Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Cancer Bats a hét elején jelentette meg negyedik stúdióalbumát (kritikánk róla itt) és ennek örömére Budapestet is beszorították rendkívül feszített tempójú turnéjuk dátumai közé. Miközben a Dürer Kert hátsó részében vártam Liam Cormier énekest, egy, a kezében cipelt cuccoktól alig látszó sapkás figura jött oda hozzám, hogy „bocsi haver, tudsz még várni 10 percet, amíg bepakolok a terembe pár dolgot”. Ő volt Cormier (a képen jobbról a második), aki miután kicipelte magát, fülig érő vigyorral válaszolt pár kérdésre.
Megnéztem a turnédátumaitokat és júniusig minden nap más városban léptek fel. Hogyan bírjátok ezt fizikailag?
Amikor elindulunk egy ilyen több hetes turnéra, akkor eszünkbe se jut olyan, hogy most hosszú ideig nem leszünk otthon, mert az egész nagyon izgalmas. Képtelen vagyok bármi negatívra gondolni, amikor minden este más és más helyen, városban lépünk fel. Minden alkalmat ugyanakkora izgatottsággal várunk, mint például a mostanit is. Tavaly is rohadt jól éreztük itt magunkat, most pedig már főfellépőnek jövünk, ami megint egy teljesen más élményt jelenthet. Holnap aztán megyünk Szlovéniába, majd Olaszországba és így tovább. Kevés királyabb dolgot tudok elképzelni ennél.
A hangodat mennyire viseli meg, hogy esténkét egy órán keresztül szétüvöltözöd magad?
Próbálok sok vizet inni. Mondjuk az is sokat segít gondolom, hogy straight edge (nem eszik húst, nem iszik alkoholt – a szerk.) vagyok és így nem iszom le magamat minden este.
Akkor nincs semmi titkos módszered?
Sok víz, sok alvás és sokévnyi üvöltözés (nevet).
Mennyire vagy elégedett a most megjelent albumotokkal?
Abszolút mértékben. Nagyon boldog vagyok, hogy a Dead Set On Living úgy szól és olyan, amilyenek mi is vagyunk egy élő fellépésen. Az összes számot imádom róla, játszottuk is már az összeset, na nem egyszerre, de a turná során már mindegyiket elővettük.
Milyen eddig a fogadtatása a lemeznek?
Meglehetősen pozitív. A régi rajongók, akik évek óta nem voltak koncerten most újra megjelentek a kanadai bulijainkon, de olyanok is vannak egyre többen, akik csak az előző lemezről hallottak ezt-azt és totálisan rá vannak kattanva a mostani hanganyagra. Nagy-Britanniában is odavannak érte, mert akiknek bejött a Hail Destroyer, azok megtalálják ugyanazt a hangulatot ezen a lemezen is. A rajongók lelkes reakciója pedig mindennél fontosabb nekünk, hiszen nekik készült a Dead Set On Living is.
A mostani album nagyon sok helyen tartalmaz sludge és stoner elemeket, és mintha kicsit visszavettetek volna a hardcore punk vonalból is. Ez a zenekar természetes fejlődésének eredménye vagy a kimerítő turnézások után egy kicsit lassabbra akartátok venni a tempót?
Ez a változás inkább egy természetes folyamat része. Ebben az egyik legnagyobb szerepet Jaye (Jaye R. Schwarzer basszusgitáros-vokalista – a szerk.) játszotta, akinek a hatása nagyban befolyásolta a munka menetét, mivel végre volt valaki, aki megfelelő kihívást jelentett Scottnak (Scott Middleton gitáros – a szerk.) a dalok írásánál. Eddig Scott írta a gitártémákat és a basszust is és ezzel alapjaiban határozta meg a hangzást. Most viszont jött Jaye a pedáljaival meg azzal a varacskos hangzással és így kettőjük hatása összpontosul minden számban, aminek a Dead Set On Living az eredménye. Így nem csoda, hogy egy egészséges versenyzés két gitáros között egyre keményebb, súlyosabb, dögösebb témákat hozott. Persze nem akartunk csupán a fejlődés érdekében egy stonerlemezt készíteni elfeledve közben, hogy honnan is jöttünk.
Mit gondolsz arról a jelenségről, hogy egyre több rockzenész nyúl vissza a déli, southern rock hagyományokhoz.
Szerintem egyre többen akarják azt a tipikus déli hangzás elérni. Ma már minden hangot gyönyörű tisztára kikeverhetsz a számítógépen és dobgéppel megírhatod a teljes ritmusképletet. Szerintem ez a southern jelenség inkább egy afféle reakció erre a technikai tökéletességre: nem akarok szépen szólni, azt akarom, hogy olyan legyen a felvétel, mintha egy zenekar éppen koncertezne egy kis klubban. A tökéletes hangzást egyébként sem tudod visszaadni egy mocskos kis lebujban, így ennyi erővel rádughatnál egy laptopot is az erősítőre. Ez szerintem a lényege annak, miért is csempészik bele egyre többen southern elemeket a zenéjükbe. Na meg természetesen a lemezkiadók haldoklása. Évekig divat volt a lehető legtökéletesebb stúdiófelvételt legyártani, aztán szép lassan megrohadt a lemezipar, ezért előtérbe került a koncertezés és az emberek pedig azt akarják élőben is hallani, amit otthon a lemezünket hallgatva. Nézd meg a Black Keyst, ami szerintem per pillanat a világ legjobb együttese. Évek óta csinálják, hogy azokat a zseniális dalokat ugyanúgy adják elő ketten, ahogyan a lemezükön is hallhatod. Őket egyébként is nagyon imádom. Még amikor nagyon régen a Thickfreakness lemezükkel turnéztak nekem is volt szerencsém látni őket, és hatalmas élmény volt. Most pedig, hogy felkapottak lettek, az egyik legfaszább dolog, ami a zenével történhetett az utóbbi időben. Az ő példájuk a legjobb arra, miért is beszélhetünk valamiféle tendenciáról a rockzenével kapcsolatban. Tudom haver, hogy számítógéppel tök jó hangod lesz, és szépen szól minden, de én rohadtul leszarom. Akarom hallani azokat a kis hibákat, zúgásokat, apró félhangokat, amitől az egész élővé, emberivé válik.
Ha már technológia és számítógépek. Mit szólsz az elektronikus zene térhódításához a tengerentúlon?
Emlékszem, még amikor gimnazista voltam az egész electronika dolog nagyon menő volt és olyan előadók jelentek meg, mint a Chemical Brothers, Prodigy vagy Fatboy Slim. Ők már akkor is nagy neveknek számítottak és érdekes látni ez mára mennyire megváltozott. Amikor én voltam kamasz, akkor nagyon ment a drum and bass, a jungle vagy a trance. Igazából ezt az időszakot látom újra feléledni mostanság.
Mostanában milyen zenét hallgatsz?.
Mindenfélét. Hip-hopot, indie-t, punkot vagy hardcoret. Egy csomó izgalmas új hardcore-csapat van manapság. Ha már említetted az elektronikát, jobban kedvelem a pihentebb, lágyabb dolgokat, mint a Neon Indian vagy a The xx. Azt hiszem úgy hívták ezeket, hogy electroclash, de ma már lövésem sincs mi a megnevezése. Az ilyen új cuccok, mint a Skrillex annyira nem izgatnak.
A dubstep az új numetal.
Szerintem is (nevet). Nagyon súlyos zene és értem én miért kedvelik annyian, de hasonló volt az az időszak, amikor mindenki jungle-t hallgatott. Ahol én nőttem fel, például két punkkoncert között jungle-buli volt, így aki csak az egyikre ment ugyanúgy ott volt a másikon is.
Kanada szinte minden zenei műfajhoz képes hozzáadni a maga szupersztárját, legyen szó az Arcade Fire-től kezdve, a Death From Above-on át a Crystal Castlesig. Van valami titka annak, hogy ennyi jó kanadai zenekar tűnik fel az utóbbi években?
Ahhoz, hogy egy zenekar nemzetközileg is ismert legyen, miközben egy olyan viszonylag kis lakosságú országból jön, mint Kanada akkor nagyon nagyon jónak kell lennie. Az Arcade Fire egyszerűen a legjobb a maga műfajában, ezért vannak ott ahol. Csak Kanadában egy kicsit többet kell dolgozni a sikerért, mert annyi remek produkció van körülöttünk, hogy csak így lehet kitűnni.
Mikor érezted azt, hogy az együtteseddel ti is azok közé tartozhattok majd, akik nemzetközi elismertségre tesznek szert?
Amikor kezdtük, akkor már voltak olyan formációk a hardcore-ban akik komoly rajongói bázissal rendelkeztek, miközben egyedi hangzásuk volt. Ilyen volt a The Bronx, a Blood Brothers vagy az akkor éppen felfutó Death From Above. Láttuk, hogy mindenki zabálja ezeket a dolgokat és gondoltuk, mi lenne, ha ezeket kicsit egybegyúrnánk és alkotnánk valami újat. Amikor ezt elkezdtük csinálni és megmutattuk az olyan haverjainknak, mint a Comeback Kid vagy az Alexisonfire, akkor csak annyit mondtak: húzzatok turnézni (nevet).
Úgy tűnik, mintha próbálnátok kitörni a hardcore-ból és új közönség felé nyitni.
Szándékosan soha nem terveztünk ilyet, de ez szerintem természetes. Valahogy sehova sem tudunk igazán beilleszkedni és bevallom, én ezt rohadtul élvezem . Ebből kifolyólag adódik a lehetőség, hogy mondjuk olyanokkal turnézzunk, mint a Rise Against vagy a DevilDriver. Mindkettőjükkel nagyon jól kijövünk, miközben teljesen más a közönségük.
Említetted az Alexisonfire-t. Mit szólsz ahhoz, hogy Wade McNeil lett a Gallows új énekese, miközben Frank Carter Pure Love-jától kijött egy egészen meglepő videoklip?
Imádom Franket, turnéztunk is már együtt vele és a Gallows-zal. Örülök, hogy azt csinálja, amit szeret, még akkor is ha kicsit vicces, hogy egy ennyire dühös frontember tud ilyen zenét is csinálni. Régebben is kíváncsi voltam, mire lehet képes egy normálisabb projektben, de Wade-nek is nagyon örülök, hogyan viszi tovább a Gallowst. Az EP, amin már Wade énekel például állatira bejön és nagyon érdekel milyen lesz egy teljes lemez vele.
Te el tudod magad képzelni, hogy ennyi üvöltés után éneklésre váltasz?
Az az igazság, hogy kurva szarul énekelek. Frank esetében más, mert New Yorkban mutatott nekem pár demót az új terveiről és én is nagyon meglepődtem milyen jól áll neki az éneklés. Én akkor is üvöltözni fogok, ha esetleg más együttesben leszek, mert ehhez értek. Mindenki csinálja azt, amihez ért.
