2009.06.22. 11:23 – SCs

A halhatatlanság hátrányai

Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings
(2009 Roadrunner)

A Dream Theater-problémakört többféleképpen meg lehet közelíteni, de ezeknek a megközelítéseknek a nagy része túlzó módon szubjektív, épp ezért hamis. Vannak ugye azok, akik számára a „progresszív” a létező legnagyobb szitokszó a zenében, nekik nyilvánvalóan semmilyen pozitív gondolat nem jut az eszükbe a Dream Theater név hallatán. A másik véglet a rajongó, aki ugrik mindenre, otthonában valószínűleg felhalmozva áll többkilónyi CD, vinyl, kazetta, oktató-DVD, plakát, hűtőmágnes, tanga bugyi, miegymás, ami kedvencétől valaha is beszerezhető volt. Márpedig a kedvenc főleg az utóbbi esztendőkben szinte önkontroll nélkül, követhetetlen mennyiségben ömleszti a kiadványait.

A két szélsőség között sem csak egyfajta attitűd létezik. Akit érdekel a metál, és nem teljesen kezdő, minden bizonnyal legalább egyszer az életben találkozott már a DT nevével. A legtöbben az együttes első három lemezéből minimum kettőre vitán felül álló klasszikusként tekintenek – nem feltétlenül szeretik, de legalább azt elismerik, hogy ezek az albumok egy kisebb földrengést okoztak. Vannak, akik kifejezetten rajonganak a zenekar első korszakáért (ezen belül is több változat létezik: egyesek az A Change Of Seasons EP-ig, mások a Falling Into Infinityig, megint mások a Scenes From A Memoryig tekintik hibátlannak a DT-t), ám Portnoyék utolsó nyolc-tíz éve annyira kiábrándította őket, hogy ma már dühödten fújnak rájuk, akármit is csinálnak, és a legkisebb hibájukat is a százszorosára nagyítják. A DT pedig bőven elkövetett hibákat az utóbbi időben.

Léteznek aztán azok, akiknek az előző csoport tagjaihoz hasonlóan a Dream Theater sokáig a szívük csücske volt, ám ma már egyre halványuló lelkesedéssel figyelik a zenekar teljesítményét. Mint egy szerelem, amelyből rég kihunyt a tűz, csak a szép emlékek maradtak, kicsit szomorkásan, de igazi negatív érzések nélkül (ebben különböznek a dühösektől). E sorok írója idetartozónak érzi magát, ennek megfelelően kéretik kezelni a továbbiakat.

A Dream Theater a második albumával, az Images And Wordsszel stílust teremtett, és akaratán kívül egy szörnyeteget is rászabadított a világra: a „DT-zenét másolók” rettenetes hadát. A két dologból – stílusteremtés és ezernyi követő – általában egy is elég (bár a kettő sokszor egymásból következik), hogy egy zenekar bevonuljon a halhatatlanok közé. És azt hiszem, ez lenne a helyes megközelítés, amivel az egész írást kezdtem: a Dream Theater mára olyan rock-dinoszaurusszá vált, amelynek kora ugyan lejárt, valamiért mégsem halt ki, és most már valószínűleg egy komolyabb jégkorszakra lenne szükség, hogy elveszítsük. Viszont ha már velünk él, megérdemli a tiszteletet a nagysága és az elvitathatatlan jelentősége miatt.

Az utóbbi albumok kritikájaként három dolgot lehetett kiemelni: a zenekar szemérmetlenül nyúlta a kedvenceit, Jordan Rudess (és kisebb mértékben John Petrucci) szólóorgiái látszólag minden elgondolást és kreativitást nélkülöztek, s végül, de nem utolsósorban, az énekrészek olyan lapossá váltak, mint egy CD-korong. Ha mindezek tükrében vizsgáljuk a Black Clouds & Silver Liningsot, inkább pozitív a mérleg.

Nyúlások megint vannak, de nem annyira egyértelműek, s főleg nem olyan zavaróak, mint ez eddigi Muse-, U2-, Tool- és „természetesen” Metallica-megidézések. A legfőbb gond, hogy most már leggyakrabban saját magukat másolják, ami a fáradás biztos jele. Rudess teker, de szerencsére az eddiginél kevesebbet. Hogy ízlésesebben, azt sajnos nem lehet mondani. Fogalmam sincs, miért jó ez, és rajta kívül ki élvezi ezeket a néha fülsértő, kétszáz kilométer per órás ad hoc billentyűnyomkodásokat. Petrucci gitárszólóira ugyanez áll, csak nem ugyanekkora mértékben – régen azért ez is másképpen nézett ki. Valószínűleg a zenekar úgy érzi, hogy hosszú szólórészek nélkül nem progresszív metál a progresszív metál, pedig szerintem a funkció nélküli hangzsúfolások nélkül mindannyian jól meglennénk. Azokat meghagyhatnák a koncertekre.

A legkellemesebb változás talán LaBrie-nél állt be. Nem mondom, hogy egy új Imagest énekelt össze, de vannak kifejezetten barátságos dallamai, amelyek már-már a régi időket idézik (az A Nightmare to Remember egyes részei, az A Rite of Passage-nek főleg a refrénje, a Wither és a Best of Times is oké), és végre nem erőlködik, hogy nagyon metálos legyen. Ez utóbbi amúgy sem áll jól igazán ennek a zenekarnak, még akkor sem, ha már az Awake-en hozták a Metallica- meg Pantera-riffeket. Akkoriban ugyanis még szépen be tudták ágyazni a keménységet a saját zenei világukba, ez azonban a Train Of Thought óta nem mindig sikerül.

Az új lemezzel egyébként ismét elkövették a szokásos hibát: túl hosszú lett. Alapvetően sem szerencsés 80 perces albumokkal előrukkolni kétévente, hát még ha nem is tudják minőséggel megtölteni. Az utolsó, majdnem húszperces The Count of Tuscanyt talán a kétharmadára is le lehetett volna csökkenteni (bár a tökéletesen a Yest koppintó gitárszóló még ilyen hosszúságában is tetszik), és amúgy sem árt nagyobb változatosságot, dinamikát belevinni egy lemez felépítésébe, mert ha hat dalból négy 12 perc feletti, akkor azoknak a daloknak nagyon sikerülniük kell, hogy fenntartsák az érdeklődést. Persze ha egy számon belül sokféle hangulat hullámzik, akkor semmi gond, de azért ez itt nincs így.

És el is érkeztünk az újkori Dream Theater legnagyobb problémájához: elvan vele az ember, kellemesen telik az idő, egy-két momentum meg is ragad a fejben, de ha vége, nincs az a jóleső, várakozásteljes izgalom, hogy újra és újra meghallgatva fokozatosan egyre jobban megismerje az adott lemezt. Nem keveset forogtak nálam a Scenes óta készült albumok (igaz, nem is annyit, mint az azt megelőzőek), de ha őszinte akarok lenni, egy árva dalt nem tudnék magamban az első perctől az utolsóig „eljátszani”, márpedig az Images dalainak még a szólóit is eldúdolom készségszinten, álmomból felverve.

A dinoszaurusz tehát dübörög tovább. Aki eddig is a pokolba kívánta, e lemez után sem tesz másként, a rajongó rajong, a többiek pedig jobb híján annyit tehetnek, hogy tisztelettel odébb állnak az útjából.

A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.

Szerintünk: (3/5)
Szerintetek: (3,8/5)

lemezkritika metál progresszív dream theater



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.