Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
M.I.A. @ Gasometer, Bécs, 2010. november 30.
Mathangi "Maya" Arulpragasamról, azaz M.I.A.-ról legkésőbb a második nagylemeze után tudtuk, hogy egy izgalmas, friss hangot képvisel. Egyfajta protest-elektronikus-rap cuccot gyúrt össze, rengeteg seggrázós, bollywood alappal és indiai hangszerrel, ami olyan népszerű lett, hogy elkövetője tavaly már a világ száz legbefolyásosabb embere között feszített. Bécsi koncertjére kutya kötelességünk volt elmenni és a saját bőrünkön letesztelni, mi sül ki a politika és a disco házasságából.
A nyolcas bemelegítést a brooklyni Sleigh Bells félórás műsorának kellett volna összehoznia, ehhez képest az a párszáz ember, aki már bent volt a teremben, vigyázzállásban nézte végig a koncertet. Semmi színpadkép, két sor Marshall láda, jó sok füst, éppen csak annyi fény, hogy ne essenek pofára az előadás közben. A tanárnői múlttal is rendelkező Alexis Krauss egy-két éven belül meghatározó rock-chick lehet, az energiája, hangja megvan hozzá, csak idő kérdése, hogy Alison Mossharthoz hasonlóan mikor kap meghívást egy all-star csapatba. A koncert ettől függetlenül szarul sült el: nem jött át az a bivalyság, ami a nagylemezük (Treats) legfőbb fegyvere volt, az elektronikus alapok között elveszett a gitár, így ez a műsor nem tudott többet nyújtani, mint amit a hálátlan felszopó szerepkör lehetővé tesz.
Az a jó a bécsi koncertekben, különösen, ha hétköznap történik, hogy nem nagyon térnek el a kilencórás kezdéstől, ami jól jön, ha mondjuk az utolsó pillanatban indulsz el több száz kilométerrel keletebbről. Negyed tízkor robbant is a World Town, amit olyan fényorgia kísért, hogy az addigra összeszűkült szemeinkkel alig bírtuk elviselni. Egy megtermett tag félig élő, félig elektronikus dobbal, egy dj-csaj pedig a zenei alapokkal kísérte az énekesnőt, aki a színpad közén álló pulpitusról indította a bulit, magasba emelt középső ujjal. Az üzenet persze nem a közönségnek, hanem a világ zsarnokainak szólt: frappánsan a ’Hands up – Guns out’ sorra időzítve lendítette kezét az ég felé. A színpad két szélén egy rugóra pörgő táncosok közben olyan érzést keltettek, mint a Public Enemy színpadképéhez hozzátartozó The Bomb Squad katonái – ez a párhuzam szintén arra emlékeztet, hogy parti közben is folyamatosan ott lebegjen a politikai üzenet a szemünk előtt. Az már más kérdés, hogy ki miért lázad és mit ünnepel.
A második dal alatt Maya leugrott a színpad elé és az első sorokban folytatta az éneklést. A terem közepén az egészből csak annyit lehetett látni, hogy a fotósok az égbe emelik a felszerelésüket, valami tülekedés is ment talán, egy szekus lefutott a színpadról, a műsor azonban csúszás nélkül folytatódott. Egy percen át csak hallani lehetett a zenét, üres színpaddal, amit már épen kezdtünk megunni, amikor váratlanul ott termett a hangosító pult korlátján. Karnyújtásnyira tőlem, aranyszínű cicanadrágban énekelt el négy sort és leugrott mellém. Már épp kezdtem magam kitüntetve érezni, de huss, ő már el is viharzott, vissza egyenesen a pulpitusra.
Először ő jött le közénk, majd pedig a híveit szólította magához: a Galang után a színpadra hívott mindenkit, ami ugye lehetetlen, de ötven kölyök így is felfért mellé a Boyz erejéig. Amikor visszazavarták őket a halandók közé, csak forgatták a fejüket, mint aki rosszul viselkedett és nem érti, mért tessékelik le. Talán korai volt elsütni ezt a poént, az önfeledt ünneplés után kicsit leült a hangulat, az emberek várták az újabb csodát, de az csak nem jött. Nem volt más hátra, mint elfelejteni az egészet és visszaváltozni hálás közönséggé. A hangulat egyre jobb lett, a táncosok kitartó munkája megtette a hatását és a negyvenedik perce, a Bamboo Banga alatt már a terem végében álló fapinák is kidugták a seggüket és elkezdték a súlypontot egyik lábról a másikra helyezni. Maya viszont egyre jobban belassult, ment el a hangja amit már a technikával sem tudtak eltrükközni és egyre többet lehetett látni, ahogy a mikrofont távol tartva köhög a szabad kezébe. Alig egy óra elteltével le is vonultak.
A ráadásra pirosba borult a színpad és egy megbutított Born Free, majd pedig a Paper Planes izzasztotta meg a termet. Ezen a ponton már inkább a saját adrenalinunk és a basszus vitt előre, Maya egyértelműen elfáradt, túl sokat adott ki magából az elején. A búcsúzkodáskor ki is emelte, hogy betegen lépett fel, szóval sorry, most csak ennyire futotta, de nagyon köszi. We love you, bye-bye! A közönség egyértelmű hangot adott követeléseinek és olyan visszakántálást ordított, hogy két percig még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy visszajönnek. Mondjuk egy XXXO-val. Miért is ne? A színpad széléről jöttek a fényjelek a keverőpult felé, a hangmérnök bólogatva magyarázott valamit a mikrofonjába, az emberek bizakodva lesték őket. Egy kihúzott kábel és a monitor kikapcsolása hozott vissza a földre: ennek vége, irány haza. Tartalmas hetven perc volt, de akkor is csak hetven perc, amiért joggal moroghat az ember, de ez is csak azt bizonyítja, hogy tetszett neki.
Fotó: Lékó Tamás
Szöveg: Dobos Csaba
