Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mit vár az ember egy koncerttől? Fasza dalokat, jó hangzást, esetleg némi látványelemet. És mit vár az ember egy Rammstein-koncerttől? Gyújtsák fel a színpadot, nézzen ki úgy a minden, mint egy gyártelep, és lehetőleg minden dalnál hozzanak be valamit, ami ég. Ezeket az elvárásokat a 2010-es fellépéseken maradéktalanul teljesítették, (kettőn is voltunk) ami után nehezemre esett elképzelni, milyen a jó előre beharangozott „minden idők leglátványosabb Rammstein-koncertje.”
Túl magas elvárásokkal nehéz koncertet nézni, ezért úgy indultam el, hogy ha csak azt a szintű látványvilágot és energiát hozzák a németek, mint amit legutóbb, akkor tényleg egy rossz szavam nem lehet. A Deathstars szerencsés lekésése után kilenc körül kezdődött a főattrakció. A Sonne rögtön megteremtette a csak és kizárólag a Rammsteinra jellemző industrial-gót atmoszférát, aminek éppoly szerves része a katonás precizitás, mint a szado-mazós bőrszerkő. A hangzással egy ilyen profi gépezet esetében nem is lehet gond (kivéve, ha a Metallica az a zenekar persze), és mivel a turné a Made in Germany válogatáshoz kapcsolódik, ezért a dalválasztásba sem köthetek bele, hiszen tényleg csak a legnagyobb slágereiket hallhattuk. A zenekar minden piromániát nélkülözve is látványos tud lenni amúgy: Till Lindemann énekes nagyon különleges mozgással rendelkezik, amit a diszkótánc-kalapálás-maszturbálás háromszögben lehet elképzelni, a szinte végig egy futópadon sétálva billentyűző Flake Lorenz pedig nagyon sokat gyakorolhatta, hogy ennyire gif-szerű legyen a mozgása. Jópofa ötlet volt az egyébként a teátrális, közönségen keresztüli, fáklyás bevonulásra is használt kisebbik színpadra szolgaként átmászni, majd nagy látvány nélkül ott zenélni, így az eredetileg hátrébb szorulók is kaphattak néhány csepp germán izzadtságot az arcukba.
Fotók: Valentin Szilvia/Shockmagazin
Valami miatt mégsem voltam teljesen elégedett a koncert végén, és ez a túl magas elvárásoknak köszönhető. Én itt azt vártam, hogy ismét felgyújtják szegény Flake-et, meg úgy általában minden dalban ég valami, ehhez képest pedig meglepően visszafogott volt a show. Persze egy kevésbé látványos Rammstein-koncert is olyan, mint a zenekarok többségének a leglátványosabb, de sajnos nehéz volt félretenni a még különlegesebb iránti vágyakozást. Hangsúlyoznám, hogy az egész csak a saját szintjükön volt átlagos, hiszen azért így is sikerült megmenteni az estét a visszatérő, habot lövellő emberméretű fasszal a Pussy alatt, ami ezúttal nem csak valami arra emlékeztető henger volt, hanem egy erekkel és zacskóval is felszerelt szerszám.
A közönségnek, különösen aki életében először látta őket persze ez is épp elég volt ahhoz, hogy a záró Ich Willre majdnem szétszedjék a Papp Lászlót, és belegondolva tényleg csak én vagyok annyira savanyú, hogy már azt is hibának rovom fel, ha nem ég az egész aréna. Azért a két lángoló gitárral való sikeres promóciót ezúton is köszönöm a zenekarnak, sokat segítettetek srácok!
