Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Die Antwoord - Ten$Ion
(Zef Recordz)
Ugye szokás mondani, hogy a második nagylemez minden olyan zenekar életében mérföldkő, akikre az első album kapcsán valamiért rákattant a zenei sajtó, jó esetben pedig a közönség is. A dél-afrikai Die Antwoordra ez valószínűleg különösen igaz: az első, 2009-ben előbb szerzői kiadásban, majd 2010-ben az Interscope-hoz tartozó Cherrytree Recordsnál megjelenő lemezüket jelentős mértékben vitte a hátán a rácsodálkozás, hogy mégis kik ezek a félőrült idióták, valamint, hogy most akkor az, amit művelnek, komoly, félig komoly, vagy egyáltalán nem az. Utóbbiról nem nyilatkoznak, vagyis a rapper Ninja szerint ők ezt az egészet kibaszottul komolyan veszik, de hát éppen az ilyen megnyilvánulásaik azok, ami miatt egyáltalán nem lehetünk biztosak ebben. Egy második lemeznél viszont már nem játszik a rácsodálkozás, tehát óhatatlanul is nagyobb az esély rá, hogy elkezdjünk azon gondolkozni: tart-e valahonnan valahová ez az egész.
Mindez már csak azért is adja magát, mert a nehezen felejthető klipjeiről is híres Die Antwoord vállaltan arra törekszik, hogy egymást követő lemezeivel egyre jobban megismertesse a világgal, mi is az a zef valójában, amit ők mint dél-afrikai menő arcok (akik épp attól olyan menők, hogy egyáltalán nem azok) olyan lelkesen képviselnek. De még mielőtt belebonyolódnánk az amúgy is homályos zef fogalmába, maradjunk inkább annál, hogy mozdult-e a valahová a második lemezén hallható Die Antwoord az elsőhöz képest.
Az eszköztárt tekintve szinte sehová sem: továbbra is azokat a kilencvenes évekből beszerzett harsány szintikkel és ütős dobalapokkal (például ezúttal némi dubsteppel is) turbózott parodisztikus, szarkasztikus rapszámokat kapjuk, mint korábban, viszont a hangsúlyok mintha elmozdultak volna, mégpedig egyértelműen az eurodance irányába.
Így a Die Antwoord az új albumán még hangsúlyosabban olyan, mintha lepukkant lakótelepi srácok, akik eddig valami harmadosztályú rapcsapatra gerjedtek, hirtelen a legprosztóbb kilencvenes évekbeli trance-számokra és 2 Unlimitedre kezdenének el bulizni.
A szövegek terén sem érezni igazán komoly változást, maradtak a megszokott poénok, a keménykedő rapper Ninja, és a néhol hangjával óvodás gyereket idéző, máskor az őrülten rikácsoló, a Cuki Törpilla és a Veszedelmes Ribanc karakterei között teljesen hitelesen ingázó Yo-Landi, meg az állítólag homoszexuális, rejtélyes DJ Hi-Tek, aki jól megdug, ha nem vigyázol.
Sokat tehát nem mozdult a már megismert alapról a Die Antwoord, amiben mégis, az a harsányság és a még direktebb prosztóság irányába történt, egyre élénkebben beépítve zenéjükbe a legkegyetlenebb Viva Dance Hitsek zenei világát, ezáltal pedig biztosan könnyebben fogyaszthatóvá téve azt.
Azon agyalni, hogy most akkor ezt ők hogyan is gondolják, teljesen felesleges, azon viszont már érdemes elgondolkozni – nekik is – hogy ezért a lemezért dobtak vissza egy komoly szerződést az Universal leányvállalatával, az Interscope-pal, arra hivatkozva, hogy nem hajlandók popularizálódni, majd saját kiadójukon kiadva az anyagot (természetesen: Zef Recordz) megtették ezt maguktól is.
A kérdés, fognak-e tudni ezzel az erre potenciálisan alkalmas lemezzel komolyabb kiadói háttér nélkül még szélesebb rétegeket elérni, vagy például Yo-Landire pár év múlva már csak úgy fogunk emlékezni, mint a csaj, akinek a karakterét simán lenyúlta és sikerre vitte mondjuk Nicki Minaj.
A lemez az alábbiakban teljes egészében meghallgatható.
