2010.09.06. 12:00 – sixx

Symphonicities: Sting és a nagyzenekar

Sting - Symphonicities
(Deutsche Grammophon)

Sting számomra mindig is két, jól elkülöníthető, és egymással szembeállítható dolgot képviselt: a Police iszonyú nyers, de mégis tökéletesen hangszerelt dalait imádom a mai napig, hithű metálosként is az első sorban csápolnék, ha egy reunion műsor elérne Magyarországra. Amit viszont szólóban csinált, különösen az első két album után, az a színtiszta elkurvulás, valahogy pont úgy, ahogy az Apple vált az egykori lázadó cégből a XXI. század IBM-jévé.

Éppen ezért kerülgettem vagy három hétig Sting legutóbbi lemezét, a Symphonicities című anyagot, amin a Bono világmegváltó státuszát izomból irigylő bőgős/énekes szimfonikusokkal megtámogatva adja elő szerzeményeit. Nem azért, mert ördögtől való véteknek tartom az ilyen kísérleteket, a Deep Purple annak idején kurva jó kis anyagot csinált belőle, a Metallica S&M-jét is lehet szeretni valahol, mondjuk a Scorpions-ra nagy volt a nadrág, de kell a kivétel is ugye.

Az ilyen kísérletezgetések általában úgy zajlanak, hogy a zenekar fogja a legnépszerűbb nótáit, rájuk tolja a nagyzenekart, oszt hadd szóljon, a közös fellépéseken meg fogat összeszorítva koncentrálnak, mert mögöttük nem nagyon fognak hibázni vagy pontatlanul játszani. El sem tudom képzelni, milyen lehetett Lars Ulrichnak a dobok mögött, szerintem fogyott vagy tíz kilót csak az idegtől.

Sting ezzel szemben csak pár egyértelmű nótát választott ki (Next To You, Roxanne, Englishman in New York), a többit annak megfelelően szedte össze, miből lehet teljesen mást, kifejezetten vonósokra, fúvósókra szabott verziót összeszedni. Ettől, illetve attól az alázattól, amit ezen a lemezen a zenész tanúsít, lett egy egészen kiváló anyag a Symphonicities. A lényeg most valóban a zenén van, az ének sokkal inkább háttérbe szorul, mint a szólólemezeken vagy a Police-szal felvett albumokon.

A Next To You kissé furcsa volt ebben a verzióban, én nem ezzel kezdtem volna az albumot, valahogy nem volt olyan átütő erejű, mint annak idején, és a Roxanne sem karcol úgy ezekkel a vonósokkal, mint amikor csak a gitár-bőgő-dob trió zakatol a refrén alatt. Az Englishman in New York vagy a When We Dance eredetiben is pont olyan, mintha eleve nagyzenekarra hangszerelték volna, így akkora meglepetést nem okozott egyik sem, bezzeg az Every Little Thing She Does Is Magic vagy az I Hung My Head.

Ez a két nóta és a You Will Be My Ain True Love olyan hangulatos, annyira más, mint az eredetijük, hogy csak pislog az ember, különösen az utóbbi, zseniálisan hangszerelt (a fúvós felvezetés után egy hegedű kíséri csak Stinget), felejthetetlenül fájó, kelta népzenékre emlékeztető dallamát istenbizony megkönnyeztem. A The End of the Game, az I Burn For You és a We Work the Black Seam teljesen külön életet élnek, sokkal grandiózusabb, hatásosabb mindhárom szerzemény így.

A lemezre nem tudok rosszat mondani, pár gyengébb pillanattól eltekintve kiválóan sikerült, a She's Too Good For Me nekem például harmadjára sem jött be, de tessék egy olyan lemezt mutatni, amin nincs gyenge pillanat (a Back in Black-en kívül). Ha valaki élőben is szeretné hallani a nagyzenekarral megtámogatott Stinget, november 8-án megteheti a Papp László Sportarénában. Én ott leszek, bár a csápolást szerintem egy ilyen bulin nem néznék jó szemmel a népek.

Szerintünk: (4,5/5)
Szerintetek: (4/5)

kritika pop rock sting



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

holnaPinap 2010.09.06. 14:34:20

na a roxanne amitől vért hányok.
valahol a balázspali/lambada színvonal.

no-night · http://anothernonight.blog.hu/ 2010.09.06. 14:55:48

Nonono! Pont a Scorpions (pontosabban Christian Kolonovits) volt az, akik jól tudták alkalmazni a klasszikus hangszereket. Nemcsak odatoltak néhány futamot belőlük, hanem ki tudták velük egészíteni illetve ellenpontozni a számokat. Ráadásul mindezt legalább olyan változatossággal teszik, mint Jon Lord a Concerto-n (és ahogy ma játssza a DP-klasszikusokat nagyzenekarral, az is elképesztően jó).

waze 2010.09.06. 15:45:20

@holnaPinap:
gondolom az fáj hogy rendesen még eldúdolni sem tudnád...:-D

ha tehetem ott leszek!

nikodemus 2010.09.06. 19:06:52

Üdv!

Nem rossz ez a Sting-lemez, szódával elmegy, de ha valami igazán bátrat akartok hallani, akkor ajánlom Peter Gabriel idén tavasszal megjelent albumát, a Scratch My Back-et. 12 rock-klasszikus különböző szerzőktől, de úgy átültetve, hogy az valami csoda. A végeredmény valami döbbenetes lett: mindegyik dal mérföldekkel előzi saját eredetijét, pedig Gabriel nem piskóta nótákat válogatott össze. Merész rock-klasszicizálási kísérlet, Sting korongja ehhez képest langymeleg állóvíz.

mrs. white 2010.09.06. 19:40:27

A Police és Sting értékeléssel egyetértek. Van számomra olyan előadó aki hibátlan gyenge pillanatok nélküli lemezeket ad ki. Neal Morse összes szóló lemeze Igaz ő a szimfónikus hangzást pár session zenésszel hozza. Nehéz ezt egy Genesis rajongóként elmondani, de Ő hasonló utat járt be a Spocks Beardel, mint Peter Gabriel a Genesissel. A különbség az, hogy sokkal magasabb szinten. Pedig ugye azt már nehéz volt fokozni.

Zelefánt 2010.09.06. 19:41:33

@nikodemus:
Sting bunkó és zseni.
Gabriel nem bunkó és mégis zseni.
Tök jó, hogy a kettőt egy lapon említetted...mindkettőt szeretem.
A PG (aktuális) lemezét viszont még nem hallottam.

Káposzta Benő 2010.09.06. 19:43:34

Nekem nem jön be, mondom ezt Police és Sting rajongóként. A cikk "elkurvulásos" részével nem értek egyet, de hát nem is kell.
Még mielőtt hallottam volna a lemezt, volt bennem félsz a Royal Philharmonic Orch miatt. Több RPO lemezt hallgattam már, amin valamit feldolgozott a zenekar, pl. Disney (még ez a legjobb), filmzenék, ilyen-olyan együttesek, de mindig erőtlennek tűnt, nagyon klasszicizálták az eredetit, Stingnél is ez az érzésem. Szemben az S&M (San Fr.) vagy Scorpions (Berliner Philharmoniker) lemezekkel, ahol a zenekar keményen odab*sz. Itt persze a stílus is lágyabb, de akkor is nagy a hiányérzet. További gond Sting nagyzenekari átiratával, hogy ami egy Police felállással vagy jazz-sessionnal megy, az itt a nagyszámú résztvevő miatt elképzelhetetlen, vagyis a nüansznyi dinamika-, tempóváltozások, a ritmusok nem kotta szerinti követése. Egyszerűen túl kockásak lettek a számok. Igazán csak a We work the black seam tetszik. A koncertre azért a jegy megvan, mert élőben mindig más, remélem jobb is.

Zelefánt 2010.09.06. 19:49:59

Amikor megjelent a dupla koncertlemez (The Dream Of The Blue Turtles), azt hittem, hogy ez a Sting nevezetű ember megtalálta a tökéletes koncepciót arra a fajta zenére, amit én szeretnék...
Aztán meg tök csöves lemezek jöttek, én meg hánytam.
PG pedig mindig elő tud húzni valami újat a kalapból.

SzocsO 2010.09.06. 20:34:36

zelefánt
a dupla koncertlemez a bring on the night.
Nem hallottam még a lemezt - fogom - így afölött nem is ítélkezem, hogy tetszik-e vagy sem, de a szimfire hangszerelt rocknóták kivétel nélkül bénák, persze csak számomra. Ugyanis teljesen másképp kell zenét szerezni, hangszerelni egy szimfire, mint egy rockbandára, és a megszólaltatandó zene is más. Amikor egy rocknóta kijön, általában az előadó álmában sem goldol arra, hogy ezt valaha ő szimfivel adja elő - nem is úgy hangszereli, maga szám nem úgy van megírva. És amit előadásban egy kamaraegyüttes - ilyen egy rockbanda is - össze tud lötyögni, érzik egymást, a tempót, dinamikát, groove-ot, stb., kurvára nem fog működni egy mittomhánytagú szimfinél. Az más kérdés, ha valakiben meg is van az igény, hogy úgy írja a számot/darabot, hangszerel egyből, hogy több oldalról is meg lehessen mutatni az adott művet. Péel Zappa.
Ugyanez vice versa, klasszikusok popritmusban, hát aki kitalálta, nagyon lassú halállal veszne el kezeim közt.
Nyilván saját vélemény, nem pedig "megmondomafrankót" : )

nikodémus 2010.09.06. 21:57:41

@SzocsO: Pontosan erről van szó. Még pontosabban: akik kiemelkedőt alkottak kortárs rock-szimfonikus zenében, azok - kevés kivételtől eltekintve - egytől egyig teljesen új darabot komponáltak, lásd pl. Deep Purple: Concerto (1969), Emerson: Zongoraverseny (1977), Mike Oldfield: Music of the Spheres (2008). A szabályt erősítő fajsúlyos kivétel pedig szerintem épp PG új albuma. Pontosan azt csinálta, amit kell: egy kortárs angol zeneszerzővel leült, és alaposan végiggondolta a kiválasztott dalok zenei/érzelmi dramaturgiáját, ha kellett teljesen újraalkotta azt, és minden hangszerelési fogás ezt támasztotta alá. A végeredményt mindenki hallhatja a kész lemezen. Nem akarom bántani én Stinget, de ez a fajta (és bevallom: engem leginkább érdeklő) tudatosság nyomokban sem fedezhető fel ezen az albumon.

krferi 2010.09.06. 22:40:11

@SzocsO: Nagyjából teljesen egyetértek, de könyörgöm, a "szimfi" szót ne írd le mégegyszer!

egyatlagosfelhasznalo 2010.09.07. 05:20:09

Na és a KISS ALIVE IV Symphony?

Updike 2010.09.07. 23:07:26

Peter Gabriel Scratch My Back-je tényleg nagyot üt. Ez a lemez akármennyire is szeretem Stinget és ott leszek a koncerten is, nekem olyan semmilyen. Se íze, se bűze, ahogy már valaki mondta felettem szódával elmegy...

SzocsO 2010.09.07. 23:29:41

@krferi: bocsi, rászoktattak sajnos azok a zenészek, akik bennük játszanak, mind így hívja : ) de leszokom róla, ígérem.

fülesmackó 2010.09.08. 11:46:14

Szeretném megnézni élőben, biztos fantasztikus lesz. Sajnos, még nem voltam Sting koncerten soha...

farkamatvakarva 2010.09.08. 23:24:22

@Nothingspecial: a legjobb ilyen párosítás!
imádom a dvd-t!
a legjobb az, hogy nem piszkáltak bele a nótákba, nem lettek klasszikus szenvedések a dalok alá írva, hanem a DALokat játszák el, így organikus egészet alkotva
az elkúráshoz jó példa a symphonica larséktól: összevissza zenélnek a vonósok, mintha teljesen mást játsszanának, ráadásul telexarták gyors témákkal

nikodémus 2010.09.09. 18:22:32

Nagyon egyetértek vele:

www.quart.hu/cikk.php?id=5414

(talán nem illetlenség belinkelni)