2013.12.18. 14:03 – Rácz Mihály

Mintha a fél világ bele lenne kódolva - Bajdázó-lemezkritika

a4045546974_10.jpgBajdázó - Örökös zene
(Bajdázó) 

Elég volt hírét venni a készülő Bajdázó-albumnak, beindult nyomban az izgalom, bizsergett ott belül valami. Népiesen szólva várós volt. Hogy jobban-e, mint sok egyéb akármi, nem tudom számít-e, de azért igen. Sőt, még jobban. Aki ismeri az egyre  megbecsültebb börzsönyi bandát, az tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak mást nem tanácsolhatok, minthogy menjen fel a honlapjukra, és hallgassa meg az életművet elejétől fogva. Megéri. Már persze annak, aki eléggé nyitva van, mert a Bajdázó esetében nem elég a hagyományos belefülelés, a felületes ismerkedés, még az is lehet, hogy többszöri meghallgatás szükséges kódjainak felfejtéséhez – mert itt a dalforma mifelénk kissé szokatlan álom közeli hangzással és természetjáró elcsendüléssel párosul, miközben azért nyughatatlan lelkület szülte. Én valamikor az eleje felé bekapcsolódtam, amikor még jobban kötődtek dalformához, folkos gitárzenéhez, és a számok javarésze is megelégedett a három perc körüli terjedelemmel.

Ennek azonban már viszonylag régen vége, a harmadik ambientes szövésű anyagnál járunk, nézzük hát mi történik benne. Először is elkap a nyitó (két) szám dalosabb jellege, mert ettől szinte kezdtünk elszokni, és el is hittük, hogy nincs már ide, vagy oda visszaút. Oda viszont lett, mert nem fordultak vissza a korábbi hanghoz, tovább lett itt gondolva minden. Vagyis nem tudom, mennyire van ez úgymond átgondolva, mert az is lehet, hogy a megvalósulásban az eddig felhalmozott tudás és bölcsesség nem annyira racionális átgondoltsága, vagyis a zenélés folyamatának kreatív szabadon engedése a mérvadó. Ez pedig oda vezetett, hogy bár minden ízében ismerős a bajdázóság a legutolsó csavarig, mégis új tájakra vetődünk. Az ambientes korszakukra eddig jellemző ködösség, a mindent körülölelő és átitató végtelen melankólia itt félig felszállt, néhol teljesen, és sokkal áthatóbb, fényben csillogó tájékra kerültünk. De az is lehet, hogy ez azért ilyen szembetűnő számomra, mert jó sokszor alámerültem már a világukba, a rajongók megszállottságával figyeltem és elemeztem a lemezeket.

Itt a dalos forma és az ambient szövet valamelyest jobban különválik, mint a két utóbbi albumon, és ez még akkor is így van, ha az egyik legjobb darab, a Vándor például teljesen egybe van szerkesztve az Óceánnal. Ráadásul ezután rögtön egy valódi ambient darabbal haladunk tovább, az A havazás mögött Győrffy Ákos gitáros-hangképfestő által működtetett egyszemélyes project, a Horhos darabja, és később is van még egy ilyen az albumon Folyamisten címmel. Ezek egyébként nem a klasszikus szintetizátoros ambient nyomvonalán haladnak, sokkal inkább lüktető zajok finomra hangolásával és természetes környezeti hangok beépítésével úsznak távoli céljuk felé, miközben mindvégig nagyon közeliként hatnak. Mintha ismerős lenne az egész, nem egy külső idegen hangkollázs húz magával, sokkal inkább benne létezőként élheti meg magát az ember, amivel együtt tud lélegezni utazás közben.

Győrffy Ákos egyébként odahagyta korábbi szintetizátorát, itt már ő is csak gitárt használt, valamint looper pedált, amivel persze igen sok és hatásos effektet tud létrehozni, én simán azt hittem volna, ha nem olvasom ezt a loopert, hogy maradt a szinti – még úgy is, hogy feltűntek a változások. A zenekari felállásban történt némi bővülés, Kas Bence révén új dobosuk lett. Továbbra is Gugyella Zoltán viszont a basszusgitáros és a zenei rendező, amiért nem lehetünk eléggé hálásak, azt hiszem ezt a soundot nemigen rakná össze más ilyen sajátos ízzel. Mile Zsigmond énekes-gitáros szövegei a zenéhez meglepően passzolnak, illetve nem mindig kiszámíthatóan felcsendülő énekrészei olyanok, mintha a végtelenített zeneszövetbe koanszerű üzeneteket helyezne el, és ezúttal sem engedne megülni egy ponton sem, pedig a kísértés nagy a totális belefeledkezésre. Mégiscsak vagy nagyon gondosan ki van találva ez az egész, vagy a művészi-költői véna ritka erejű a Bajdázónál.

A négy folkos dalt műfajilag belőni nem könnyű, ha azt mondjuk, hogy folk-rock, akkor általában egész másra asszociálunk, tehát hagyjuk. A lényeg úgyis ott fogható meg, hogy élvezetesen sodró és meseszép dalok születtek senki másra nem jellemző hangulatban és hangköntösben, amik néha végletesen, és végzetesen kizökkentik az embert. Ez egyrészt ritka jó dolog, másrészt viszont fájdalmas, mert ebben a Bajdázó olyan, főleg ezzel az új anyaggal, hogy magán viseli a drogok minden jellemzőjét, új, de a lélek számára roppant ismerős régiókba röpít, a trip végén viszont magunkra hagy ebben az alig lakható világban, és még függőséget is okoz.

Örökös zene, tehát az egyetlen valódi dolog, az egyetlen valódiság a mátrixban a zene mint olyan – tán konkrétan ez a zene. Vagy konkrétan ez az album, ami mostanában a legizgalmasabb hallgatnivaló széles e tájon. Mindössze hat dal negyven percben, mégis mintha a fél világ bele lenne kódolva. Két dal, a Vándor, és az Örökös zene pedig tényleg mindent visz.


lemezkritika folk rock népzene ezt hallgasd bajdázó



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Zöld_Dani 2013.12.18. 23:06:31

Én is nagyon szeretem a zenéjüket.
Egyszer sajnos hallottam Milét élőben beszélni a cigányokról, leízzadtam, annyira ciki volt. Azóta a keresztényi szeretetről szóló dalokat inkább átugrom.
S ettől még persze jó zene. A művészet ilyen. :-)

herma · http://breakthesilence.blog.hu 2013.12.19. 00:28:24

Szerintem kár az ilyet ideírni, hogy hallottam, hogy azt mondta, hogy... és vmi negatívum róla
Bár ha talán ő is olvassa, lehet, hogy nem árt, ha már úgyis itt van.
De lehetnek egyes embernek olyan sérelmei, amit nem ismerünk, és annak alapján - ember lévén, helytelenül - általánosít. Ill. egy 'magánbeszélgetés' amit hallasz más mint hogy itt írásban megjelenik.

Én nem ismertem őket, meghallgattam, még nem tudom hányadán állok, az utolsó dal kifejezetten szép!
Ja, és köszi a kedvcsináló kritikát!

Mile Zs. 2013.12.19. 11:04:04

Nem emlékszem, miket mondtam, sajnálom, ha bántó dolgokat. Valószínűleg valami friss élmény indulata tüzelt… Nem gyűlölök senkit, a cigányokat sem. Cigány barátom is van. Viszont bizonyos problémákat ki kell mondani, nem lehet úgy csinálni, mintha nem lennének. Ez viszont nem az a fórum. A keresztényi szeretet pedig nem opálos szemű bégetés mindenre. „Sosem valami ellen, hanem valamiért” – ehhez próbálom tartani magam, ha olykor elvétem is a dolgokat. Üdv! Mile

gyorffyakos 2013.12.19. 18:38:10

(Győrffy Ákos: Érzékenyítő gyakorlat, litera.hu, 2009.február 23. Első rész)
Hetedikes általános iskolás voltam, amikor két osztálytársammal együtt megalapítottuk a CEK nevű titkos társaságot. Fogalmunk sem volt arról, hogy milyen céllal hoztuk létre a szervezetet, elvoltunk azzal, hogy terveztünk logót, ide-oda felvéstük a nevünket, alapszabályt fogalmaztunk. Már nem emlékszem pontosan, milyen alpontjai voltak a szabályzatnak, arra viszont igen, hogy az első pont, a vastag betűs rész, egyszóval a közös fundamentum, ami mintegy életre hívta tömörülésünket, a következő volt: A cigányokat ki kell irtani. (A CEK a Cigányellenes Kommandó rövidítése volt.) Ebben a szikár tételben azonnal egyetértettünk, mi több, olyan evidenciának tűnt ez számunkra, mint a lélegzetvétel. Az fel sem merült, hogy miért, hogy ugyan mivel szolgáltak rá a cigányok arra, hogy mind egy szálig kiirtsuk őket, de mondom, ezen nem kellett mit megbeszélni, magától értetődő dolog volt.
Az osztályunkban heten voltak cigányok, többségükben lányok, és egy vagy két fiú, akik évente cserélődtek. Megbuktak, lebuktak hozzánk, aztán év végén lebuktak az alattunk járókhoz. Furcsa módon a lányok nem, vagy sokkal ritkábban. Volt köztük egy nagyon szép lány, a Betti, akibe évekig szerelmes voltam, de nem volt bátorságom közeledni hozzá. Meg ott volt a Renáta, aki szép ugyan nem volt, de valamiért kedvelt engem, egy ideig mellettem ült a padban. A többi lányról nem sok emlékem maradt. Néha látom őket, ha otthon vagyok épp, ahogy mennek a boltba, vagy a vasútállomáson. Meghíztak, rosszul néznek ki, kisebb-nagyobb gyerekek keringenek körülöttük. Köszönök nekik, köszönnek. Semmi különös.
Titkos társaságunk aktivitása abban merült ki, hogy lefektettük a fent említett alaptételt, majd fogalmaztunk hozzá néhány kiegészítő megjegyzést. A dolog logisztikai oldalát is érintettük, hogy tehát a legjobb módszer a tehervagonokba terelés és elszállítás. Azt nem tudtuk, hová, de nem is törődtünk vele. A lényeg az, hogy tehervagon és elszállítás. Valamit hallottunk már arról, hogy ez a módszer egyszer már bevált.
Már nem tudom, melyikünknek járt el a szája, de a dolog valahogy kitudódott. Tornaóra után jöttünk fel a Duna-partról, ahol futni voltunk, amikor valaki átkiabált nekünk az utca túloldaláról: CEK! A nyolcadikosok ballagtak lefelé a partra futni, közülük kiáltottak át. Azonnal tudtam is, hogy ki. A Nonó, a legkeményebb cigánygyerek az iskolában, lehetett úgy tizenhat éves akkoriban. A vér megfagyott az ereimben, egymásra néztünk, a másik kettő arca falfehér volt. Tudtuk, ennek rossz vége lesz. Másnap volt a „fenyőünnep” a kultúrházban (ez egy olyan ünnep volt, amit a Karácsony helyett találtak ki a kommunisták), és már előre tudtuk, hogy ott vár majd minket Nonó, és addig haza nem megyünk, amíg meg nem ver mindhármunkat. Meg is vert, igaz, én csak egyet kaptam a pofámba, de az is elég volt. Az osztályfőnök behívatta anyámat, intő, kettes magatartás félévkor.
A történet nem túlságosan látványos vagy izgalmas, mindössze azért tartottam érdemesnek leírni, mert mostanában elgondolkodtam azon, hogy vajon miért volt olyan magától értetődő számunkra akkoriban, hogy a cigányokat ki kéne irtani. Honnan vettük mi ezt? Ott voltunk hárman, három tizennégy év körüli gyerek, akiknek mi sem természetesebb, mint arról tárgyalni, hogy akkor szerintünk hány vagonban férnének el a nagymarosi cigányok. Otthon ilyet sosem hallottam, az biztos. Az egyik tagunk apja katonatiszt volt, egy agresszív, kövér szörnyeteg, aki pornókazettákat tartott a konyhaszekrényen. Őt hallottam néha üvölteni, hogy felmegy a szolgálati fegyverével a hegyre, és rendet csinál. (Nagymaroson az egyik hegyi utcában élnek a cigányok.) Nem értettem, miért kéne rendet csinálnia, amikor nem tűnt olyan rendetlennek arrafelé semmi, azt meg elképzelni sem tudtam, hogy majd éppen ő vonszolja fel a hájas valagát abban az elég meredek utcában, és ott egyszer csak nekiáll lelődözni a cigányokat. Sokszor beígérte nekik, persze mindig csak otthon, három sör meg valami tömény után, atlétatrikóban. Bevallom, imponált nekem ez a határozott fellépés, ugyanakkor undorodtam is attól az embertől.
Akárhogy is gondolkodom, képtelen vagyok rájönni, mi vihetett bennünket arra, hogy titkos kis céhünket megalapítsuk. Valójában magamat nem értem az egészben. Különösebben motivált nem voltam, a cigányokat nem gyűlöltem, igaz, nem is szerettem, de így voltam másokkal is. Azt tudtam, mert láttam, hogy mások, hogy sötétebb a bőrük, és hogy valószínűleg szegényebbek, mint mi, mert olyan ruhákban járnak, amit én biztos nem vennék fel. Hogy félnem kéne tőlük, az nem került szóba. Nem is féltem.

*

Győrffy Ákos (litera.hu, 2009. február 23.)

gyorffyakos 2013.12.19. 18:39:24

(Győrffy Ákos: Érzékenyítő gyakorlat, litera.hu, 2009.február 23. Második rész)
Konszolidáltan mindenki cigányozik, csak valószínűleg nem veszi észre, mert annyira integráns része a személyiségének. A cigányozás a szocializáció mellékterméke, s mint ilyen, nem megkerülhető. A cigányozás nem bűn. Cigányozni nem azt jelenti feltétlenül, hogy szidni a cigányokat, pusztán csak a cigány szó használatát. Ha valaki azt mondja, hogy a cigány lop, az cigányozás. Ha valaki azt mondja, hogy a cigány nem akar dolgozni, az is cigányozás. Egy-két napja beszéltem egy cigány származású hajléktalannal, aki úgy fogalmazott, hogy anyai részről rabló, apai részről pedig késelő családból származik. Ez a cigány hajléktalan bizony igen súlyosan cigányozott.
Rendkívül álszent az a hisztéria, ami a cigányozás körült kialakult. Elég sok cigányt ismerek a munkámból kifolyólag, és egy sincs köztük, aki magára nézve sértőnek találná, ha cigánynak nevezik.
A cigányokat illik nem emberszámba venni, mélységesen lenézni és megvetni. Nézzen mindenki mélyen magába, és mondja azt, hogy ő maga mentes mindettől.
Vannak különböző csoportok, politikai vagy egyéb alapon szerveződők, akik ha cigányozást vélnek hallani, azonnal hangosan tiltakoznak és aláírásgyűjtésbe kezdenek, majd másnap, mintha mi sem történt volna, beülnek kedvenc belvárosi kávéházukba, és onnan még esetleg megfogalmaznak egy rövid publicisztikát kedvenc napi- vagy hetilapjuk számára, amelyben tűrhetetlennek tartják, hogy valaki cigányozzon. Egyébként jól láthatóan szarnak az egészre, hisz ha valakinek, akkor nekik és a hozzájuk közel állóknak lett volna lehetőségük arra az elmúlt húsz évben, hogy érdemben javítsanak a hazai cigányság életkörülményein.
A magyar állam cserbenhagyta a cigányokat, növekvő népességükkel nem tud mit kezdeni, de szemmel láthatóan nem is akar.
A magyar állam cserbenhagyta saját polgárait, cigányokat és nem cigányokat egyaránt. Ebben az országban, ahol milliók élnek a létminimum közelében vagy az alatt, pozitív diszkriminációra nincs lehetőség, mert igen könnyen elszabadulhatnak az indulatok. A cigánynak nem járhat ingyen az, amiért a magyar kénytelen megdolgozni. Amennyiben igen, készüljünk fel a pogromokra.
Vannak cigányok, akik nem vesznek részt a legalapvetőbb társadalmi működésekben sem, egyszerűen kiiratkoznak a társadalomból, és úgy döntenek, hogy őnekik bizony nem mondja meg senki, mit csináljanak. Félreértés ne essék, magyarból is bőven van ilyen. Cigányból relatíve azért van több, mert tűrhetetlen (vagy más szóval: szinte már természetes) kirekesztettségükből kifolyólag már erre lettek/lesznek szocializálva. Ugyanis úgy nem lehet felnőni, hogy az apám a börtönben, a magyarok meg úgy néznek rám, mint a rühes kutyára. Illetve így is fel lehet nőni, persze, csak miféle felnőtt-lét lesz ebből. Ilyen.
Egyik oldalról az undorító alakoskodás, a másik oldalról pedig a már-már elviselhetetlen feszültségek. Ideje lenne már, ha valaki kilépne a porondra és kifejtené, hogy ugyan már hogyan is képzelik el a magyarországi cigányság következő húsz-huszonöt évét. Ilyen jelentkező persze nem lesz, mert sem a cigányság, sem Magyarország következő öt évét sem látja előre senki. Vagy ha igen, inkább mélyen hallgat.
Ezeken az oldalakon indítványoztam már, hogy Jan Slota ötletét komolyan véve kezdjünk el gondolkodni Magyarország megszüntetésén. Kezdem azt hinni, hogy mindenki jól járna egy ilyen döntéssel. Elég volt, fejezzük be, ennél mélyebbre süllyedni már tragikomikus lenne.
Szociális munkás hallgatók számára, amikor megkezdik főiskolai tanulmányaikat, az első hetekben úgynevezett érzékenyítő gyakorlatot szoktak tartani. Ami azt jelenti, hogy a gyanútlan gólyákat elviszik egy hajléktalanszállóra vagy egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó intézménybe, hogy szokják a látványt, a szagokat. Mintegy ráhangolódásképpen a későbbiekre.
Mindazoknak, akik az elmúlt hetekben a cigányozás miatt kezdtek rikácsolni, határozottan javasolnék ilyen érzékenyítő gyakorlatokat az ország észak-keleti régiójában vagy egyebütt, ahol az utóbbi időkben fellángoltak az indulatok. Meg fogják látni, hogy milyen állapotba került ez a mindenféle tekintetben paralizált ország. Ha van is még bármi remény itt bármire, az a cigányság nélkül nem fog menni. Lehet, hogy velük sem, de akkor már úgyis mindegy. Hogy ismét a cigány hajléktalant, B. F.-et idézzem: Mirajtunk már csak az segítene, ha nem lennénk.

Zöld_Dani 2013.12.21. 21:09:17

@Mile Zs.: Lehet, hogy tényleg hiba volt megemlíteni. Mindenkinek joga van hibázni - és ez igaz arra, hogy megírtam, és igaz az ott elhangozttakra is. Béke, pacsi.