számig nem jön elő. A Before the Lobotomy azonban a málházós akusztikus kezdéssel, és a Kelly Family-t idéző dallammal gyorsan elborítja az agyat, és végleg kiderül: ez egy szar lemez.

A dalok további végigmazsolázása helyett inkább elmondanám ennek okait: a Green Day soha nem lesz elég változatos zenekar ahhoz, hogy egy valódi „rockoperát” tudjon írni. Billie Joe soha a büdös életben nem lesz ahhoz elég jó dalszerző, hogy túllépjen korlátain. Tud írni tábortűz mellett gitározgatós balladákat, meg koncerten végigugrálható óó-óó-óózós nyári slágereket. Egy sztori elmeséléséhez ennyi édeskevés.

Az sem tesz jót a produkciónak, hogy a zenekar végleg elkezdte magát komolyan venni, és ahelyett, hogy szórakoztatni akarna, nagyratörő gondolatokkal traktálja a mindössze szórakoznivágyó hallgatót. A nagyratörő gondolatok természetesen azt jelentik, hogy „ó szemétszar fogyasztói társadalom, disznó Amerika, lázadjatok fiatalok!”

A 21st Century Breakdown nyílván rendelkezik minden konceptalbum hibájával is: istentelenül hosszú, a Green Day ráadásul ezt 17 trekkben (+1 intro) oldotta meg. Márpedig 69 percig hallgatni pár témából álló dalokat maga a mazochizmus. És ha mindez nem lenne elég, a dalok többsége még csak nem is jó. A Boulevard of Broken Dreams trükkjeit mégegyszer elsütő 21 Gunsnak borítékolható a siker, a többi szerzeményre meg vagy nem emlékszem, vagy arra emlékszem, hogy mennyire el lettek baszva.

A 21st Century Breakdown minden egyes percéből süt az önelégültség, amit csak egy olyan zenekar tud produkálni, aminek az utóbbi időben minden bejött. Most is be fog, legalábbis akkor, ha az volt a cél, hogy tartsák a koncertjeikre járók 17-18 éves átlagéletkorát. (Akit meg az elmesélt történet érdekel, annak annyit mondok, hogy vannak benne szerelmes fiatalok, a szerelmüket ellehetetlenítő társadalom, gonosz külvilág, és akkor most tessék elővenni A zabhegyezőt inkább.)

(Pontszám: 1 az 5-ből; szöveg: fá)


lemezkritika punk pop rock green day



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.