2009.10.15. 10:01 – sixx

Húzós bluesrock délről

Lynyrd Skynyrd - God & Guns
(Roadrunner)

A Lynyrd Skynyrd amellett, hogy első ránézésre a leghülyébb nevű zenekar címet nyugodtan kiérdemelhetné, egy elsőrangú southern bluesrockot játszó banda, és igen, még mindig léteznek, pedig a hetvenes évek közepére tehető hőskor óta már igencsak sok víz lefolyt a Mississippin. Új albumuk, a God&Guns pont olyan, mint amilyenre a zenekar ismerői számítottak, húz mint az állat, és dögös, mint egy húszéves Playboy-maca.

A jóisten a megmondhatója annak, hogy miért tudnak a legegyszerűbb bluest játszó amerikai zenekarok lemezei is úgy szólni, mint az atom, miközben a hazai mezőny legzúzósabb zenekarai sem képesek úgy megszólalni, hogy az ember azt érezze, hatvan szakállas, mezítlábas őrült szaggatja éppen a fejét lefelé. A Lynyrd friss albumának egészen pontosan a tizennegyedik másodpercében tenyerelhetett rá a hangtechnikus a pult “dög” feliratú gombjára, és a dupla anyag második korongja közepéig le sem szállt róla (utána koncertfelvételek jönnek, nem mintha azok egy cseppet is szarabbul szólnának, sőt).

Félelmetesen húzós, dögös rockzenét kapunk az idén 45 (!) éves zenekartól, amiben az eredeti tagok közül csak Gary Rossington gitáros van jelen, és akiket a 12. stúdióalbumon olyan nevek kísérnek, mint Rob Zombie vagy John5, David Lee Roth majd Marylin Manson, legutóbb pedig pont Zombie gitárosa. 15 stúdiófelvétel és három koncertnóta fért rá a duplára, töltelékszám nincs köztük, mert a zenekarra ez a műfaj nem jellemző, ha ők írnak valamit, akkor komolyan is gondolják. A szövegvilágában a déli államok alapelveit szüntelenül emlegetik, tessék csak megpróbálni egy alabamai farmernek elmagyarázni, hogy a fegyvertartás nem feltétlenül jó dolog, és a Bibliában nem mindent kell szó szerint venni.

A szövegre felfont zene is tradicionális alapokon nyugszik, déli blues alapok és fogós dallamok jellemzik végig, a dobos Michael Cartellone a Damn Yankeesben és az Acceptben tanultakat ebben a műfajban is kiválóan kamatoztatja, a nóták nincsenek szétverve, de úgy oda vannak téve az alapok, hogy azokra felhőkarcolót lehetne építeni. Hangulatos, fülbemászó refrénekben nincs hiány (Still Unbroken, Simple Life, Comin’ Back for More), Johnny Van Zant, az 1977-es repülőgép szerencsétlenségben elhunyt egykori énekes, Ronnie van Zant öccsének orgánuma néha David Coverdale korábbi Whitesnake-albumokon hallott teljesítményét idézi fel, néhol meg olyan karcos bluest nyom (Floyd - a lemez legjobb darabja, ebben vokálozik Rob Zombie), hogy az embernek a könnye is kicsordul bele.

Persze vannak áthallások a korábbi nagy slágerekre, és a kevésbé ismert nótákra is, de ezt simán elnézzük a zenekarnak, mert cserébe olyan hangulatos lemezt kapunk tőlük, amilyet mostanában nem nagyon hallott az egyszeri rockrajongó. Igaz, a Free Birdre, és úgy az egész pályafutásuk elejére jellemző gitárszóló-orgiából nem kapunk már az albumon, de ez legyen a legkevesebb, amíg van YouTube, az ember nincs elveszve. Kár, hogy nem járnak errefelé, a Szigeten például simán elnézném őket a Nagyszínpadon valamelyik foskazán britpop zenekar helyett.

Szerintünk: (4,5/5)
Szerintetek: (5/5)

lemezkritika rock lynyrd skynyrd ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.