Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hogy mi a fene történt a U2 kollektív tudatában 1987 – és a világ legázolását hozó Joshua Tree – után, ami aztán rávezetett az 1991. november 19-i dátumra, annak vizsgálatára egész elméleti szakosztályokat lehetne felhúzni újságírókból, zenebolondokból és muzikális taxisofőrökből. Valami mindenesetre történt.
A mondott albumtól az Achtung Babyig vezető út valami olyasmi, mint amikor egy profi bokszoló a súlycsoportjában begyűjti a világbajnoki övet, aztán jó dolgában nem tud mit csinálni, leadja az övet, súlycsoportot vált, húzza-vonja a szervezetét, fogyaszt vagy hízik, méregtelenít, minden addigi szenvedést megszoroz öttel (még egyszer: csak a passzió kedvéért), és ügyesen kihasználva a választott, új súlycsoportban lévő zavart és interregnumot: föláll a másik trónra is. Méghozzá sokkal szebb játékkal, mint amit valaha láttak tőle. A két lemez közti Rattle and Hum (1988) még amolyan megosztott pontozásos győzelem, csikorognak az ízületek, a dolog nyögvenyelős, és csak kevesen hiszik, hogy lesz még itt meglepetés. A U2 ’91-ben valami olyan lecsóba csapott, ami legjobb esetben is a szomszéd asztalhoz hoztak eredetileg, de megkockáztatom azt is, hogy nem létezett előtte. Nemhogy változtattak a nyerő csapaton, de a csatáron és a csapatkapitányon kívül mindenkit szélnek eresztettek. Megmaradt Bono hangja és (egyre nagyobb) arca, valamint The Edge gitárjátéka – viszont mindkettő idomult az új világhoz.
Olyan ez az egész, amire akkor könnyen rámondtuk, hogy „behozták az elektrót”. Hiszen más volt, új volt, olyan, amit addig nem hallottunk, és akkor könnyen dobtuk rá minden újra, hogy elektró. Sőt, pfuj: technó. Hát pedig rohadtul nem hoztak be semmi elektrót, az majd a ’97-es Pop zenéje lesz. Csak egyszerűen megnézték, milyen, eddig ismeretlen hangokat lehet kiszedni az addig használt dolgokból: alkotórészeire lett bontva minden, dalok, énekhang, gitárjáték, dob, csörgő és vuvuzela – majd újra összerakták őket, máshogy. A U2 ugyanaz lett – és mégis más. Mint amikor a manók reggelre lefestik a várost, minden színt tök ugyanolyanra, amilyen előtte volt. Zaklatottabb, karcosabb, frissebb, lehangoltabb, idegesítőbb, máshogy monumentális – ilyen lett az évszázad popzenei záróköve. A U2 és a mainstream rock sorsa abban a pillanatban egylényegű volt.
És ami a győzelemhez kell: a most már poptörténeti szinten emlegetett berlini éjszakákon azt is szépen megtervezték, hogy kell egy sláger ezeknek, kell egy sláger azoknak, kapja meg mindenki, amit akar. Így hát megszületett az öngyújtógyilkos One, az imidzs-csináló Fly, még a kevésbé instant slágernek tűnő Mysterious Ways is szétgyalulta az MTV-t adó tévék pixeleit. Minden sikerült tizenkét számon és egy albumon belül. És ezzel egy karrieren belül is. A U2 aztán már sose tudta úgy „tematizálni a közbeszédet”, mint az Achtung Baby idején. A későbbi Zooropa és az azt kísérő megaturné már jórészt Bono bohóckodásáról szólt, zenei innovációval pedig utoljára 1997-ben kacérkodtak (felemás sikerrel). Aztán feladták – a két- ezres évek U2-jának már elég a pénz. Pedig az Achtung Baby pont arra példa, hogy lehet egyszerre valag pénzt keresni, állandó témát adni és közben valami roppant fontos és meghatározó dolgot csinálni. Igen, lehet, hogy csak történelmi pillanatokban.
