2010.09.06. 12:00 – sixx

Symphonicities: Sting és a nagyzenekar

Sting - Symphonicities
(Deutsche Grammophon)

Sting számomra mindig is két, jól elkülöníthető, és egymással szembeállítható dolgot képviselt: a Police iszonyú nyers, de mégis tökéletesen hangszerelt dalait imádom a mai napig, hithű metálosként is az első sorban csápolnék, ha egy reunion műsor elérne Magyarországra. Amit viszont szólóban csinált, különösen az első két album után, az a színtiszta elkurvulás, valahogy pont úgy, ahogy az Apple vált az egykori lázadó cégből a XXI. század IBM-jévé.

Éppen ezért kerülgettem vagy három hétig Sting legutóbbi lemezét, a Symphonicities című anyagot, amin a Bono világmegváltó státuszát izomból irigylő bőgős/énekes szimfonikusokkal megtámogatva adja elő szerzeményeit. Nem azért, mert ördögtől való véteknek tartom az ilyen kísérleteket, a Deep Purple annak idején kurva jó kis anyagot csinált belőle, a Metallica S&M-jét is lehet szeretni valahol, mondjuk a Scorpions-ra nagy volt a nadrág, de kell a kivétel is ugye.

Az ilyen kísérletezgetések általában úgy zajlanak, hogy a zenekar fogja a legnépszerűbb nótáit, rájuk tolja a nagyzenekart, oszt hadd szóljon, a közös fellépéseken meg fogat összeszorítva koncentrálnak, mert mögöttük nem nagyon fognak hibázni vagy pontatlanul játszani. El sem tudom képzelni, milyen lehetett Lars Ulrichnak a dobok mögött, szerintem fogyott vagy tíz kilót csak az idegtől.

Sting ezzel szemben csak pár egyértelmű nótát választott ki (Next To You, Roxanne, Englishman in New York), a többit annak megfelelően szedte össze, miből lehet teljesen mást, kifejezetten vonósokra, fúvósókra szabott verziót összeszedni. Ettől, illetve attól az alázattól, amit ezen a lemezen a zenész tanúsít, lett egy egészen kiváló anyag a Symphonicities. A lényeg most valóban a zenén van, az ének sokkal inkább háttérbe szorul, mint a szólólemezeken vagy a Police-szal felvett albumokon.

A Next To You kissé furcsa volt ebben a verzióban, én nem ezzel kezdtem volna az albumot, valahogy nem volt olyan átütő erejű, mint annak idején, és a Roxanne sem karcol úgy ezekkel a vonósokkal, mint amikor csak a gitár-bőgő-dob trió zakatol a refrén alatt. Az Englishman in New York vagy a When We Dance eredetiben is pont olyan, mintha eleve nagyzenekarra hangszerelték volna, így akkora meglepetést nem okozott egyik sem, bezzeg az Every Little Thing She Does Is Magic vagy az I Hung My Head.

Ez a két nóta és a You Will Be My Ain True Love olyan hangulatos, annyira más, mint az eredetijük, hogy csak pislog az ember, különösen az utóbbi, zseniálisan hangszerelt (a fúvós felvezetés után egy hegedű kíséri csak Stinget), felejthetetlenül fájó, kelta népzenékre emlékeztető dallamát istenbizony megkönnyeztem. A The End of the Game, az I Burn For You és a We Work the Black Seam teljesen külön életet élnek, sokkal grandiózusabb, hatásosabb mindhárom szerzemény így.

A lemezre nem tudok rosszat mondani, pár gyengébb pillanattól eltekintve kiválóan sikerült, a She's Too Good For Me nekem például harmadjára sem jött be, de tessék egy olyan lemezt mutatni, amin nincs gyenge pillanat (a Back in Black-en kívül). Ha valaki élőben is szeretné hallani a nagyzenekarral megtámogatott Stinget, november 8-án megteheti a Papp László Sportarénában. Én ott leszek, bár a csápolást szerintem egy ilyen bulin nem néznék jó szemmel a népek.

Szerintünk: (4,5/5)
Szerintetek: (4/5)

kritika pop rock sting



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.