Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Vajon mit tud egy aranyos hawaii srác, hogy napok alatt elkapkodják az összes belépőt a budapesti koncertjére és több olyan videója is van, amit több százmillióan láttak már. A magyar felmenőkkel is rendelkező Bruno Marsot ma már a legnagyobb aktuális popsztárok között emlegetik annak ellenére, hogy személy szerint egy dalt sem tudnék felidézni tőle. A teltházas arénában valószínűleg csak én voltam ezzel így, ennek ellenére továbbra is csak annyit tudnék róla mondani, hogy ha Petőfi Rádiót akarnék hallgatni, akkor Petőfi Rádiót hallgatnék.
Ha el kéne kezdeni sorolni a legaktuálisabb popelőadókat Bruno Mars minden bizonnyal hamar szóba kerülne. Az amerikai énekes budapesti koncertjére az összes jegy elfogyott, tele volt az aréna össze-vissza futkosó 12 évesekkel, szüleikkel és konszolidált harmincasokkal. Na, meg a kötelező celebekkel az X-Faktorból és borzalmasan rossz magyar zenekarokból. Nem véletlenül, hiszen Bruno Mars zenéje tényleg az a fajta pop, amihez fél pillanatot sem kell gondolkodni, csak hagyni, hogy kiakadjon mindenkinél a cukiságmérő.
Ennél az úriembernél is kiakadt valami, de biztosan nem a cukiságmérő.
Ez a mérő a koncert első felében tényleg nagyon közel volt a maximumhoz, mivel Bruno Mars háttérzenekara inkább tűnt egy vidám Jackson 5-kópiának, mintsem a sztár mögött megbúvó fizetett session zenészek csapatának. Az apró énekes végig gitárral a kezében lépett fel, miközben a többiek minden mozdulatára figyeltek és követték őt. Tényleg ritkán látni olyat, hogy a háromtagú fúvósszekció és a gitárosok konkrét tánckoreográfiákat adjanak elő miközben a hangszerükön játszanak. Az persze egyértelmű, hogy Bruno Marsnak Michael Jackson volt a jele az oviban, még a közönségből is kiszúrt egy figurát, aki valamilyen okból Jackónak öltözve érkezett a koncertre. Ennek örömére elnyomtak egy Billie Jean - Smells Like Teen Spirit mashupot is, ahonnan viszont már csak lefelé tartott a produkció.
Az eleje ugyanis tényleg pozitív csalódás volt, hogy zeneileg mennyire rendben van az egész. Funky, soul és motown keveredett az egyszerű popdalokkal, Mars pedig olyanok dalrészleteket játszott, mint a Money, That's What I Want, I Need a Dollar, R. Kellytől az Ignition, de még Sister Nancy Bam Bam reggae klasszikusa is belefért, amit egy kedves ismerősöm csak "Corvintető 2007" felkiáltással kommentált. Persze a térdelve szólózást azért hanyagolnánk a helyében, hiába akar egyszerre Bob Marley, Bootsy Collins és Carlos Santana lenni.
A koncert második fele azonban már nem volt ennyire érdekfeszítő. Előkerültek a monumentális, mégis dögunalmas számok, a kötelező érzelgősködés és hatásvadászat, ezekből pedig kiderült, hogy Marsnak jobban áll a kis cukifiú-imidzs, mint a globális szupersztár, aki folyamatosan tartja az ötméteres távolságot a közönségével. A levonulás utáni dobszóló csak arra volt jó, hogy Mars megmutathassa ő bizony még ilyet is tud, teljesen mindegy, hogy közönség inkább visszaült a helyre, annyira nem tudott ezzel mit kezdeni.
Egy tízezres arénakoncert után ritkán van olyan érzésünk, hogy azért ezt inkább megnézné egy kisebb klubban, de mintha tényleg túl nagy lenne a színpad Bruno Marsnak. Ez inkább egy zenekar produkciója, mintsem egy darab előadóé, akit egyelőre jobban lekötnek a hangszerei, mint saját maga. Márpedig az önimádat és az istenkomplexus a százmilliós Youtube-videók világában magától értetődő, ha mondjuk Kanye Westről vagy Lady Gagáról van szó, hiszen egy ekkora helyszínt csak hozzá hasonló méretű egó tud igazán kitölteni. Emiatt tudott hamar ellaposodni Mars koncertje, és hiába volt hihetetlenül cuki látvány, ahogy a 165 centis énekes-gitárossal együtt táncol a trombitás és a basszusgitáros is, ez még nagyon kevés a nagybetűs SHOW-hoz. De legalább kedvet adott ahhoz, hogy ismét ronggyá hallgassam a Bam Bamot Sister Nancytől.
