2013.06.10. 11:41 – kovács m. dávid

A purgatórium turbinái - My Bloody Valentine-koncertkritika

My Bloody Valentine & Kollaps @ Club 202, 2013.06.09.

„Figyelem! EXTRÉM hangnyomás várható, az erre érzékenyeknek füldugó javasolt, amit vész esetén tudunk biztosítani, de sajátot hozni ér!” – hirdették a szervezők az idén harminc éves My Bloody Valentine budapesti koncertje előtt. És valóban! A kultikus státuszba emelkedett ír zenekar fellépésein keletkező zajos hangorkánról már megannyi mesét és legendát lehetett hallani a különböző gitárzenéről szóló diskurzusokban. Ehhez képest egészen kontrasztos a kép, ami az időben érkező koncertlátogatót fogadja: a késődélutáni napsütésben Kevin Shields zenekarvezető csendben, készségesen és mély türelemmel dedikál akár tekintélyes lemezgyűjteményeket is a klub dohányzó-kerthelyiségében. (Fotók: fenytkepezo.tumblr.com)

Közben bentről felcsendülnek a Kollaps koncertjének legelső taktusai, majd rövidesen tisztességes, jó értelemben vett rockzene tölti be a teret. A trió fölösleges manírok és jópofáskodás nélkül játssza el nyers erővel megszólaló, férfias dalait. Nem először látom már a csapatot, és tudom, hogy kisebb koncerttérben nagyobb, legalábbis emlékezetesebb bulira lennének képesek. A barátságtalanul magas és kordonokkal elzárt színpad valahogy nem áll jól a közvetlen, klubéletben jártas zenekarnak. Ennek ellenére hibátlanul teljesítenek. Előzenekar legalábbis annál többet nem igazán tehet, mintsem hogy becsülettel, mindennemű tolakodás nélkül megtölti a rendelkezésére álló műsoridőt. Panaszra tehát nem igen lehet oka senkinek: a számok, a hangerőnek hála, remekül érvényesülnek. Tipikusan az a zene ez, ami nem szorul magyarázatra, nem vet fel kérdéseket. Zsigeri, onnan jön, ahonnan jönnie kell, és szerencsére nem is szeretne ennél többnek látszani. A rock’n’rollt meg kell élni, és csókolom! Egyszerű, mint az egyszeregy.

Ám amíg Kollapsot le lehet tudni ennyivel, a My Bloody Valentine koncertjéről írni egyenesen hálátlan és piszok kellemetlen feladat. Az ember pontosan tudja, hogy hiába dobálózik érzékletesebbnél érzékletesebb hasonlatokkal, vagy metaforákkal is aká, egyszerűen semmi esélye arra, hogy visszaadja az élő műsor élményét. Azért persze megpróbálja.

Bilinda Butcher szégyenlős hellója, majd Colm Ó Cíosóig dobos beszámolása után egy pillanatra tényleg megfagy a levegő, és abban a nagyon hosszúnak tűnő tizedmásodpercben szinte tapintani lehet a nézőtéren a feszült figyelmet. Nagyjából ugyanazok a kérdések merülnek fel ilyenkor mindenkiben. Vajon hogy szólalnak majd meg a gitárok? Azt a hangzást kapjuk, amit mondjuk a Lovelessről is ismerhetünk? Ez lesz az a bizonyos MBV-sound?

És igen, ez az. Az ember hirtelenjében szinte a gyomrában érzi a nyomást. A tekintélyt parancsoló hangzás valósággal betölti a teret, telezúgja az utolsó levegőrészecskét is, és valahonnan belülről előtörve roppantja szét azokat. Ezek a dalok pedig nem sietnek. Lassan és méltóságteljesen dózerolnak át a hallgatón, mint valami különösképpen ráérős úthenger. A szuperszónikus zaj hallatán az ember repülőgépek turbináit érzi a tarkója mögött, és hajlamos elefántvastagságú zajfüggönyöket vizionálni. Sőt, egyenesen falak ezek! Méghozzá áttörhetetlenek, amelyek maguktól, kizárólag a zenészek akaratától függően omlanak össze.

Shields mint őrült (zene)tudós vezényel, míg Butcher megfáradt irodalom-tanárnőként álldogál bájosan gitárjával, és a jól ismert, foszlányszerű hangjával teszi már-már émelyítően széppé a dalokat. Colm Ó Cíosóig, aki külsőre egy Kevin Sorbóba (Herkules tévésorozat) oltott Ian Brown, gépfegyverként ropogó dobhangzást varázsol a színpadra, miközben kitűnő párost alakít a Dee Dee Ramone-ra emlékeztető basszusgitárossal, Debbie Googe-gal. A szintetizátoron játszó lány pedig ezalatt a bal szélről búgat alá a hömpölygő hangorkánnak, de egyes számoknál gitárt ragad ő is. És így együtt, élőben jön csak ki igazán, hogy a My Bloody Valentine zenéje, akárcsak a tisztítótűz, egyszerre reprezentál valami mennyeit és valami könyörtelen erőt. Ez a típusú zaj, mintha csak a purgatóriumban lennénk, valami szent nevében mossa át az egész testet és szellemet. A megtisztulás érdekében elképesztő erővel kényszerít térdre és kínoz akár éles, fülsüketítő fájdalommal is. Sőt, a zenekar még azt is megvillantja, hogy igazából nincsenek is olyan messze azok a bizonyos tonnás, mocsári riffek sem. A legmegsemmisítőbb vereséget kétségkívül az Only Shallow méri ránk, körülbelül a játékidő felénél. Valami hasonlóval próbálkozik a záró You Made Me Realise is, hosszan és fájdalmasan beragasztva, illetve elnyújtva önmagát, ám ez idő alatt több tanácstalanul unatkozó szempár is összetalálkozik a nézőtéren.

Egy ilyen kultikus produkcióba belekötni sem nem illik, sem nem lehet. Fogást tényleg nem találni rajta, még a többszöri nekifutással elkezdett dalok ellenére sem. Ő markol ránk, zúz péppé, semmisít meg, és ez bizony mindannyiunk érdeke.

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (3,7/5)

rock koncertbeszámoló my bloody valentine shoegaze



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

hakaba 2013.06.12. 15:06:37

azért az mókás, hogy a "gitárzene rajongók" mindig sírnak, ha popzenéről van szó a Lángoló Gitárokon, erre itt egy MBV beszámoló és nulla komment. grat! :)

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu