Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jan Garbarek @ Művészetek Palotája, 2010.12.06.
Ha akadt olyan széles e vidéken, aki gyanútlanul, netán unszolásra ment el Jan Garbarek tegnap esti, fővárosi koncertjére, akkor annak talán mégis csak feltűnhetett már előzetesen, hogy valami nagyon készülőben van; tudniillik a Müpában található Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben már több mint egy hónappal elfogyott minden jegy. Csalódást persze okozhatott az előadás: ez ugyanis nem zene volt, annál sokkal több.
Idén tényleg nem lehet panasz a Művészetek Palotájára. Legalábbis, ami a világzenei és jazz kínálatot jelenti, mivel sorozatosan felkorbácsolják a nyugodt emberi lelkeket. Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy minden egyes koncert előtt jó kövér szkepticizmussal állok az éjszaka elé, mondván, ugyan, ez is csak egy koncert lesz, a csillagok még nem jönnek le az égről. Erősítette bennem, kis magyar koncertkritikusban az ellenszenvet, hogy Jan Garbarek az istennek se kívánt interjút adni (négy évvel ezelőtt adott). Ki ez a pökhendi alak – kérdeztem magamtól, még a fellépés legelején is, hiszen akkor is csak egy úriember jelent meg, aki angolul felkonferálta a norvég jazz-mestert. Természetesen tudtam, hogy nem egy elveszett szaxofonos látogat hozzánk, de hát mégis! Nem tud bemutatkozni? Aztán elkezdtek játszani, ott, a színpadon, az a négy mágus és olyan történt, amire tényleg nem számítottam: nem a csillagokat hozták le az égből, minket repítettek a csillagok közé.
Ha netán még mindig ült olyan ember a koncertteremben, aki nem fogott gyanút, Trilok Gurtu felbukkanása és felszerelése már igen csak fészkelődésre késztethetett. Az indiai származású, közel hatvanéves figura talpig lila, hagyományos indiai ruhában sétált varázsbirodalmába, amely önmagában is izgalmasnak hatott: az alapvető dobfelszerelést össze-vissza vagdosott, átalakított cintányérok, egy félig vízzel teli vödör, csörgők, kongák és egyéb varázsszerek tarkították. Valahogy úgy képzeljük el ezt a jelenséget, mintha mondjuk Tim Burton egyik filmjében a zenét helyezné a főszerepbe: egy ilyen alakot keresne hozzá. Az úriemberről egyébként elég csupán annyit tudni, hogy nemes egyszerűséggel a világ egyik legjobb ütőse.
A koncertet nagyon szépen, valóban közönségbarát módon építették fel. A sejtelmes, susogós, távoli, elveszett északi tájakra kalauzoló intrót követően igazán érthetően vezettek be bennünket a jazz rejtelmeibe, amely gyakran már-már tiszta popzenei produktumként volt értelmezhető. Az elkapott hangulatok és fölkeltett érzelmek között találkozhattunk feszes, pattogós, a nőt szenvedélyesen nem kímélő tangóval, valamint a kora kilencvenes évekre jellemző, bájosan romantikus amerikai filmek összebújós jeleneteivel (mondjuk Michael J. Fox-szal a főszerepben).
Érkeztek persze sorozatosan a zenészeket egyenként bemutató szólók, ám ezekben szinte alig-alig villantottak fel bármit is, ahhoz képest, amit aztán ránk zúdítottak a koncert második felében. Nekem már a legelejétől feltűnt, hogy a „névadó” öreg milyen gyakran a háttérbe húzódott, sőt, játékával inkább csak színesítette a többiek produkcióját. Időnként felvezetett egy-egy fő témát, amely köré aztán csoportosulhatott a magát csak nehezen türtőztető tömeges virtuozitás. Akadt olyan is, amikor Jan Garbarek egy halvány mosollyal az orcáján felkapott egy ütőt és finoman besegített Gurtunak a dobszólóba.
A dolog azonban egyre súlyosabb és nehezebb lett. Bár, ahogy már említettem nagyon finoman vezették fel azt, hogy mire készülnek, egy idő után egyre körülményesebb volt a levegővétel. Szerencsére az esetenként több mint félórás (!) etapok között kapott egy kis lehetőséget a közönség, hogy tapsolhasson és fellélegezhessen. Érdekes volt az is, ahogy eleinte milyen fegyelmezetten, csöndben figyeltek a nézőtéren lévők. A taps is egészen langyos, szabályos volt, mint egy hétköznapi színházi előadáson.
Ám következett a koncert második fele, ahol már nem volt menekvés.
Érkezett egy hosszabb rész, amelyben az ütős, Gurtu és zenésztársai felelgettek egymásnak. Először a brazil basszeros, Yuri Daniel mutatta meg, hogy mit jelent az, amikor valaki négy húron műveli a szimfóniát, amely mögött körülbelül ő és az ujjai a karmesterek, míg az effektek által keltett hangok a nagyzenekar. Gurtu a menetekre rendre felelt, a több mint tízféle csörgésre-zörgésre alkalmas apróság segítségével. Yuri-t követte Garbarek régi és szinte állandó társa Rainer Brüninghaus, aki gyönyörű zongorajátékkal töltötte meg a helyiséget. Hosszú percekig élvezhettük azt, amit művelt a billentyűkön. Szép, kristálytiszta gondolatok érkeztek és egészen könnyfacsaró hangulatokat osztott meg velünk. Végül pedig Gurtu büntetését vezette fel egy izgalmas duett. Garbarek fuvolán játszott, míg erre Gurtu indiai dalokkal, szavakkal, eldugott őserdei törzsek hangjait idéző énekkel, kiabálással és nagyon szolid lábdobbal felelt, hogy végül csak az övé legyen a terep. Hosszú percekre.
Korábban a dobszólókról az volt az elképzelésem, amit általában az ember egy rock koncert végén tapasztalhat: egy fickó össze-vissza püföl maga körül mindent, közben vicsorít, szakad róla a verejték, villognak a fények és a végén már mindenki unja, amit művel. Itt nem ez történt. Itt megérthettük, hogy mit jelent az, amikor a gyakran hangoztatott közhelyek megtelnek valódi tartalommal. Amikor valóban tudatosulhat az, hogy a zene az egyetlen nyelv a világon, amelyet származástól, hovatartozástól függetlenül bárki megérthet. Gurtu olyan történeteket mesélt el felszerelése sajátos alkalmazásával, amelyet csak egy világlátott ember tudhat. Fájdalmakkal találkoztunk és elszakadással. Megismerhettük, hogy milyen az, amikor valakire rátalálsz, s milyen az, amikor valakitől búcsút veszel. Milyen az, amikor hiszel valamiben, milyen az, amikor minden reményt elveszítesz. És mindez történt a mikrofon végének súrolásával, a vizes vödörbe mártott cintányér zörgetésével, a különböző keleti csörgőhangszerek alkalmazásával és természetesen némi humorral.
A közönség ordított. Nincs mese, ezt már nem lehetett nyugodtan tűrni. A székbe játszottak bennünket. Többen felálltak, integettek, mások mozdulni sem mertek. Olyasmi érzést élhettünk át játékának végén, amit az ember a jóleső megkönnyebbüléssel, a felszabadulással nyerhet csak el. Mondjuk egy hosszú táv lefutása után, egy szeretkezés után, egy izgalmas kihívást jelentő akadály legyőzése után.
Majd a teltházas Müpa visszatapsolta Garbareket és csapatát, hogy egy rövid finálé után végképp búcsút vehessenek tőlünk. A közönség reakciója mindent elárult: nagyon ritkán alakult ki vastaps, nagyon ritkán lehetett egy húron pendülni. Mindenki tapsolt, kiabált, fütyült, vagy éppenséggel nevetett, ahogy jónak érezte.
A norvég és társai egyébként egy szót nem szóltak. Se egy köszönöm, se egy viszlát, a dalok között meg sem mukkantak. Ahogy, mint már említettem interjút sem adott Garbarek. A koncert végére megértettem, hogy miért. Mert ennél többet százezer szóval sem mondhatott volna el és amúgy is teljesen fölösleges lett volna, hiszen megmutatta nekünk, mit jelent az, amikor valami több történik a szavaknál, a zenénél.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
