2010.12.02. 10:25 – A Lángolók

Photoshoppal gyönyörű - Ömlesztett anyag

Bármilyen reménykeldő, a Daft Punk Tronhoz készített soundtrackje sokkal közelebb áll a sima filmzenéhez, mint egy teljes értékű Daft Punk-lemezhez. Duffy második albuma ideális választás bárkinek ajándékba, ugyanis senkiből nem hoz ki vad indulatokat. Lord Huronéhoz hasonló zenét már nem először hallunk mostanában, de erre a színvonalara mindig van igény. A Solefald bemutatja, hogy van élet északon a viking ősök felidézésén túl is. JR és PH7 nem bonyolítja túl a hiphopját, de amíg ezen a szinten dolgoznak, addig felesleges is lenne. Ismét egy nap késéssel, de bemutatjuk, mikkel elégedetlenkedünk mostanában.

Daft Punk - Tron: Legacy OST
(Walt Disney Records)

Alany: A Daft Punk fogalom. Akinek őket 2010-ben be kell mutatni, az rettentően szégyellje magát, mindemellett pedig borzalmasan nehéz elképzelni, az illető hogyan érthet bármit is az elmúlt 10-15 év releváns könnyűzenéjéből. Minden bizonnyal sehogy, ezért most zárja is be ezt az ablakot, a saját érdekében kérjen valakitől egy baráti, józanító pofont a nevünkben, majd pedig kezdjen el ismerkedni a francia duóval. Később aztán visszatérhet. Mindezt pusztán a zenei kulturálatlanság enyhítése érdekében javasoljuk, mert egyébként az koránt sem mondható, hogy a lemez befogadásához rettentő alaposan tisztában kéne lenni a Daft Punk munkásságával. A hamarosan a mozikba kerülő új Disney-produkció, a Tron: Örökség című film zenéjére sok mindent lehet ugyanis mondani, csak azt nem, hogy egy teljes értékű Daft Punk-album lenne, aminek megítéléséhez legalább a '97-es Homework, a 2001-es Discovery, valamint a 2005-ös Human After All elengedhetetlen. Nem az. Ezt azonban hiba is lenne elvárni tőle. Mivel a Tron esetében egy mára klasszikussá érett sci-fi folytatásáról van szó, és már annak idején is egy elektronikus zenei úttörő, Wendy Carlos szerezte a 82-es film zenéjét, teljesen érthető, hogy a stúdió most is nagynevű, (egykor) meghatározó alkotókra bízta a munkát.
Pro: Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo pedig meg is oldotta a feladatot: első hallásra hatásosnak tűnő, nagyszabású, a szintik mellett egy közel százfős szimfonikus zenekarral rögzített komplett soundtracket készítettek, aminek hallgatása közben nem egyszer eszünkbe juthatnak akár Giorgio Moroder filmzenéi, vagy éppen önálló munkái is, és amihez - a december közepén a mozikba kerülő film ismerete nélkül is látványos - szintén nagyszabású, magával ragadó képsorokat képzelhetünk.
Kontra: Mindennek az oka pedig éppen az, hogy az egész pontosan olyan, mint milyennek egy grandiózusnak szánt látványú film zenéjét elképzeljük, amilyennek az ilyesmit megszoktuk. Rövid, átlagosan másfél-kétperces, hangzásukban, hangszerelésükben, szerkezetükben nagyon hasonló számok, néhány rendre visszatérő téma köré felépítve. Mindezt azonban a robotfejűek csak apró részleteikben engedték átitatódni saját, jól beazonosítható hangzásuk elemeivel, így a végeredmény, ha abból indulunk ki, hogy egy egész estés mozifilm a Daft Punk által szerzett zenéjét hallgatjuk, nem különösebben izgalmas. A közel egy órás lemez 22 száma között mindössze kettő-három olyan hallható, ami elképzelhető lenne egy Daft Punk-lemezen is, de ott is csak a másodvonalban, a felejthetőbb számok között. Sőt, valójában csak a már előfutárként megjelent Derezzed az, amiről valószínűleg ismeretlenül, első hallásra is azt mondanánk: ez talán Daft Punk. Mindez persze önmagában még egyáltalán nem kellene, hogy negatívum legyen, az viszont már igen, hogy a nem-daft punkos tételekben nincs semmi különösebb izgalom, zenei érdekesség, és önmagukban, a film képei nélkül egy órán keresztül kissé már unalmasak is. (Hogy a filmmel együtt milyenek, kiderül majd a moziban.) Sokat dobott volna a lemezen, ha több olyan szerkezetű szám hallható rajta, mint az utolsó előtti, feszes alapú, acides, nagyzenekari elemekkel telepakolt Tron Legacy (End Titles), ami biztos emlékezetessé teszi majd a filmről való kivonulást a moziteremből. Egyszer azért érdemes meghallgatni, de nem sokat veszít az sem, aki kihagyja a lemezt.
(Szöveg: mista; pontszám: 3/5)

Duffy – Endlessly
(Mercury)

Alany: Duffyt nem nehéz leírni: Amy Winehouse mínusz kábítószerek.  Ez nem tűnik túl érdekesnek, hiszen szétesett kolléganőjének is sokszor érdekesebbek voltak bulvárügyei, mint a dalai, ehhez képest a walesi énekesnő 2008-ban szépen befutott az akkoriban épp amúgy is nagyon futó soulos popzenéjével. A világ azért nem rágta le a körmét a visszatérésre várván, de mivel a Mercy például tényleg jó dal volt, érdeklődve figyelt a bizonyos mennyiségű photoshop felhasználásával gyönyörű, amúgy elég tehenészlány jellegű Duffyra.
Pro: Első körben az tűnik fel, hogy bár hasonlít a Rockferryre, valahogy mégis más hangnemben fogant az Endlessly. A megoldást gyorsan meg lehet találni a lemez szerzői között, ugyanis Duffy új társsal hozta össze a dalokat. Az eredmény valószínűleg emiatt sokkal bátrabban közelít például Madonna örökségéhez, de azért így sem tudott annyira kurvás lenni az Endlessly, hogy ne merhetnénk megvenni a szüleinknek karácsonyra. Még mindig hallatszik, hogy Duffy mennyire szereti Dusty Springfieldet, és korának popzenéjét, aminek visszaidézéséhez vitán felül rendelkezik a hangbeli adottságokkal. Ráadásul nem is szórakoztak sokat a lemezhosszal, alig több mint fél óra ez a tíz dal, és ez így pont elég is.
Kontra: Duffy most sem akar elmozdulni a langyos hőmérsékletről. Bármelyik dal igazán kellemes. Az pedig már majdnem semmilyen. Az Endlessly jellemzően az a lemez, amit a zenével igazából nem foglalkozó, és arra odafigyelni sem igazán szerető dolgozó emberek tesznek fel, mert ezt vették meg, mert milyen szép, és nem csak csörömpölés. Ha így választanak, akkor jól tették, mert az Endlessly tényleg senkit nem fog zavarni, olyannyira, hogy ha maximum hangerőn hallgatjuk végig, akkor a szomszéd is elfelejti fél órával később az egészet.
(Szöveg: fá; pontszám 2,5/5)

Lord Huron – Mighty EP
(Szerzői kiadás)

Alany: A Lord Huron név alatt zenélő Benji Schneider egész biztosan nem küzd víziszonnyal. Michigan államban, a Nagy-tavak vidékén nevelkedett, majd úgy döntve, világot lát, Indonéziától Maliig számos egzotikus vidékre ellátogatott. Jelenleg Los Angelesben él, és a nevében a Huron-tóra utaló zenei karrierje mellet képi ábrázolással is foglalkozik. A lemezeihez készült attraktív borítók is az ő munkái. A Mighty EP már a második kiadványa idén, közvetlenül a júniusban megjelent Into The Sun után.
Pro: Schneider zenéje egyértelműen az amerikai folkban gyökerezik, ám az utazásainak lenyomatai vitathatatlanul visszaköszönnek. A tábortüzeket idéző gitárok, a törzsi taktusok, a polinéz világ dallamai, valamint a fátyolos ének egy egészen lebilincselő multikulturális masszát alkot. A korong az egyik pillanatban még a tengeri naplementéket és a partot nyaldosó hullámokat varázsolja a szemünk elé, a másikban pedig máris sebesen cikázó delfinek játékos dinamikáját eleveníti meg. A dalok pedig habár rendkívül szépek, ráadásul az érzelmi intelligenciájuk is kiemelkedően magas, mégis feltűnően visszafogottak. Lord Huron mindkét EP-je meghallgatható a Bandcamp-profilján.
Kontra: 1. A tavaly tavasszal Magyarországon két koncertet is adó Ruby Suns-tól már halhattunk valami hasonlót.
2. A címadó dalt leszámítva valójában csak nagyon ügyesen csomagolt folk dalok ezek.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

Solefald – Norrøn Livskunst
(Indie Recordings)

Alany: Amikor az Arcturus messzi fénye csak egy homályos sejlés még, és a manézsban (gyk. Manes) csak a döglött lovak síron túli nyerítése hallik, akkor váratlanul betoppan a Solefald, és megmutatja mi az az avantgárd 2010-ben. A csapat öröktől fogva való két bohóca Lazare és Cornelius, akik eleddig egy inkább hullámzó, mint kiegyensúlyozott életpályát tudhatnak maguk mögött, most kivételesen a felszálló ágban alkották meg a Norrøn Livskunst. Ízlésesen szétdobált ritmusképletek szabdalják az agyahagyottság minden percét, ami ennek ellenére mégis egy intelligensen megszerkesztett remekművé áll össze az erre fogékony hallgató fejében. Ugye a rájuk aggatott műfajból egyenesen következik a legfőbb szabály velük kapcsolatban, miszerint nincsenek szabályok. Korai lemezeik vidám és bolondos dolgaihoz nyúltak most vissza, nem pedig az unalomig ismételt viking érzést próbálták meg ezredjére is ránk erőltetni. Mindenképp dicséretes ez és ebben a lazább közegben mutatkozik meg igazán a tehetségük. Plusz még itt van Cornelius G.U.T. elektro/pszicho projektjének véletlenszerű felbukkanása is, már ami a hatásokat illeti.
Pro: Elég az első három-négy számot meghallgatni és máris ezer dolog történik: tipikusnak mondható black metal tekerésekre hirtelen színtiszta énekkel abszolút popos refrén érkezik. Egy begombázott csilingelő hangú vendégénekesnő halandzsázik bohókásan amire Lazare egy vadállat hangjával felel. A lemez kulcsa az ízléses változatosság a merész es okos elektronika használata, az öncélúság teljesen meg befogadható mértékig való kitolása.
Kontra: Nem mindegyik számuk telitalálat, néhol kicsit önismétlésbe hajlik a sok poén és mókacagás. Koncertezni nem akarnak, pedig élőben talán feledtetni tudnák az Arcturus bolondosnak szánt, ám amatőr színpadi megnyilvánulásait.
(Szöveg: gnosis; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

JR & PH7 – The Update
(Soulspazm Records)

Alany: A német produceri páros hiphopban utazik: penge kis zenéket fabrikálnak ők ketten Kölnben. 2009-ben jelent meg nemzetközi terjesztésben a The Standard című albumuk, melyre nem az anyaországi, hanem az amerikai underground bajnoki mikrofonosait (pl. Supastition, Planet Asia, Oddisee) hívták el. Az alapokat nem nagyon bonyolítják, de amit vállalnak, abban elég jók. Mintáznak, ütős dobokat pakolnak ezek alá, szolid basszusokat írnak mellé, némi szkreccs, aztán jöhet valami MC. Az első lemezről ha nem is áradoztak, de sokak szerették.  Idén nyáron jött a hatszámos The EP tőlük, mely a már akkor készülő The Update cuccot készítette elő. Ahogy látszik címválasztásban sem komplikálják a dolgokat, de mivel a tartalmi rész rendben van, nincs miért fanyalogni.
Pro: Na meg azért az utóbbi években elég okésak ezek az európai producerek és az államokbeli második vonalbéli rapperek kollaborációi. Fabio Musta Olaszországból, a Snowgoons Németországból, Dj Wich Csehországból vagy a norvég The White Shadow csapat már mind-mind lerakta a névjegyét ilyen téren. JR & PH7 „ápdétje” ugyan zeneileg semmivel nem erősebb vagy több az eddigi anyagoknál, de egy igen tisztességes album lett. A közreműködői lista viszont izmosodott. Rögtön a Dilated Peoples oszlopa Evidence kezdi meg az osztást L.E.G.A.C.Y. oldalán, majd jön a „mikrofonmegszállottak-ópusz” Edo G. és  Termanology tolmácsolásában. A Strange Fruit Project dala érzelmes és fülbemászó, vagy ha úgy tetszik szép nóta a javából. A videóklipes Persuasion tényleg slágergyanús, a legjobb viszont a Detroit-allstars trekk. A The City alapja kiemelkedő, a Frank Nitty-Derrick Harvey-Elzhi trió szövegelése és a nóta húzása igazi lokálpatrióta „Motorcity-himnusz” kérem szépen.
Kontra: A The Update egysége megkérdőjelezhetetlen. Telt a hangzás, jól válogatták össze a közreműködőket, csapnak a zenék. Talán az újdonság ereje hiányzik vagy csak a túl erős első lemez, mert többször meghallgatva egy szimplán jó idei anyagnak tűnik, amit ha sokszor nem is, de néha elővesz majd az ember. JR és PH7 mindenesetre termékeny időszakot tudhat maga mögött, s ha folytatják a sorozatot, valószínűleg hamarosan ismét új anyaggal rukkolnak elő. Várjuk azért.
(Szöveg: BD; pontszám: 3,7/5)


lemezkritika daft punk solefald duffy ömlesztett anyag ezt hallgasd lord huron jr & ph7



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.