Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Van abban valami lenyűgöző, hogy ha valaki annyira jó abban, amit csinál, mint Slash. Itt van a pali lassan 48 évesen, túl olyan mennyiségű alkohol és drog elfogyasztásán, ami egy közepes méretű internetes újság szerkesztőségét simán kinyírná, de a kétórás buli végén pont úgy vigyorog, mint Vörös Gábor a frissen vett koncertjeggyel a kezében, pedig ha csak fáradtan lerogy a színpadra, a hatezres közönség azt is simán elnézi neki. (Fotó: Huszti István)
Az eredeti felállású GNR felbomlásából egyelőre úgy néz ki, Slash jött ki a legjobban. Izzy ugye már szinte csak magának zenélget, Steven Adler most kezd magához térni az évtizedeken át tartó hernyótúrából, és örül annak is, ha reggel segítség nélkül fel tudja húzni a bőrgatyát, Duff a régi zenekarával muzsikál, Axl Rose meg elvan magának, miközben a Guns 'n' Roses hulláját rugdossa izomból, és azt mormolja maga elé, hogy kurvaanyád, Slash, miért kell neked minden koncertet időben kezdeni.
A hagyományos jelmezében (bűrnadrág, tornacipő, selyeming, cilinder) színpadra lépő gitáros nem váratja a rajongókat három órán át, mint egykori énekese, hanem kilenckor elkezdi a mókát. Az intróként szolgáló Prometheus című scifi előzetesének hátborzongató zenéje után a Halo című új nóta az első, húz is rendesen, bár több mély jó lenne hozzá, a lelátóról a magasak bántóan túlsúlyban vannak, de legalább hangos a cájg, nagyon is. Nincs telt ház, illetve van is, amolyan Mátyás királyos ez a dolog, mert szemre látszik, hogy bőven vannak üres székek a lelátón, és a keverő előtti, sűrű embertömeg utána szépen elszellősödik, de a Lex West Balkán után vagyunk, most már így kell érteni a telt házat.
Jönnek szépen sorban a bluesos alapra építkező húzos riffek, Nightrain, Standing in the Sun, Ghost, előkerülnek az új anyag dalai, az előző szólólemez legjobb darabjai és a nagy Guns-slágerek (a Civil War kivételével a Use Your Illusion-korszak előttről), meg persze Velvet Revolver-nóták is, ott is sikerült pár jót írnia Slashnek, akinek úgy látszik, annyi szívás (Axl, Weiland) után végre sikerült egy normális énekes összeszednie Myles Kennedy személyében. A fickó nem annyira szuggesztív, mint Axl Rose (volt), de a hangja sokkal magabiztosabb és tisztább, gond nélkül elénekli azokat a nótákat is, amikhez nagyjából annyi köze, mint nekem, azaz régen szerette őket hallgatni.
Fotó: Huszti István
A közönség vevő mindenre, amikor a hunyorítva kicsit Kevin Baconre emlékeztető arcú Kennedy néha kiszól nekik, lelkesen üvöltenek, hálásan integetnek és hullámoznak, és üvöltik a refréneket - különösen a régi számoknál. Az ugye tagadhatatlan, hogy egy Slash koncertre nem feltétlenül azért megy el a nagy többség, hogy a Bad Raint hallja, hanem kicsit múltat idézni, azt a korszakot, amikor Slash még cilinder és sapka nélkül is meg mert jelenni a színpadon, és rövidnadrágban rohangált kergén, Welcome to the Jungle, Rocket Queen, Paradise City, és így tovább, ez az, ami beviszi a közönséget a bulira.
Pedig a Bad Rain egy jó dal - bár játszhatták volna kicsivel lassabban húzósabban is, úgy nagyobb a döge - mint ahogy az új lemez többi darabja is, No More Heroes, You're a Lie, Not for Me - utóbbiban Kennedy olyat énekelt, mint koncerten nem sokan tudnak. Egy percig nem volt hamis, nem ment el a hangja (pedig meg volt fázva), és azt is türelmesen bírta, amikor Slash második frontemberként elkezdett szólózgatni a Rocket Queen közepén, ő meg csak ott álldogált a mikrofonállvánnyal, kicsit elveszve a gitárorgiában.
A hangzást leszámítva a koncert úgy volt jó, ahogy, a bőgős csávó meg a Welcome to the Jungle-ben simán leénekelte Axl Rose-t, nem is értem, DJ Ashba meg Bumblefoot miért nem igazolja le énekesnek odaát, jobban járnának vele. Slasht mindez nem érdekli, leszarja ő az egykori harcostársat, csak zenél, ahogy szeret. Ahogy mi is szeretjük. Jó lenne, ha nyáron a Sziget nagyszínpadán viszontlátnánk, és igen, ez most egy javaslat, Károly, tessen megfogadni.
