Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Vasárnap este lépett fel az A38-on Amanda Palmer, az egyik legmegosztóbb amerikai női előadó. A koncert előtt beszélgettünk vele a közösségi finanszírozásról, Steve Albiniről, a szexizmusról és a kedvenc Neil Gaiman-történeteiről. Utóbbi író mellesleg a férje. Ő pedig olyan készségesen válaszolt nekünk, hogy alig jutottunk szóhoz. (Fotók: Huszti István)
Gondolom nem egy hajó a legkülönlegesebb hely ahol eddig felléptél.
Azért túl gyakran én sem koncertezem a vízen, de persze léptem már fel sokkal extrémebb helyeken. Pár hete volt például a Kickstarter-party Londonban egy illegális pinceklubban, ahol a közösségi finanszírozásban részt vevő rajongóimnak adtam koncertet. Egy üres üzlethelyiségbe kellett bemenni, ahol egy könyvespolcnak álcázott titkos ajtón keresztül lehetett lejutni a pincébe. Telepakolták a helyet gyertyákkal, ami egyszerű volt lenyűgöző és ijesztő látvány, hiszen ha tűz ütött volna ki, akkor biztosan ott halunk meg mindannyian. Tiszta Neil Gaiman-sztori.
Ha már a Kickstarter-projektet említed, elég sokan felháborodtak a kezdeményezéseden, Steve Albini konkrétan idiótának nevezett téged miatta.
Megtehettem volna, hogy a koncertek elején egyenként kérek tíz dollárt a rajongóktól, de azért ilyet mégsem szokás csinálni, nem? Szerintem egy zenész számára kifejezetten felszabadító érzés, hogy kiadó nélkül készítheti el a saját lemezét, amit száz százalékban a rajongók támogattak. Steve Albininél kevés ember tudja jobban, hogy profit szempontjából mit jelent a lemezcégek kizárása. Az a baj Steve Albinivel, hogy szerinte nem szabad a zenekaroknak túl nagyra vágyni és akár teljes túlzásokba esni, ha lemezkészítésről van szó. A produceri munkája is pont erről szól, hogy mindent pofon egyszerűen csináljanak. Valószínűleg a lemezeimet is rohadtul utálja, mert tele van vonós meg fúvós hangszerekkel, és hónapokig dolgoztunk rajta. Ha Albini csinálta volna, akkor így nézett volna ki a folyamat: „Takarodjatok a stúdióba, basszátok meg. Én bemikrofonozom a hangszereket, ti pedig csak játsszátok a kibaszott zenéteket. Nem, ebbe a stúdióba nem hozhatsz be egy kibaszott hegedűt.” Albini minimalista, én pedig pont az ellenkezője, egy maximalista vagyok. Számomra az egész Kickstarter-kampány egy üzleti húzás volt, ami számára az ördögtől való gondolat. Mindegy, végül is ki a franc Steve Albini?
Szerinted a közösségi finanszírozás hosszútávon kinyírhatja a lemezkiadókat?
Nem hiszem, mert nem akar minden együttes vállalkozást is indítani. Rohadt fárasztó és macerás procedúra, a legtöbb előadó pedig kifejezetten alkalmatlan erre a feladatra. Én sem szeretek számolgatni és a költségvetéssel foglalkozni, de sajnos muszáj. Rengetegen rájöttek már, hogy túl problémás a zenekaroknak maguknak szervezni a koncerteket, kocsit bérelni és turnét szervezni, közben pedig rendes civil életet is élni a családjukkal. Ezért az előadóknak mindig szükségük lesz külső segítségre. Ha úgy döntesz mégis, hogy te a DIY útvonalat választod, akkor sem lesz az a szó szoros értelmében Do It Yourself. Maximum annyiban, hogy te választod ki azokat az embereket, akik segítenek a karriered egyengetésében.
Akkor mégis milyen szerepe lehet manapság egy kiadónak?
Magához a zene kiadásához egyre kevesebb köze van a kiadóknak, sokkal fontosabb, hogy karriert építenek neked a kiterjedt kapcsolati rendszerüknek köszönhetően. Szerintem itt van egy sokkal fontosabb kérdés, amit az emberek gyakran elfelejtenek feltenni: Mi az, amit a zenekar szeretne? Gazdagok szeretnének lenni? Híresek? Turnézni? Vagy pont azt nem szeretnének? Ha ezeket megválaszolod, akkor a kiadók szerepe is egyértelművé válik. Minden előadó különbözik a másiktól, van, aki csak magának csinálja az egészet, vagy zeneszerzők, akik gyűlölnek fellépni. Én meg egy olyan előadó vagyok, aki gyűlöli a dalszerzést.
Pedig a zeneszerzés mellett verseket írsz, utcai performanszokban és színházi előadásokban is részt veszel.
Én kommunikálni imádok az emberekkel, a dalszerzéshez túl türelmetlen vagyok. Alig várom, hogy eljuttassam az emberekhez a gondolataimat, és a rengeteg szöszölés csak felidegesít sokszor.
Elég nyíltan kiállsz a női egyenjogúság mellett illetve rendszeresen felszólalsz a szexizmus ellen. Mégis elvállaltad azt a meztelenkedős szerepet a Flaming Lips tavalyi klipjében, amiből pont azért szállt ki Erykah Badu és testvére, mert szerintük az egész pucérkodás csak olcsó üzleti fogás volt.
Az egész ott kezdődik, hogy megállapítod hol kezdődik a szexizmus. Ha azt szeretnéd, hogy minden nő egyenjogú legyen a férfiakkal, akkor rájuk kell bíznod a döntés, hogy mennyire fér bele számukra mondjuk egy meztelen jelenet a Flaming Lips videójában. Ráadásul ez az ügy kicsit komplikáltabb, hiszen ha a kamera előtt vetkőzöl le valakinek, akkor azzal tisztában kell lenned, hogy ezt fel fogják majd használni. Persze nekem ezzel nem volt gondom, teljesen rápörögtem a forgatásra, imádok Wayne Coyne-nal dolgozni. Azért is kerültem végül én a képbe, mert az én klipemet is Wayne rendezte. Abban például van egy szexjelenet két nő között, amit én írtam, mert nagyon szerettem volna smárolni egy pornószínésznővel. Vajon ez szexista? Lehetséges, de mindketten remekül éreztük magunkat. Ez az álmom, hogy mindenki érezze jól magát, csak ezt ne mások kárára tegye.
Ha csak egy Neil Gaiman-sztorit választhatnál, amit egyszer szeretnél feldolgozni, akkor melyik lenne az?
Igazából kettőt tudnék mondani, de ezeknek sajnos már megvették a filmesítési jogait. Az Óceán az út végén illetve A Temető Könyve, amiket nagyon szívesen feldolgoznék egyszer. Különösen az előbbi, mert az szinte tökéletes. Ezért is félek annyira a filmadaptációtól, mert érzem, hogy el fogják cseszni. Annyira összeállt a fejemben egy fantáziavilág a könyvből, hogy minden más újragondolás csak tönkretenné. Pedig azt mondják, hogy zseniális lesz az eddig elkészült részletek alapján, de én biztos nem fogom megnézni. Több olyan Gaiman-film is van, amit pont azért nem néztem meg máig, mert az én fejemben összeállt belőlük a saját adaptációm.
