Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Quimby @ Papp László Budapest Sportaréna, 2011.11.12.
Mindenek előtt a szakmának szeretnék válaszolni egy kérdésre, ami a legtöbb zenészt érdekel: telt ház volt? Igen, kis híján az. Nagyon sokan összegyűltek a magas jegyár ellenére is. Csak összehasonlításképpen hozom fel, hogy a Quimby egyik dalán felkapaszkodott énekesnő egy év ismertség után akart ide jutni, és ugyan fellépett itt, de be is fuccsolt. Mégiscsak a húsz év kemény zenekari munka hoz igazán gyümölcsöt, és nem utolsósorban őszinte elismerést. Lássuk be, nem elég a tv show, a közönség elé kell tenni mindent, kendőzetlenül. Meg persze jó dalokat is kéne írni, és akkor talán lesz húsz év után teltházas Aréna.
Aztán van egy másik kérdés: ekkora térben helyt tud-e állni egy klubzenekar? Igen, helyt tud állni. Ez a téma bizony nagyobb aggodalmat okozott, mint hogy lesz-e elég ember, de a nagy távolságokat sikerült legyőzni. Még kifejezetten bensőséges pillanatok is akadtak, és itt most nem a kislány (a Csík zenekaros Szabó Attila lánya) által elénekelt Most múlik pontosanra gondolok, habár az is szép volt, és szerencsére inkább volt természetes, mint hatásvadász. Amikor a koncert közepe táján az egész zenekar leült egy kis emelvényre, az mutatta a Quimby igazi lényegét. Ezek a fickók szeretik egymást, és egymás zenéjét. És ettől működőképes a Quimby.
Lehet sírni, hogy a zenekar eladta magát, hogy Kiss Tibi józanodása a zenéjüket is felületessé tette, de a hitelességet bizony még most sem adták fel. Ezt a koncertet is a tőlük telhető legjobban oldották meg. Vendégzenészekkel duzzasztották fel a hangzást, bizonyos dalok kifejezetten megteltek, mint a szinte monumentális Fekete Lamour. De ugyanígy szinte stadionrockos lett például a Halleluja is, és jó pár a húzósabb számok közül. A zenekar úgy ünnepelte a szülinapot, hogy a tagok egyenként is kaptak főszerepet, Kárpáti Dódi a nagy punkrockerkedésben hegedűt is tört, és a koncert alatt az átkötőkben kicsit háttérbe szorult Varga Livius is elöl ugrálva énekelte/dumálta a rá osztott darabokat.
Fotók: MTI - Mohai Balázs
A színpad a zenekar különös vonzódásához híven a cirkuszt idézte, a kis emelvényekkel, és a lampionszerű világítással. A koncert minden pillanatán látszott, hogy rengetegen dolgoztak rajta, hogy a zenekar ne vesszen el ekkora helyen. Minden dalhoz odaillő, sokszor bizarr animáció futott a kivetítőkön, és bár a két oldalsó vászon lehetett volna nagyobb, még így sem érez(het)te senki, hogy lemarad valamiről.
A Quimby pont abban volt más ezen az estén, amiben kellett, és pont annyira, amennyire kellett, egyébként nem hazudtolták meg magukat. Az áthangszerelésekkel nem veszett el a dalok képe, a zenészek olyan pontosan játszottak, ahogy szoktak. Nem diadalmenet, és fennhéjazó rikácsolás volt ez, hanem ünnep, amit egy húszéves zenekar ott ünnepelt, ahol neki kell: a színpadon.
