2014.02.27. 09:51 – Rácz Mihály

Itt nincs középszerű világzene - Négy lemez az új-folk útjairól a Trottel Records gondozásában

A Trottel Records bár régen is publikált folk, világzene, vagy jazz-közeli albumokat, az utóbbi években belehúzott, például három éve a FolkBeats nép- és világzenei tehetségkutatón felbukkanó bandák és énekesek legjavából adott ki tíz lemezes sorozatot. Külön hangsúly került a tisztán népzenei, azaz autentikus előadókra, és a külön a világzenei együttesekre.

A népzenei kategória egyik győztese Guessous Majda Mária volt, azaz Mesi, akinél jobb folkénekesnőt a túlkínálat ellenére sem sokat lehet látni a koncertszínpadokon. A legszigorúbb zsűritagokat is megbűvölte sugárzó lénye, az ember úgy érezte, a termet valami szokatlan tisztaság ragyogja be, amikor leült a színpad középére, kezében pengetős hangszerével, és csak mesélt, dalolt, szárnyalt. A legszigorúbb zsűritag meg is jegyezte a harmadik körben, most úgy érkezett csak talál valamit, amibe beleköthet, de így sem sikerült. Mi más az elsöprő siker, ha nem az, hogy kritikával terhelt lényünk is finomra hangolódik egy kis törékeny leány negyedórás koncertje alatt? Magyar, török és marokkói népzene találkozik Mesi műsorában, általában külön-külön jelennek meg a különböző tradíciók, de hangszerelésben, dallamvezetésben és szövegekben összeérnek, egymást beoltva és megtermékenyítve.

Az első album majdnem teljesen egyszemélyes produkció volt, minimális hangszeres kísérettel, most azonban már az elmúlt években megszilárdult Mesi Trióval zenél, amibe maga Mesi is beleértendő elmaradhatatlan török lantjával, a sazzal. Rajta kívül Barvich Iván különböző fafúvósokon és Gerzson Dávid ütőhangszereken játszik, és közreműködik még Berta Alexandra citerás, aki Mesihez hasonlóan szintén Junior Príma Díjas zenész. Az ÖröMes album az előbb említett tradíciókat, három egymást követő fejezetben mutatja be, először öt számban magyar népdalfeldolgozások sorakoznak az Alföldről, Dunántúlról, Moldvából és Erdélyből. Azért írtam számot, nem dalt, mert némelyik szám miniblokk, vagyis az adott tájegység 4-5 kis népdalából van összeállítva. Ez után következik négy török szám, ezek is hasonló szerkezetűek, ráadásul Mesi a Bartóki felfedezésre is nagy hangsúlyt helyez, miszerint „népdalaink legrégebbi rétegei és a török népdalok között szoros zenei rokonság van”. Az utolsó három dal pedig Mesi legújabb marokkói és franciaországi utazásainak és gyűjtéseinek gyümölcse, azaz berber dallamok. Ritka üdítő hang Mesié, és ezen természetesen nem csak az énekhangot magát értem, hanem az egész produkciót; egyszerű, természetes, letisztult világ az övé – de nem is kellett semmiből úgymond letisztulnia, már így érkezett közénk ez a mosolygós tündér!

 

A Madhuwanti project zenéje szintén a magyar népzene találkozása keleti muzsikával, de itt mélyebbre hatolunk Ázsiába, pakisztáni szufi zene, illetve zenekar ölel körül egy magyar énekesnőt, a Folkbeatsen szintén megmutatkozó Burns Katalint. Ő eleve szívesen vesz részt különböző összművészeti és fúziós produkciókban, és kétszer kapott már meghívást Pakisztánba. 2012 áprilisában pedig a lemezen (Live in Islamabad, Hungarian Pakistani fusion) hallható koncerten ki is teljesedhetett egyik nagy vágya, ahogy fogalmaz: „Álmom egy rögtönzésekkel teli, pillanat-szülte zenei párbeszéd volt, ami nemcsak köztünk, hanem a koncert elején köztem és Salman Adil fuvolás közt is megvalósult, amikor hangszeres párbajt vívtunk a moldvai csángó Gergelyesre alapozva. Az ifjó Amil Saleem gondoskodott gitárjával arról, hogy a két kultúra határai között könnyebb legyen az átjárás, a legendás Mohammad Ajmal Khan tablás pedig egyszerre misztikus és táncra hívó kísérettel színezte a párbeszédet.” De énekesi fronton talán ennél is érdekesebb a dolog, két testvér Chand és Suraj Khan Burns Katalin társai, akik híres muzsikus família tagjaiként otthon vannak a klasszikus hindusztáni rágákban és a szúfi zenében is. Egyértelműen azok a legizgalmasabb percek, amikor az énekesek beindulnak, és azt érezhetjük, hogy már nem udvariaskodnak, hanem elengedik magukat. Persze mindig megadják egymásnak a teret, a szúfik eleve nagyon tudatos metódusokban utaznak, még az eksztázist is átlátják és uralják, hallhatóan kedves vendégüket, Katalint is könnyedén öleli körül és tartja meg a zenekar. A pakisztáni zenéből eredően is nagyon hosszú, ráérősen szerkesztett felépítmények ezek, bő tízpercesek, az öt dal közül a kezdő és záró a csúcs, a Gergelem-Madhuwanti, és a Tavasz, tavasz-Dhamaal, az első a fentebb említett zenei „viadal” okán, a záró dal pedig hangulati sokszínűségével és felszabadult lendületével ragad magával. Koncert lévén nyilván behatároltabbak voltak az utómunka lehetőségei, mint stúdiófelvételnél, de lehetne kicsit testesebb a sound, jólesne, ha dögösebben szólna.

 

A kultikus státuszt nagyon rég elért Kampec Dolores három-négy évente ad ki lemezt, nem kapkod el semmit, nem is nagyon ismétel meg semmit. Pedig minden lemezüknél úgy érzem, na, ez olyan jó, hogy elbír ez még alkalmasint egy újabb kört. Aztán persze valami mással rukkolnak elő, valami világzeneisre jön egy rockosabb, aztán arra meg egy kísérletezőbb album. Most ilyesmi vonalvezetésnél tartunk, az előző, a 2011-es Evaliyé komplex és egységes formába csomagolt reggaet, funkot, ethnót, mégsem tűnt világzenei lemeznek, inkább valami igazi Kampec esszenciának, a műfaji határokat feledtetve. Most a Tema Principale ugyanezt teszi, csak egészen máshogy, már nemcsak műfajokat feledtet, hanem valahogy minden mást is. Nem is feltétlenül ismerni fel, hogy Kampecet hallgatunk, nem is sikerülne mindig, ha nem Kenderesi Gabi énekelne, mert őt azért pár hangról beazonosítjuk, de a zenei elrugaszkodás nagyjából meghaladja az eddigieket. A terv is nyilván ez volt, hiszen az anyag tavaly májusban két egymást követő nap stúdió sessionje során született, és hallhatóan nem is volt mindig cél, hogy hagyományos dalforma szülessék. Ezekben a szabad zenélésekben, free-jazzes elszabadulásokban is vannak persze fogódzkodók, nem totális a kakofónia, de nem ezek lesznek az emlékezetes pillanatok. Sokkal inkább azok, ahol műfaji sablonok beemelésével, a kampeces sajátosságok és régi dalok morzsáinak megidézésével fordítanak ki mindent, kreatívan és kímélet nélkül, valamint a lüktető, majdnem funkos ambientek. Olyan ez a lemez, mintha összekacsintottak volna: na most mi, mint Kampec Dolores nézzünk tükörbe, és együtt sírjunk és nevessünk azon, amit látunk, de semmi görcs, csak lazán, fesztelenül. Az lett bizony, végtelenül laza és szerethető ez az iróniával és pasztell színekkel telepakolt háromnegyed óra, és az is előnyére vált, hogy nincsenek ugye refrének, megjegyezhető szerkezetek, nem is kell semmivel törődni, mintha a zenélés szabadsága a hallgatónak is szabadságot adna. Minden dalnak ugyanaz a címe, Canvas No. 1-től 9-ig, ötnek alcíme is van, nyilván jelzés értékkel, de lehet, hogy ez csak amolyan úri passzió. Most ez a legjobb Kampec Dolores-lemez.

 

A Kampec Dolores szerepel egy új válogatáson is, ami Szimpla Garden Hits 2013 címen jött ki, és rajtuk kívül még 11 előadó hallható rajta – többnyire a Kampecnél ifjabb bandák, akik most építik fel magukat, alakítják ki hangjukat, azaz épp nagy lendülettel tanulják ki a zenekarcsinálás fortélyait. A Szimpla Kert remek terep ehhez, az élő bemutatkozás és a felvételkészítés minőségi műhelye, az itt készült anyagokkal már érdemes felkerülni a közösségi oldalakra és a youtube-ra, ez természetesen meg is történt már, dübörög ezerrel a naprakész marketing, szabad letöltésekkel, meghallgatásokkal, meglepően jó hangulatú videókkal. Az ezen a CD-n is szereplő zenekarok nagy része igen előrehaladott állapotban van, tehát érdemes a figyelemre, hallhatóan tele invenciókkal, kreativitással, izgalmas hangzásokkal, egyszerűen mondva jó zenével. Van itt minden, koraiörömös pszichedeliába szerelmes etno-rock, kortárs zenei hatásokra mutató folk és jazz, folk-pop, minden rendű és rangú nekibuzdulás, és persze néhány tapasztalt vén róka is – az egyik zenekar nevét kölcsönvéve, mintha egy Budapest Nufolk Revolution zajlana. Csak egyvalami nincs, középszerű világzene, és ennek nagyon örülünk, mert van tehát remény, kiművelődött az a generáció, amelyikre újra érdemes figyelni, akiket jó hallgatni, nem kell tovább aggódni, megnyugodhatunk, mindig van tovább. Viszont ahogy elnézem, nem túl nagy a nézettsége a legtöbb videónak, pedig tényleg megérdemelnék ezek a zenekarok a rajongói marketinget, ezért tessék egyrészt megvenni ezt a lemezt, valamint rákeresni a zenekarokra, akik a két említetten kívül a következők: Zombori, Jóvilágvan, Vodku, Bujdosó Trió, Vanmocselló, Jamese, Bélaműhely, Szeder, Mr Moodburn, Tóth Szabi & Sinha Róbert.


folk lemezismertető nu-folk



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.