Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Álmodd Magad Mellém

2009.09.03. 12:13 - aliz

Leonard Cohen @ Papp László Sportaréna 2009.08.31.

Sokszor eszembe jutott már, hogy a zene kicsit olyan, mint a szerelem. Majdnem annyi befejezhetetlen beszélgetést hallottam már arról, mi tesz egy tökéletes számot tökéletessé, mint arról, mi tesz egy embert vagy egy érzést egyetlenné. Színek, szagok és felidézhetetlen emlékek karcolnak beléd olyasmit, amire ugysincsenek igazán találó mondataid. Egy kalapos bácsit és egy gigantikus CD-lejátszót teszek felelőssé a belőlem előtörő szentimentalizmusért.

De tényleg, olyan az az Aréna, mintha csak a SONY felirat hiányozna róla, talán futurisztikus, de inkább csak fura. Mire sikerül dekódolnom, a végtelen számú közül melyik kis piros szék az enyém, már el is sötétül minden. Az első racionális gondolatom az, hogy Leonard Cohen elég apró, és a felszerelt két kivetítő sem sokkal nagyobb - tehát valószínű, hogy nem látunk majd semmit. Perceken belül lehunyom a szemem, mályvából és elektromos kékből szövődik eszelős történet a fejemben. Egyetlen mély hang utazik az időben vérvörös mediterrán lokálból sorozatgyártott békebeli otthonba. Ott megment néhány szőke göndör háziasszonyt a kólaízű amerikai álomtól, aztán gyorsan délnek indul tovább, és arany fényben fürdik a gospel meg a szabadság. Meleg türkiz tengerbe mártózik egy dróton ülő madár, a titkos életem jéghideg pirosban ér véget. Cigánykereket vet két öltönyös ikerhang, mellettük csúnyán szép dizőz kíséri az elmaradhatatlan Hangot. Füstszínű árnyékból iszonyatos mariachi emelkedik ki, akit mohóság és barbiturát éget fémízű tűz által - de mielőtt rémálomba keverednék, egy gázláng sárgáskékje küld egy régen várt csodát. Valami, ami korábban talán függöny volt, most ezüstfényben orgonának hallatszik - ezt is elmossa egy újabb langyos hullám. Már majdnem csend van, csak a Hang elnémíthatatlan. Szól minden harang, ami még szólni tud, minden törött, és semmi sem ép, így talál magának utat egy kevéske fény. Aranysárgán virrad meg a reggel, ilyenkor minden kiderül. Például, hogy az ikerhangok testvérlányok, és nevük is van, a rémületes Mariachi tulajdonképpen barcelonai bácsi, a dizőzt pedig Sharonnak hívják, és sokkal inkább szép, mint csúnya. Hetvenöt év minden csontritkulása hirtelen úgy elszökdécsel, hogy szégyenben marad a javarészt fiatalabb nagyérdemű, ideje feleszmélnünk.

Na most, a sajtos perec meg a csapolt sör körülbelül úgy aránylanak az eddigiekhez, mint a szerelemhez az ágyban fingás. Nem azért mondom, éhes voltam meg minden, de olyan szomorú a kijózanodás. Szerencsére nem is tart sokáig, egy újabb racionális gondolatnyit ér az a felismerés, hogy sikerült pont olyan hosszúságúra időzíteni az intermezzót, amennyi idő alatt egy teltháznyi ember épp eljut pisilni. (Megnézném azt a képletet, amivel ezt kalkulálták, vad lehet és nem kicsit logarimtikus.) Újra kitalálom, melyik kis piros a sajátom, és várom, hogy újra elnyomjon az álom. Tudhatnám, hogy ez sosem így működik, első találkozás értelemszerűen egyszer van: attól kezdve jönnek a fajsúlyosabb dolgok, és a látásod is tisztul. Már nem csak színek vannak, és egyetlen hang, élesebb megvilágításban összetettebb az egész. A Tower of Song, Suzanne és Sisters of Mercy alkotta hármas során már majdnem eljutok oda, hogy ez nekem kicsit túl gyorsan lett túl komoly. Aztán megérkezik narancsos csíkok és egy buja cigányasszony kíséretében a féltékénység: szédítő és izgató a pletykák suttogása, kezdődik a harc. A lap, ami eddig fehér volt, és tiszta, homokszínt vesz fel, westernfilmben lovagolok indiánok elől. Talán mégsem indiánok, mert franciául bíztat a Hang - ellenálló vagyok, és egyre közelebbről üldöz a magány. Befordulok a sarkon, egy kék-zöldvillanással szűk sikátorba érek, ahol szesztilalom uralkodik, egy burgundivörös klubba csábít egyetlen szaxofon. Dick Tracy kísér leírhatatlan kalapjában, vagy talán mégis Bogart - mindegy, mert a Hang most néma, szólózik a dizőz. Mielőtt elhinném, hogy csak búgó bűnben és sötét szeszélyben lakik a vágy, kigyúlnak a fények újra és mindent értek már. Ezer méterről is látok minden részletet, triumfáns és belenyugvó ez a Halleluja, igen, ez a kettő egészen biztosan megfér egymás mellett. Ami ezután jön, az a rész, amiről már nem szólnak a filmek, ováció és keringő, egy egész vödörnyi frissen facsart könnycsepp. Vastaps van és visszatérés, utoljára szól a Hang magában, aztán ismétlik az ikerhangok és egy hárfa is: legyen ez a te akaratod.

Mindent meg lehet közelíteni tárgyilagosan, felsorolásokkal meg tervekkel, precíz leírásokkal - de van, amikor felesleges. Hogy melyik az a pont, amiután egy dal már himnusz, egy csók meg szerelem, legfeljebb csukott szemmel, színek, szagok és felidézhetetlen emlékek között meghatározható, szerintem. Épp ezért érdemes jó zenére sokszor, sokat álmodni. Jóéjszakát.


10 komment Címkék: leonard cohen koncertbeszámoló

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

lackó 2009.09.03. 13:02:34

Ott voltam életem koncertjén. Nem tudom, van-e több a tökéletesnél.

gitáros 2009.09.03. 13:14:30

Hát, én azon rugóztam előtte, ki volt az a fasz, aki az arénába tett egy ilyen jellegű előadót, pl. a Kongresszusi Központ vagy a MüPa helyett. Meg milyen szar lesz az öregnek egy kurva nagy, félig üres hodályban.
Tévedtem, és ettől boldog vagyok.

Dekatlon 2009.09.03. 13:23:59

Ja, tényleg jó volt.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2009.09.03. 13:37:46

egy felejthetetlen koncert volt.

Chalabre (törölt) 2009.09.03. 14:50:44

Azt olvastátok a Magyar Narancsban, amikor közölte, hogy a menedzsere tönkre tette, lenyúlta minden pénzét, és részint ezért is kellett közel 80 éves fejjel turnéra indulnia. Kisemmizték, de hiába nyerte meg a pert, a pénz elúszott.
Hatalmas fazon!

zigzeg 2009.09.03. 14:51:01

Ha a MüPában lett volna, azonnal veszek rá jegyet. Az Arénában annyi akusztikailag elcsesződött koncerten voltam, hogy nem lett kedvem. Aztán mire elkezdtem pánikolni, hogy azért mégis Leonard Cohen csak egy van, és soha nem fog a közelében sem koncertezni Budapestnek többé, addigra már késő volt, a cégünk bajban, nincs fizu, nincs miből koncertjegy, és hát nélkülem is teltházas volt. Most egy nagyon pöpec koncert DVD-ben reménykedem.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2009.09.03. 14:52:43

@gitáros: az a baj, hogy oda meg kevesebb ember fert volna el, akkor lenne jogosabb az, amit mondasz, ha nem szolt volna jol a koncert, de szerintem jol dolgoztak a hangmernokok.

tiduj 2009.09.05. 20:25:10

Számoltam a napokat, mint a katonák leszerelés előtt, és hát...életem legnagyobb élménye volt!


Impresszum | Médiaajánlat | Szerzői jogok
  Google+