Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Gagarin első űrsétájának 50. évfordulója alkalmából a Gödörben csapnak össze a szovjet és az amerikai erők. Utóbbit a Second Avenue képviseli, Suchman Péterrel, Sárkány Bertalannal és Kóti Sándorral beszélgettünk az új dimenziókról, az indie zenekarok bukásáról és a pénteki koncert különlegességeiről.
Egyre több koncerthelyszínen bukkan fel a nevetek mostanában, amiből úgy tűnhet, mintha egy nemrég alakult zenekar lennétek, ami egyébként nem igaz. Mi miatt vártatok mostanáig?
Suchman Péter: Ebben nem volt koncepció, vidéki zenekar vagyunk és nehéz volt azokat a kontaktokat kiépíteni, amelyek révén jó helyeken tudunk játszani. A szokásos budapesti kis klubokat végigjártuk már, de mostantól inkább ritkábban játszunk, de akkor olyan helyen, ahol meg tudunk szólalni és elférünk a színpadon, mert hatan vagyunk. Illetve mostanra lett olyan a koncertműsorunk, hogy jobban előtérbe tudjuk helyezni magunkat.
Sárkány Bertalan: Nem is lett volna lehetőségünk korábban a Gödörben játszani. Mikor felkerültünk a városba folyamatosan ismertünk meg egyre több zenekart és sorban építettük a kapcsolatainkat.
Négy taggal indultatok, majd két új hangszerrel is bővült a zenekar, miért volt rájuk szükség?
SP: Egy balatonmáriai koncerten történt, hogy Berci (perka) és Dani a billentyűsünk segített színpadot építeni. Akkor még csak Bercire vetettünk szemet, nem is gondoltuk volna, hogy a szinti is beleférne a zenénkbe, de Dani volt olyan rámenős, hogy muszáj volt kipróbálnunk és rájöttünk, hogy vétek lett volna őt kihagyni. Biztosan feloszlottunk volna, ha ők nem jönnek, mert saját korlátainkba ütköztünk, ők pedig új dimenziókat nyitottak. Egyrészt a perkától kialakult egy érdekes hangulat, ami arra kényszerített mindenkit, hogy lassulósabb dalokat írjunk, nyugodtabb részekkel, amitől több váltás lett a zenénkben. A szinti nem is értelmezhető egy hangszerként, mert Dani végtelen skáláját csalja elő a hangszíneknek, ettől abszolút olyan lehetőségek nyíltak meg, amikre korábban nem is gondoltunk.
SB: Nem két új hangszer, hanem két új stílusvilág, személyiség csatlakozott ezzel. Ettől van eklektikus jellege a zenénknek. Amikor én csatlakoztam nem ismertem az indie-rock vonalat, a zenekar pedig éppen ebben élt. Én a magyar jazz életben mozogtam otthonosan, talán ennek köszönhető a még nagyobb eklektika. A két stílus közelített egymáshoz, amiből egy furcsa egyveleg született, ami nagyon különleges és különös, Magyarországon főleg.
De már ti sem definiálnátok indie-rocknak a zenéteket?
SP: Nem indie-rock. Ennek már itthon van egy negatív felhangja is, sok olyan zenekar volt, akik túl gyorsan futottak be és túl gyorsan tűntek el. Nagyon divatosak voltak, de érezhető volt, hogy nem tudtak azon túllépni, hogy mindig kövessék az aktuális trendeket. Nagyon jól megszólaltak, de nem tudtad őket az egyediségük alapján azonosítani.
Mi miatt nem fogják rátok is ezt mondani, mondjuk egy év múlva?
SP: Csak reméljük, hogy nem fogják, erre persze nincs garancia. Az egyediség a legfontosabb, nem szabad másolni semmit. Jól szólhatnak azok a dalok, könnyebben veszi a közönség is őket, de ez egy olyan megalkuvás, ami szerintünk hosszú távon nem kifizetődő. Azt várom már nagyon, hogy végre a régi, unásig hallgatott zenekarokat leváltsák az újabbak.
Kóti Sándor: Szerintem hiányznak azok a zenekarok, amik megtöltenék a helyeket. Van egy szűk nagyon kezdő réteg és vannak a headliner zenekarok, de középen nincs senki. Pedig pont ők lennének azok, akiknek a koncertjei elérhetőbbek lehetnének.
SP: Ez főleg akkor tűnik fel, amikor jön egy külföldi zenekar. Játszottunk együtt a Swatka Cityvel, nagyon profik voltak, jó volt a zenéjük, jól adták elő magukat, ilyenekből kellene még több.
Terveztek lemezkiadást?
SP: Nem hiszünk a klasszikus CD formában, sokba kerül és nagyon keveset kapunk vissza belőle. A youtube-on sokkal jobban tudod terjeszteni a zenéd, lásd a Kesh zenekar.
KS: Fogalmam sincs ők mennyire tudnak ezzel azonosulni, remélem, hogy inkább ez csak egy poén. Hozzánk nem illene, hogy csak azért csináljunk egy ilyen feldolgozást, hogy népszerűbbek legyünk.
A pénteki koncertetek kapcsán megjelent sajtóanyagban New York-i zenekarként vagytok feltüntetve, van ennek bármilyen valóságalapja?
SP: Ez egy vicc. Mivel a Jurij a szovjet zenekar, mi lettünk az amerikai, hogy folytassuk az űrversenyt. Nem baj, ha törik ezen a fejüket, a Second Avenue különben is New Yorkban van. Mivel éppen a héten zajlik a Magyar Filmszemle, erre a koncertre mi is nagyszabású vetítéssel készülünk, űrhangulatot próbálunk majd teremteni. Gyakran mondják a zenénkre, hogy nagyon filmes, ezért is egészíti ki tökéletesen egy-egy vetítés, de bízunk benne, hogy egyszer megtalálnak majd olyanok is, akik ebben még több fantáziát látnak. Pénteken lesz egy vendégünk, a Balkan Fanatik énekese Ferenczi Szonja. Vele nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot és elképzelhető, hogy ennek később is lesz folytatása.
Mi van a Second Avenue-n ami miatt olyan fontos nektek?
SP: Életünkben nem jártunk még New Yorkban, 5 éve adtuk ezt a nevet, a gitárosunk akkor olvasta, hogy a Second Avenue volt a magyar emigránsok központja, akik ott nagyon sokra vitték. Most is sok utcában a környéken magyarok élnek. Nagyon tudunk azonosulni azokkal, akik szűknek érezték az országot és nekivágtak a világnak. Mi nem fogunk kimenni, de próbáljuk tágítani a teret magunk körül.
És ehhez miért nem használjátok a magyar nyelvet, az angol szövegek helyett?
SP: Nincs meg hozzá a szövegírói potenciál. Annál rosszabb nincs, mint egy rossz magyar szöveg, sokkal őszintébbnek kell lenni, a két nyelv dallama között is nagy a különbség. Pont azáltal, hogy nem tudunk annyira angolul, sokkal könnyebb megírni „kamu angollal”. „Kamu magyarral” nehezebb lenne, de az angolok biztosan így írnak.
