Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Illés szekerén címmel új szólóalbuma jelent meg még 2011 végén az Illés együttes és a Fonográf egykori dalszerzőjének, akinek szerzeményein generációk nőttek fel. Bródy János a több mint 45 éves pályafutását összegző lemez alkalmából rekordhosszúságú interjút adott még tavaly ősszel a nyomtatott Lángoló Gitárok magazinnak, amiben szóba került a magyar költősors, az internetre kiszivárgott kiadatlan Illés-felvétel, a betiltott BBC-interjú története, és persze Szörényi Leventével való kapcsolata is. (Bródy János ma este lép fel a Millenáris Parkban található Európa Ponton.)
2010-ben hunyt el édesapja, a kiváló közgazdász Bródy András, az Ezek ugyanazok című dalt az ő emlékének állította. A lemez megjelenését ez a szomorú esemény ihlette?
Van benne némi szerepe. Apámmal az utolsó időben sokat beszélgettünk, és nagyon biztatott, hogy amíg van bennem energia, addig ne hagyjam abba. Azt az élettapasztalatot próbáltam meg dal formába tömöríteni, amit egy sokat megélt matematikus-közgazdász az életének sűrítményeként át tud adni a fiának, és az ő kedvenc szakszavait igyekeztem felhasználni, mint a Kondratyev-féle ciklus és az entrópia, és a „lelkes ostobák” és a „seggnyalók” is az ő szavajárása volt. Mindig volt benne egy kis iróniával takart rosszkedv a világ dolgai miatt, és attól tartok, hogy nekem is hasonló a szemléletem, és ezt fogom továbbadni a gyermekeimnek…
A legutóbbi lemeze tíz évvel ezelőtt jelent meg. Nem sieti el.
Az emberek szeretik egy dologgal magyarázni a folyamatok kezdetét, de általában több oka van mindennek; ezt a gondolatot is apámtól tanultam. Én alapvetően dalszerző vagyok, és a szerzői palettámon a Bródy János nevű előadó csak egy szín a sok közül, és mellette mindig sok minden van, ami éppen fontosabbnak látszik. Általában akkor jött létre egy új szólólemezem, amikor már voltak új dalok, az érdeklődés is erősödött és több oldalról is biztattak, hogy vágjak bele. Ilyen helyzet alakult ki, amikor 65 éves lettem, és a Nyuggerdallal megénekelve nyugdíjba helyeztem magamat. Már azt tervezgettem, hogy a szögre akasztom a gitárt, amikor az EMI kiadó az utolsó három lemezem újbóli megjelentetése mellett felajánlotta, hogy szívesen kiadná egy újabb nagylemezemet. Mindig nagylemezt mondok, pedig ez egy CD! (nevet) Át kellett gondolnom az ezzel járó felelősséget, mert nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó CD-formátumú album, amit ebben az életben elkészítek.
A Ne légy hozzám jó egy 1965-ös szerzemény, aminek a dátumból ítélve egy Illés-lemezen lenne a helye. Miért nem vették fel annak idején?
1965-ben a nógrádverőcei táborban, egy lapos ház tetején írtuk az első dalainkat, amelyek csak később kerültek a zenekar repertoárjába, részben azért, mert Illés Lajos akkoriban még nem bízott a saját szerzeményekben. Több olyan dalt írtunk azon a háztetőn, amelyek elvesztek, és csak egy halvány érzés maradt belőlük, ebből próbáltam most komponálni egy olyan dalt, ami az Illés-hangzásra emlékeztet. Elküldtem a felvételt néhány régi barátomnak, kíváncsian várva a véleményüket, hogy vajon érezhető-e rajta a 60-as évek Illés-dalainak a hangulata. Aztán valahogy felkerült a Youtube-ra azzal a megjegyzéssel, hogy ez egy előkerült Illés-dal, 1965-ből. Persze többen kiszúrták, hogy ez nyilvánvaló képtelenség, mert 1965-ben az Illés zenekar még nem énekelt magyarul.
Ön volt az a dalszerző, aki a beatzenében meghonosította a magyar nyelvet. Miért gondolta, hogy egy angoltól teljesen eltérő ritmikájú nyelvvel ezt jól meg lehet oldani?
Akkoriban a prozódiai szabályok még sokkal jobban kötődtek a magyar időmértékes verseléshez. Komoly játék és kísérletezés volt az, ahogyan az első szövegeinkben megpróbáltuk az angolnak megfelelő magyar kifejezéseket megkeresni. Például rátaláltunk arra, hogy az „oh, yeah!” ugyanúgy hangzik, mint az óh, ne!”, és az „oh, no” helyén meg használható az „oly jó”. Szóval sokat fordítgattunk. Tulajdonképpen ezekben a kísérletekben tanultam meg, hogyan lehet egyszerű magyar szavakat találni a zenei ritmusokra és igyekeztem, hogy a szavak úgy kerüljenek egymás mellé, hogy még jelentsenek is valamit. Ha nem zenész vagyok, akkor valószínűleg számítógépes programfejlesztő lettem volna. A szövegeimet nem egy nagy érzelmi lendülettel írom meg az elejétől a végéig, mint egy költő, hanem összerakosgatom, megfejtem őket, mint egy matematikai egyenletet.
Akkortájt kiket hallgatott szívesen?
Bob Dylan, akinek a dalai nagyon sokat jelentettek nekem – és angolul is azért kezdtem el tanulni, hogy megértsem őket – a későbbiekben gyakran mondta, hogy ne tekintsék őt üzenethordozónak. Ennek ellenére mindig azt kerestem, hogy mi az „üzenet”. A Beatlesben is John Lennon volt számomra az iránymutató, aki mindig akart kezdeni valamit a népszerűséggel, és ennek a felelősségét ő is átérezte. Ez megfelelt az én lelkiállapotomnak is, ami ugyanilyen felelősségérzésekkel küszködött a 60-as évek végére, amikor kiderült, hogy az Illés egy rendkívül népszerű zenekarrá vált.
A lemez címadó dala egy megzenésített Ady-vers, ami 1908-ban, egy elmagányosodással küzdő költő tollából született. Mi fogta meg ebben a versben?
Mindig úgy éreztem, hogy Ady ebben a versben az Illés prófétához hasonlatos magyar költők sorsát írta meg, és bizony engem is annyira megfogott, hogy kedvem lett búcsúdalként erre a lemezre föltenni. Nálunk a költők afféle váteszi szerepkörbe kerülnek, és a közönségük szinte megkívánja tőlük, hogy oly módon vegyék vállukra a világ terhét, hogy abba illik is belepusztulniuk. Ez talán egy szomorú tradíció, de kevés olyan hősünk van, aki megélte az öregkort. Néha én is úgy érzem, hogy túléltem önmagam. Hajlamos vagyok a színpadi fellépéseimben is jelentős részt szerepjátéknak tekinteni, amit persze én írok, meg belőlem fakad, de mégis minden, ami a színpadon történik, egy szerep – csak éppen a színházi színészről tudjuk, hogy minden este más szerepet játszik, míg a popzenész egy szerepet játszik az egész életében.
Van a countrysan laza, „rezignált nyugger” Bródy, a pályafutása felett szomorkásan elmélázó Bródy, és a keményen és keserűen odapörkölő Bródy. Hogy került ennyi minden egy lemezre?
Mindhárom bennem van, és az elmúlt 40 évben hol egyik, hol másik erősödött föl. Az Illés zenekarral nagyon hamar belecsúsztunk egy társadalmi-politikai erőtérbe, talán éppen a szövegeim következtében, és később az István, a király kapcsán voltak olyan vélemények is, amelyek szerint ez a történelmi musical nagymértékben járult hozzá a rendszerváltás érzelmi megalapozásához. A rendszerváltás után engem is értek csalódások, és eltávolodva a napi politikától már a hosszabb ciklusok érdekelnek, de véleményem továbbra is van a világról, hétköznapi viszonyainkról, akár politikailag értelmezhető módon is. A countryzene iránti lelkesedésem pedig a Fonográf-korszak óta töretlen, mert ez a stílus nagyon alkalmas a szövegcentrikus dalformák előadására.
Az Illés zenekar dalaiban erős népzenei hatás hallható. Tudatosan használták fel a magyar népzenét?
Amikor elkezdtünk játszani, valahogy azt is bizonyítani is kellett, hogy a zenénk nem egy „nyugati imperialista, a magyar kultúrától idegen” műfaj, talán ezért kezdtünk el a népzenei motívumokkal kacérkodni. Anyám sok erdélyi magyar népdalt énekelt nekem gyerekkoromban, ezért gyakran ilyen motívumokból próbáltam a dalokat írni, Levente családja pedig délszláv eredetű, az ilyen hangzásvilág hozzá köthető, aminek a legszebb példája – amivel 1968-ban megnyertük a Táncdalfesztivált – az Amikor én még kissrác voltam című dal. Ami valójában egy szójáték, mert nemcsak kissrác, hanem kis rác is egyben… (nevet) A hazai táncházmozgalom alapítói, Halmos Béla és Sebő Ferenc is sokszor hivatkoznak arra, hogy az Illés zenekar nyomvonalán jutottak el az autentikus népzenéhez.
A Lesz még egyszer című dal saját szerzeménye a lemezen. A borító szerint 1918-ból!
Nagyon hirtelen és nagyon gyorsan jött a dallam, és utána sokáig úgy éreztem, hogy egész biztosan hallottam valahol. Körbejártam azokat az ismerőseimet, akik ismerik a régi dalokat, és a legjobban egy I. világháború végi leszerelőnóta hasonlít hozzá, aminek az a címe, hogy Ez a vonat most van indulóban. (dúdolja) Az én dalom különbözik ettől, és csak azután hittem el, hogy valóban az én verseményem, miután nem találtam az eredetit. Az 1918-as dátum egy pillanatnyi játék volt azzal a gondolattal, hogy talán ez egy számomra föl nem fogható atavizmus, egy régi dal, amit már az előző életemben megírtam, bár már akkor sem hittem a lélekvándorlásban. (nevet)
Egy nemrég készült interjúban említi Szörényi Levente, hogy 1980-ban az eredetileg közös kiadványnak szánt Szörényi–Bródy dupla album, a Hazatérés és a Hungarian Blues kizárólag Erdős Péter akarata miatt jelent meg két külön szólólemez formájában. Nehéz elhinni, hogy az Életem lemeze idején megromlott viszonyt egy Szörényi Leventével közös kiadvánnyal szerette volna megünnepelni...
Levente emlékezete közismerten eléggé szelektív, és hajlamos mindig csak arra emlékezni, amire éppen akar. A kettőnk közötti kapcsolat nem volt annyira rossz akkoriban, sőt emlékszem egy olyan beszélgetésre, amikor Levente rábeszél engem, hogy csináljunk együtt egy-egy szólólemezt úgy, hogy közös borítóban jelennek meg. Könnyen lehetséges, hogy a hanglemezgyár gondolta azt, hogy a két lemez ilyesforma összekapcsolása nem célszerű. És valószínűleg azért maradt Leventében egy tüske mind a mai napig, mert ez volt az első szólóalbumom, ezért lényegesen nagyobb érdeklődést váltott ki, mint az övé. Egy szerzőpáros együttműködése is szükségszerűen hullámzó természetű. A későbbiekben is előfordult, hogy nagyon együtt voltunk, az István, a király idején szinte „egy test, egy lélekként” gondolkoztunk, és volt, amikor nagyon rosszul jöttünk ki. Éppen ezért ma is úgy gondolom, hogy a kettőnk kapcsolatában még bármi elképzelhető a jövőben.
Visszatérve a magyar rocktörténetírás egyik szürke foltjára, az önök között az Életem lemeze készítésekor kipattant konfliktus eredetéről vajmi keveset tudunk. Valójában Laux József 1976 szeptemberi külföldre távozásával kezdődött az egész?
Értem a célzást! (nevet) A szakmai pletykák szerint úgy történt, hogy Laux József disszidált, majd Presser Gábor felhasználta az alkalmat, és rögtön kitette Laux feleségét, Adamis Annát is az LGT-ből. Anna ekkor szerzőpár és munka nélkül maradt, megjelent Levente körül, és – mondjuk így – minden rendelkezésére álló eszközt bevetett annak érdekében, hogy együtt dolgozhasson vele.
Azelőtt viszont Szörényi Levente szinte kizárólag önnel dolgozott együtt.
Amikor Levente úgy döntött, hogy mégiscsak Adamis Annával készíti el Kovács Kati lemezét, akkor megszakadt bennem valami. Olyasmi, ami addig a Szörényi–Bródy szerzőpáros kimondatlan és örök szövetségét jelentette, és attól kezdve úgy éreztem, hogy ezek után én is megvalósíthatom azokat az elképzeléseket, amelyek tőle függetlenül léteznek bennem. Így kerülhetett sor az első önálló fellépéseimre is a 70-es évek végén.
Az angolszász rockzenében komoly hagyománya van annak, hogy a zenészek jól odamondogatnak egymásnak a dalszövegeikben, remek példa Lennon és McCartney 70-es évekbeli szólókarrierje. Nem lett volna értelme nálunk is meghonosítaniuk ezt a jó szokást?
Ha valaki komolyan átnézi azokat a dalokat, amiket írtunk, találhat ezekre vonatkozó utalásokat mindkét oldalról, ehhez persze nagyon közelről kell ismerni azokat a viszonyokat és kódrendszereket, amik a közös életünk zenekari köreiben kialakultak.
1970 februárjában a londoni Marquee Clubban lépett fel az Illés együttes. A hazatérésük után a Belügyminisztérium rögtön számonkérte önökön a BBC magyar nyelvű adásának adott interjúban elhangzottakat, ahol állítólag nem festett rózsás képet a hazai hangulatról. Mi hangzott el ebben az interjúban, hogy rögtön államtitoknak kellett minősíteni?
A 60-as évek végétől kezdve a rendfenntartás erőteljesen dolgozott azon, hogy az Illés zenekar működésében valami olyan hibát, konfliktust találjanak, amivel el lehet lehetetleníteni a működését. Ennek az interjúnak a politikai asztalra tálalása is ezek közé tartozhatott, hiszen nem hangzott el benne olyan dolog, amit hazaárulásnak lehetett volna nevezni. Az interjú legkeményebb mondataiban azt mondtam, hogy „nehéz hosszú hajjal élni, ez az igazság. Ez egy nagy probléma nálunk. De akiknek ez jelenti a legnagyobb problémát, azok nem is ismerik a világot, amiben élnek.” Ezenkívül arról meséltünk, hogy örülünk, hogy itt kint Londonban szívesen fogadnak, és jól érezzük magunkat. (Az interjú részlete meghallgatható a Youtube-on – a szerk.)
Annak idején honnan jött az ötlet, hogy befutott zenekarok, mint az Illés együttes vagy a Fonográf, énekesnőket kísérjenek? Koncz Zsuzsa szerint ez egyfajta útkeresés volt az Illés számára.
Zsuzsa megközelítése helytálló. Kezdetben ezekben a csak fiúkból álló, baráti társaságokból alakuló zenekarokban mindig volt egy lány, aki velünk együtt énekelt, de nem volt teljes jogú tagja a csapatnak. Valahogy így volt a Scampolónál Zalatnay Sarolta, az Illésnél Koncz Zsuzsa, az Omegánál pedig Wittek Mária. Mivel az alkotói energia a zenekar tagjaiban volt, a későbbiekben adta magát, hogy a Szerelem című lemeznél megállapodtunk Zsuzsával, hogy továbbra is az Illés zenekar tagjainak a dalait énekli, mi pedig biztosítjuk azt, hogy a repertoárja folyamatosan bővüljön. És úgy tűnik, hogy ezt az íratlan megállapodást is én tartottam be a legtovább.
Az István, a király első, 1983-as kiadásán a Te kit választanál című nyitódalt a borító szerint az Illés együttes játssza, azonban a lemezen közreműködő Fonográfot sehol nem említi, ami nyilván nagyon rosszul esett Tolcsvay Lászlónak. Ez már a Fonográf feloszlásának az előszele volt?
1981-ben újra összeállt az Illés zenekar, és ez a Fonográf identitással küszködő formációjának végképp beadta a kulcsot. Az a koncert jelentette azt, hogy a Fonográf bármilyen eredményesen működött egészen addig, az Illés zenekar legendája mellett súlytalannak és erőtlennek tűnt. És amikor az István, a király hihetetlen erővel mutatta fel azt a szerzői képességet, amivel Levente rendelkezett, akkor ő úgy gondolta, hogy a Fonográf zenekarra nincs tovább szüksége.
Akad olyan együttes, amire mostanában figyelt fel?
Elsősorban azokra a magyar együttesekre vagyok kíváncsi, akik nem a médián keresztül, hanem az alternatív klubokban, körökben bontogatják a szárnyaikat. Sokszor lenézek a Gödörbe, de másfelé is mászkálok, a Quimby együttest például még zsenge korában, az óbudai Banán klubban fedeztem fel magamnak, az utóbbi időkben pedig jó barátságba kerültem Bérczesi Robival, a Hiperkarma frontemberével. Az Emléxel? című lemeze azokat a zenei hatásokat fogalmazza meg a maga módján, amik között ott szerepel az Illés is.
Azt énekli, hogy „a fészbukon még megtalálnak óh, a régi nők”. Villamosmérnökként végzett, így nem csoda a vonzódás.
Csodálom a technikai innovációt. Az új művészeti műfajokat általában megelőzik a technikai találmányok, és a rockzene se jöhetett volna létre az elektronika és hangrögzítés forradalma nélkül. De mondok valami mást is, amit mostanában nagyon élvezek. Amikor a 70-es, 80-as években Amerikába utazott valamelyik ismerősöm, mindig azt kértem tőle, hogy tegyen be egy kazettát a magnóba, és vegyen föl rádióadásokat nekem. Ezek nagy kincsek voltak akkoriban. Most viszont egészen különleges érzés, hogy amikor csak kedvem tartja, a gépem előtt ülve lehunyt szemmel, félálomban távoli kultúrák rádióadásainak zenéjét hallgathatom.
(A koncertkép innen származik.)
