2011.02.01. 09:33 – SCs

Három a kislány – Amanda Palmer, a Joan As Police Woman és Anna Calvi új lemezei

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!


Az énekesnők jelenléte a könnyűzenében ma már annyira evidens, mint az, hogy Madonna még most is sokkal jobban néz ki, mint Lady Gaga bármikor. Holott nem volt ez mindig így, a rock és még a pop is, akárhogy próbálunk udvariaskodni, alapvetően a férfiak játékszere. Nem éppen találomra kiválasztva ezúttal három madame-ról lesz szó, akikben nincs semmi közös, csak annyi, hogy most jelent meg új albumuk.

Mint annyiszor, ezúttal is egy személyes szállal kell kezdenem: odavagyok attól, ha a gyengébbik nem képviselői szép dallamokkal andalítanak. Koncz Zsuzsától Postássy Julin át Vincze Lilláig, Grace Slicktől Alison Moyet-n keresztül Tori Amosig már rengetegen beleírták a maguk kiváló fejezeteit a Nagy Popkönyvembe, hogy a régi (Anneke van Giersbergen), kevésbé ismert és elismert (Agnete M. Kirkevaag), illetve újabb (Farida Lemouchi) rock/metál kedvencekről ne is beszéljek. Valahogy úgy vagyok a daloló hölgyekkel, mint általában a férfiak a nőkkel: több mindent meg tudok bocsátani nekik, ám ha a szeretett személy megbánt (azaz pocsék lemezt ad ki), az fájni is jobban tud.

Mai három hősnőnk alapvetően popzenét játszik, ha azonban egymás után végighallgatjuk aktuális albumaikat, szinte három különböző világban találjuk magunkat, ami kiváló bizonyítéka annak, hogy nem feltétlenül kell egyformának lenniük a singer-songwritereknek. A The Dresden Dolls énekesnője, Amanda Palmer első szólólemeze (Who Killed Amanda Palmer) annyival tudott közelebb férkőzni a szívemhez zenekara produktumainál, amennyivel gazdagabb hangszerelést kaptak a dalok, és ezáltal érzelemdúsabb, színesebb lett a végeredmény. A Dresden Dolls zongora–dob felállása elvileg nem túl izgalmas, de Amanda és zenésztársa, Brian Viglione élettel tudta megtölteni azt. Amanda az első szólóalbumán még tovább lépett, és megtartva értékeit, új dimenziókat nyitva, egészen meglepő mélységeket is bejárt, olyanokat, amilyeneket a kabaré-punk Dresden Dollsszal soha. Azt tudni lehetett, hogy az idei LP-t (Amanda Palmer Goes Down Under) az ausztráliai és új-zélandi utazásai ihlették, az azonban váratlan és szomorú, hogy a koncepció, illetve ahogyan megvalósította, eléggé háttérbe szorította magát a zenét.

Fura hibrid született: a lemez egyik része koncert-, másik része stúdiófelvétel, nem egymástól elkülönülve, hanem összevissza. A számok többsége igen „csupasz”, Amanda énekét legtöbbször csak saját maga kíséri zongorán. Néha feltűnik bendzsó vagy gitár, illetve van egy elektro dance-hülyeség is, amit a Young Punxszal közösen rögzített, és nem az a baj vele, hogy nem jó, hanem hogy úgy tűnik, véletlenül felejtették a lemezen, mert egyáltalán nem illik rá. A legnagyobb probléma, hogy ami koncerten nyilván hangulatos volt, az utólag nemigen működik. Voltak vendégfellépők és velük való évődés, meghagyták a közönség bekiabálásait, nevetgéléseit a vicces dalszövegeknél (és ezekből bizony jó sok akad, angoltudás feltétlenül szükséges a teljes élvezethez), volt együtténeklés, néhol humoros átkötések, csakhogy mindezek miatt a lemeznek egyáltalán nincs ritmusa. Leginkább olyan, mint azok a bootlegek, amelyek a 80-as években terjedtek itthon kazettáról kazettára a Kézi-Chopinről és társaikról. Ráadásul túlzottan speciális az egész, tele kulturális utalásokkal Ausztráliára és Új-Zélandra; az ottaniak biztosan dagadó mellkassal hallgatják például, ahogy Amanda az egyik dalba beleerőlteti a szótagszámban egyáltalán nem stimmelő „bárcsak olyan lennék, mint Holly Hunter és a zongora” sort, de a világ többi részén szerintem ez nem annyira üt (kíváncsi vagyok, hányan értik egyáltalán). Többszöri meghallgatás után már az sem poén, sőt inkább bosszantó, hogy ugyanezt a számot egyszerűen elnevetgéli és végigbeszéli éneklés helyett. S ha még mindez nem lenne elég, a dalok önmagukban is gyengébbek, mint a Who Killed… számai. Amanda, Amanda, ezt nagyon elszúrtad. (2,5/5)

Sajnos, az igazán kiemelkedő momentumok hiányoznak a Joan As Police Woman új albumáról is. Joan Wasser a tavalyi, Trafóbeli fellépésén kellemes jelenségnek tűnt. Nem annyira törékenynek, mint amennyire a dalai alapján gondoltam, de magabiztosnak, és olyannak, akitől várhatunk nagy dolgokat. Ha a jól sikerült feldolgozásai kiadását nem számítjuk, a The Deep Field a harmadik lemeze, úgyhogy az első két kitűnő album után joggal lehetett remélni valami tényleg emlékezeteset.

A jazzből, popból, soulból épített Joan-város mit sem változott, ahogy az énekesnő bensőséges előadásmódja, megnyugtató hangja sem, amivel bájos idegenvezetőként kalauzol bennünket néptelen utcákon, homályos árkádok alatt, meghitt bárokban. Csak valahogy a dalokat nem sikerült most eltalálni, így pedig több helyen azon kapom magam, hogy nem behunyt szemmel műélvezek, hanem simán bóbiskolok. Ugyanakkor a Joan As Police Womannek továbbra is megvan a maga speciális hangulata, amire kellő odaadással rá lehet érezni. Kevés, de tényleg nagyon kevés szükségeltetett volna ahhoz, hogy a The Deep Field ne altatózene legyen, hanem komoly, akár megrázó élmény. Talán néhány jobban eltalált refrén, vagy csak több olyan dal, mint a Run for Love. (3/5)

Anna Calvi (ő van a legfelső képen) megint más kávéház. Annyiban feltétlenül, hogy a két előbbi hölgytől eltérően ő most kezdi a pályafutását, ráadásul angol, tehát teljesen más terepen. Persze nem totális kezdőről van szó, amit jelez, hogy jelölt volt a BBC „2011 hangjai” szavazásán (végül nem került a legjobb 5-be), Brian Eno pedig, aki énekel is az egyik dalában, Patti Smith-hez hasonlította. A cím nélküli bemutatkozó albuma minden várakozást igazol, sőt még annál is többet.

Egy poplemezt eleve nem szokás 3 perces instrumentális számmal kezdeni, és az már első hallgatáskor kiderül, hogy nem is egy szokványos poplemezzel van dolgunk. A sorban második No More Words is nehezen indul be, s mire beindul, vissza is vesz, és így tovább, hullámzik, mint a morajló óceán. Már ekkor hallatszik, hogy Anna Calvi egyáltalán nem úgy közelíti meg az egész „dal-kérdést”, mint legtöbb kollégája. Mire idáig érünk, érkezik a Desire, amely viszont egy normális, refrénnel rendelkező szám, abszolút sláger – csak hogy még jobban összezavarodjunk. Itt az is kiderül, hogy hasonlóan egyedi hangszínnel és hangerővel rendelkezik, mint a 2008-ban kiváló LP-vel debütáló Florence Welch (Florence + The Machine). Az egyik pillanatban kemény, mint egy katonatiszt, a következő percben pedig úgy búg, mint a megközelíthetetlen díva.

Anna a műfajok közt is hasonlóképpen kalandozik, a sanzontól a popig, a klasszikus zenéket idéző kórusoktól és nagyzenekari részektől a régi olasz slágerek jóleső dagályosságáig, a szimpla rocktól a westernfilm-zenékig sok mindent egybeolvaszt, amiből máris önálló(nak tűnő) stílus kerekedik ki. És itt végre az Amanda Palmernél és Joan Wassernél hiányolt csúcspontokból sincs hiány, nem is egy, hanem rögtön négy-öt dal formájában. Hogy ez csak egyszeri fellángolás, vagy lesz folytatása is, arra persze csak évek múlva kapunk választ, de a kezdet több mint biztató. Annyit mindenesetre elért vele, hogy a két „profi” és az „amatőr” háziversenyét meglepő módon magasan az utóbbi nyerte. (4/5)


lemezkritika pop amanda palmer joan as police woman anna calvi



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása