Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.
2012.09.05. 16:47 – Sajó Dávid

A diszkódobos indie-nek vége - Two Door Cinema Club-lemezkritika

Two-Door-Cinema-Club-Beacon_1.jpgTwo Door Cinema Club - Beacon
(Kitsuné)

Az észak-ír Two Door Cinema Club két évvel ezelőtti bemutatkozó lemeze sokakban azt a látszatot kelthette, hogy az anglomán indie rock még nem halt ki. A zenekar debütálása után elég hamar kinőtte önmagát, több világ körüli turnén – köztük egy szigetes fellépésen – vannak túl és most szeptemberben jelentették meg a második, Beacon című albumukat, ami Alex Trimble frontember szerint egy lassabb tempójú hanganyag lett, ahol az élő dob mellett más hangszerek is előkerültek.

A Tourist History sikeréhez nagyban hozzá járult annak idején, hogy az együttes nagyon ügyesen találta meg az összhangot a dobgép és prüntyögős gitárok között, ami Trimble néha már érzelmileg túlcsorduló énekével egyszerre volt táncolható disco és gitárorientált indie rock. Azonban egy ilyen felállás esetén egy idő után megkerülhetetlen egy rendes dobos, ezért két éve már állandó vendégzenésszel koncerteznek. A Beaconről teljesen egészében eltűnt a dobgép és ezzel kicsit a táncolós hangulat is.

A Two Door Cinema Club zeneileg mindenképpen továbbfejlődött, de ez sajnos nem jelent az előző lemezhez hasonlóan szórakoztató anyagot. Az egészről mindent elmond, hogy 8-10 lejátszás után is ugyanannál a két dalnál jut eszembe, hogy én most itt egy új albumot hallgatok, nem pedig valami angol kisvárosi indie hülyegyereknek a házi online rádióját. Az egyik ilyen dal a Sun, ahol a refrén dögös gitárja képes csak egy pillanatig elkapni a figyelmemet és - az egyébként nagyon jól eltalált - fúvósok bevonása. A másik dal a The World Is Watching, amelyet egy vendégénekesnővel készítettek és kifejezetten aranyosan kezdődik a kis tengerparti húrpengetgetéssel.

Érdekes tapasztalni, hogy a Two Door Cinema Club milyen irányba fejlődött az előző - kis túlzással akár – new rave-esnek is nevezhető lemezéhez képest. Ugyanis az olyan együttesek, mint a Friendly Fires vagy a Foals is hamar letépte magáról ezt a bélyeget, utóbbiak álmodozós hipszterekké váltak, előbbiek pedig valamiféle trópusi popzene irányba haladtak tovább. Efféle igyekezet fedezhető fel a Beaconben is, a Foalsra oly’ jellemző, pár hangos gitárprüntyögésétől kezdve a Friendly Fires teátrális dobmeneteiig.

Új hangszerek ide, profibban megírt számok oda, a Beacon egy bántóan középszerű album lett. Nincs íve a lemeznek csak egy sztenderd vízszintes vonal, amelyből EKG-szerűen ugrik ki a fent említett két dal. Nincs igazán megjegyezhető sláger, a tempó lassulásával pedig az élvezhetőség is csökkent. Pedig néhol el-elkapni egy-két klassz ötletfoszlányt, ahogy a Someday egymásnak válaszolgatós gitárjai is figyelemre méltóak, aztán mégis beleolvadnak a középszerűségbe. Úgy néz ki a diszkódobos indie már végleg a múlté.

Szerintünk:(3/5)
Szerintetek:(4,5/5)

lemezkritika indie pop rock elektronikus two door cinema club



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

csilll 2012.09.08. 01:27:02

totál egyetértek, habár nálam a Sun-on kívül a Someday viszi még a prímet, de hiába hallgatom már egy hete, nem változik a véleményem. az előző albumot jobb e helyett hallgatni.

palffyt 2012.09.15. 13:31:43

Ez a kiállhatatlan "műkritikus" séma, köze nincs a szöveghez, így nem jó úgy nem jó a hangzás... Haver, a dal zene, hangzás és szöveg szerves egésze, a lehúzó kritikai hozzáállás csak azt mutatja mennyire nem értetted meg a számokat mondandójukat. Persze még ha figyeltél volna a szövegekre, akkor is lehetett volna róla negatív irányba nyilatkozni, csak akkor valószínűleg egy másik hangnemet ütöttél volna meg.