Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Bad Religion megöregedett, visszavett a lendületből, de még így is jó. A Belle and Sebastian ezzel szemben épp nosztalgiázik az elmúlt időkön, felemás sikerrel. A blogkedvenc Sufjan Stevens jó, de kicsit túl csendes. Serj Tankian adta ki a Visa első lemezét, amin a zenekar próbál úgy csinálni, mintha népzenét játszana. A Working For a Nuclear Free City fantasztikusan szól, de másfél óra ebből is sok. Ezeket fikáztuk a héten.
Bad Religion - The Dissent of Man
(Epitaph)
Alany: A Bad Religion a kaliforniai dallamos punkzene alapzenekara. Idén lettek 30 évesek, ezt közösen meg is ünnepeltük a Sziget legnagyobb sátrában, de előtte még adtak szülinapi koncerteket az Egyesült Államokban is, amiből egy rendkívül hangulatos, ingyenesen letölthető koncertlemezt is felraktak a netre. A bulizás következő fázisa a 15. stúdióalbum lett The Dissent Of Man címmel, aminek egyik érdekessége, hogy már a negyedik anyag, amit ugyanaz a felállás rögzített. A lemez alapesetben 15 dalt tartalmaz, ehhez jönnek még a régiónként változó bónuszok, de aki pl. a japán verziót szerzi be, az a pluszdal Finite-en kívül a fentebb említett koncertanyagot is megkapja fizikai formában.
Pro: Aki egyszer megszereti a Bad Religion gyors, punkosan rövid, de ennek ellenére rendkívül tartalmas (szövegileg is), poposan dallamos, fülbemászó szerzeményeit, az örökké a rabja lesz a csapatnak. A szerelembe esésre tulajdonképpen bármelyik lemez alkalmas, de a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének fordulóján megjelent Suffer - No Control – Against the Grain trióval nem lehet hibázni. Tulajdonképpen csak két lemez, a No Substance és az A New America lett lapos, de miután Brett Gurewitz alapító-gitáros-dalszerző ismét megjelent a színen 2001-ben, azóta megint formában vannak. (Gurewitz a kereskedelmileg legnagyobb sikert hozó Stranger Than Fiction után szállt ki függősége és egyre jobban felfutó kiadója, az Epitaph miatt.) A Mr. Brett visszatérését fémjelző The Process of Belief és a The Empire Strikes First konkrétan majdnem olyan hibátlan alkotások, mint az említett hármas, és ugyan a 2007-es New Maps of Hell, valamint ez a mostani lemez már érezhetően fáradtabb, még mindig könnyedén verik a mezőnyt a saját műfajukban. Elég csak meghallgatni az újról az olyan dalokat, mint pl. a nyitó The Day That The Earth Stalled vagy a rögtön utána következő Only Rain, és máris sokkal pozitívabban állunk hozzá a lemez gyengeségeihez.
Kontra: A Bad Religion-dalok jellegzetessége mindig is az volt, hogy ha egy rajongónak mondott az ember egy dalcímet, az kis túlzással már dúdolta is az egészet, pedig a kritikusok szerint a zenekar csak egy számot írt életében (de az legalább jól sikerült). Na most a The Dissent of Man-t hiába hallgatom meg ezerszer, csak nem akar rögzülni a fejemben, pedig nem lenne rossz. Utóbbit erősíti, hogy ha berakom, simán végig is megy, egyáltalán nem zavaró, sőt, kellemes, de ha lejár, nem indítom kapásból újra. Az nem lenne baj, hogy öregesebb az egész, de azért mindenképp furcsa a country (slide)-gitár a Cyanide-ban, meg hát a lemezt záró, szintén amerikai folkos beütésű, de emellett nagyon popos I Won't Say Anythinget is szokni kell, mert kimondottan bárgyú az életműhöz képest, még akkor is, ha ez talán a legfülbemászóbb az egész lemezen. Az meg, hogy a mindig komolykodó, általában az élet negatív/komoly oldalait analizáló Bad Religion helyett most jó-e ez a sokkal vidámabb, néhol csaknem mosolygós, kicsit megpapásodott punkcsapat, már más lapra tartozik.
(Szöveg: dg; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Belle and Sebastian – Write About Love
(Matador)
Alany: A Belle & Sebastian a legsikeresebb twee pop zenekar, ezen felesleges is vitázni. A zenekar 1996 óta kiadott a stílus alapvetései közül minimum hármat Tigermilk, If Your're Feeling Sinister, The Boy With the Arab Strap), és a mai napig fel tud mutatni egy olyan fegyvertényt, amit csak nagyon kevesen: 14 év professzionális zenekészítés alatt egyszer sem sikerült igazán rossz albumot összehozni. A zenekar agya, Stuart Murdoch ráadásul azzal is sikeresen birkózott meg, hogy egy idő után már nem lehet teljesen hitelesen játszani a lúzer tinit, aki mindig a leghátsó padban kussol az osztályteremben a kinyúlt kardigánjában, várván a pillanatra, mikor végre hozzászól az addig létezéséről tudomást sem vett bálirálynő.
Pro: A Write About Love laza négy éves szünet után érkezett, igaz közben Murdoch kiadott egy felejthető lemezt God Help the Girl név alatt. Érdekes, hogy a Life Pursuiton a Belle and Sebastian felnőtt magához képest, most ismét visszatér a kezdeti hangzásokhoz. Újdonság a viszonylag sok vendégszereplő, itt van például Norah Jones, az énekesnő, akit mindenki ismer, de senki nem tud tőle dalt mondani. Ez sokat nem változtat az összképen, a kérdés innentől mindössze annyi, hogy adhat-e az emóhoz túl intelligens mélyérzésű fiataloknak hátteret a B&S? Ha a dalokból szemezgetünk, akkor mindenképp, hiszen az I Want the World to Stop, a Calculating Bimbo, és I'm Not Living in the Real World, és különösen az I Can See Your Future egészen fantasztikus dalok, a zenekar legszebb időszakát idézik.
Kontra: Sajnos a Write About Love azonban felvonultat több tételt is, ami nem üti meg a mércét, és ezt nem lehet nem arra visszavezetni, hogy próbálnak ismét baromi fiatalosnak tűnni. Olyan ez, mint mikor az ember rájön, hogy középiskolásnak volt lenni a legjobb, ezért elkezd nosztalgiázni a régi dolgokról, csak elfelejti a tényt: megélni a dolgokat mindig sokkal izgalmasabb, mint meghallgatni másokat, ahogy emlékeznek rá. Ezzel el is tűnt a Belle and Sebastian egyik legnagyobb bája, a személyesség érzete, ami által eddig mindig úgy érezhette a hallgató, hogy Murdoch a dalokat csak és kizárólag neki írta.
(Szöveg: fá; pontszám 3,5/5)
Sufjan Stevens – Age of Adz
(Ashtmatic Kitty)
Alany: Az amerikai Sufjan Stevens az évtized elején bukkant fel a jobbára halkszavú folk színtéren, és különösebben sok vizet nem is zavart a 2005-ös Illinois albumig, ahonnan a Chicago című dal film-, és reklámzene formájában is bekúszott a köztudatba. A hihetetlen aktivitást mutató zenész legutóbb nagyzenekari filmzenével, illetve "filmzenével" jelentkezett, ami a karrierének eddigi legérdekesebb momentuma volt, plusz idén egy EP is kiadásra került a friss komplett albumot megelőzve. Energiában nincs tehát hiány, de ilyen helyzetben az aggódás tárgya ugyebár mindig a kreativitás.
Pro: Most épp visszatért a folkos gyökerekhez, a megszokottnál (ha lehet ilyenről beszélni egy ilyen alapvetőn kanyargós karrier kapcsán) némileg melankolikusabb, vagy ha úgy tetszik komolyabb körítésben. A lemez tipikusan később kezd el működni. Előzör nem másznak az arcodba a finom megoldások, de utána kimondottan élvezetes tud lenni a relatív sokfélesége. Így például a Too Much egy újkori NIN alapra megírt Iron & Wine sztenderd, de a kerregőelektronika végigvonul a lemez egészén.
Kontra: Viszont az összkép túlságosan közelhúzódik a már említett Iron & Wine féle "fel ne keljen a szomszéd!" modern folkhoz. Jók a dallamok, de a számok jórésze nagyon egy kaptafára készül, és a kötelező körök után már eszembe nem jutna újra előenni. Nem különösebben segít a helyzeten a lemez végére bevágott 25 perces gigászi izé sem, hiába jó az is. Kisebb adagokban érdemes, úgy nem fáraszt annyira.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3/5)
Visa – Made in Chernobyl
(Serjical Strike)
Alany: A Visa egy amerikai székhelyű csapat, amelynek tagjai különböző kelet-európai országokból származnak, főleg az egykori Szovjetunió tagköztársaságaiból. Ennek megfelelően olyan egyveleget játszanak, aminek a vége egy Macskajaj-szerű balkáni kavalkád lesz, ami néhol nagyon szórakoztató is tud lenni. A csapat nagy lehetősége, hogy Serj Tankian a szárnyai alá vette őket, és még a lemez egyik legnagyobb slágerében - Viktor - is dajdajozik a srácokkal.
Pro: Aki szereti a fent említett film hangulatát, mit sem tud a környező népek zenéiről, ráadásul le is szarja azokat, annak a Made In Chernobyl kimagasló élményt fog nyújtani, hiszen népies, ugrálós, lehet rá részegen ordibálni és nagyjából mindenki el tudja viselni korosztálytól függetlenül.
Kontra: Semmi köze az eredetileg említett népek zenéihez. Inkább egy több népi hangszerrel eljátszott System Of A Down. Valószínűleg a tengerentúlról ilyesminek képzelhetik az egész régiót. Macsósnak, üvöltözősnek és sírva vigadósnak. Lehet, hogy valakinek ez már kicsit sok, de bebaszva tényleg hallgattatja magát!
(Szöveg: Both András; pontszám: 3/5)
Working For a Nuclear Free City – Jojo Burger Tempest
(Melodic)
Alany: A manchesteri zenekar folyamatszerűen vette fel mostani alakját. A tíz éve stúdióprojektnek indult hosszú nevű zenekar 2004-ben állt előzör színpadra, és két éve plusz egy gitáros is érkezett. A tulajdonképp komplett manchesteri zenetörit egybeolvasztó zenekar néhol kibogozhatatlannak hatóan tömény, dreampoppal lelocsolt progresszív szintis, gitáros, visszhangos, hol dinamikus, hol merengő zenéje érthető okokból nem robbantott kasszát, de az erre fogékony sajtó folyamatosan a tenyerén hordozza őket.
Pro: A messziről kiszagolhatóan produkciós keménymagként definiálható Phil Kay ezúttal sem szűkölködik mondanivalóban. Az első lemez 17 száma eleve nem akármi, főleg, hogy ezek legnagyobb része valóban teljes értékű kidolgozott szám, és ehhez jön még hozzá a második lemez címadó, vágás nélkül egyben érkező 30 perces monstruma, így az album másfél órára rúg. Ennek tükrében nem kis teljesítmény, hogy kisebb strukturáltságban nézve mindenhol kidolgozott, izgalmas, és jól megszólaló anyag a mostani is, ezúttal némileg organikusabb, helyenként egész fura megszólalással.
Kontra: De az ember már csak olyan, hogy nem szereti magának strukturálni az egyben érkező dolgokat, csak azért, hogy jobban élvezze. Ez pedig így egész egyszerűn túl sok ebből. Az elején beleszeretsz a rengeteg hangba és különböző megoldásba, aztán kicsit semmilyenné válik, utána fárasztóvá, végül idegesítővé. Kellene a projekt mellé egy szívtelen, de tehetséges producer, mert ebből így nem lesz előrelépés, tehetség ide vagy oda.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3/5)
