Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sok körömrágva várt hiphoplemez látott napvilágot így év elején, amelyekből a teljesség igénye nélkül szemezgettünk. Most elmondjuk, érdemes volt-e várni Schoolboy Q-ra és Pharrellra, jót tesz-e Young Thugnak, ha más is odapofátlankodik a mikrofonhoz, kire lesz érdemes odafigyelni, és hogy hogyan csúfolta meg egy elhízott smasszer Notorious BIG és Ol’ Dirty Bastard emlékét.
Rick Ross – Mastermind
(Maybach / Slip-N-Slide / Def Jam)
Ez szar. De most tényleg, mit képzel magáról ez a Bud Spencer fizimiskájú volt börtönőr, hogy bemocskolja Biggie You’re Nobody (Til Somebody Kills You) című klasszikusát, vagy ODB-től a Shimmy Shimy Ya-t? A Piedone-párhuzam természetesen csakis a fölös kilók és a körszakáll miatt állhat fenn, hiszen amíg a jó öreg Carlo Pedersoli egy igazi multitalentum, addig Rick Ross olyan hiteltelenül játssza a gengsztert, hogy Mohamant Don Corleonénak szólítjuk ezután. Ross hatodik lemezében minden benne van, amit ki nem állhatunk a rádióbarát rap zenében: csúcsra járatott kivagyiság, kismilliószor hallott zenei megoldások, és olyan tréfa-számba menő közreműködők, mint Jeezy, Meek Mill, vagy az eddigi életét személyiségjegyek nélkül leélő Big Sean. Ja, meg van reggea gangsztázás is, mert az úgy hiányzott, „mint sárgaláz a lepratelepen”, hogy a klasszikust idézzem. Rick Ross Mastermind című lemeze az év eddigi legrosszabbja – és még csak március van. (Értékelés: 1,5 csillag)
Schoolboy Q – Oxymoron
(Top Dawg / Interscope)
Talán csapattársa, Kendrick Lamar mellett kicsit haloványnak tűnhet, de Oyxmoron című harmadik lemezével ScHoolboy Q mindenki számára egyértelművé teszi, hogy ő egy fantasztikus rapper. Károgós flow-jával, és a lendületes alapjaival hamar belopja magát az ember szívébe. És ha még hozzátesszük, hogy olyan old school arcok is nevüket adták a produkcióhoz, mint Raekwon és Kurupt (a delux kiszerelésen Suga Free is van), akkor ez már tényleg öröm a köbön. Az albumkezdő Gangsta egyszerű, de nagyszerű refrénje egyből megragad a grabancunknál, és magával visz a napfényes Kalifornia kevésbé napsütötte részére. A Studio dallamossága, a Break The Bank ladidadija, mind-mind olyan pillanatok, amik azt bizonyítják, a 2010-es évek rapperei kirángatták a hiphopot abból a gyémántokkal, és filléres ribancokkal kirakott gödörből, amibe a 00-ás évek mainstream előadói rángatták bele. Az Oxymoron egy okosan összerakott, fogós lemez, ami az első perctől az utolsóig fenntartja az érdeklődést. (Értékelés: 4,5 csillag)
Young Thug & Bloody Jay – Black Portland
A tavaly a 1017 című mixtape-pel befutó, és azóta egy Cash Money Records-zal kötött szerződést magáénak tudó Young Thug a mai hiphop egyik legérdekesebb, és legellentmondásosabb figurája. Autotune-os szövegei, beállt dalolászásai, és a hagyományos rapszámok szerkezetétől való elszakadása igazi kuriózummá avatják. Ezzel szemben Bloody Jay nem egy frenetikus rapper, sőt maximum lelkes amatőrként lehetne leírni, aki megpróbálja meglovagolni a drill szcéna hullámait, több-kevesebb sikerrel. Az alkalmi duó Black Portland című mixtape-je kétarcú, és leginkább arra a szakállas viccre emlékeztet, amelyben az elefánt meg az egérke mennek át a hídon. Ennek fényében Young Thug részei kellően elszántak, brilliánsan idegesítőek, és megvan bennük a dög. Ezzel szemben Bloody Jay maga a középszerűség, akinek a mondókája közben kizárólag azért nem alszik be a hallgató, mert várja, hogy Young Thung végre kivegye a kezéből a mikrofont. Remélhetőleg a Lil Wayne-t példaképéül állító Young Thug a továbbiakban saját súlycsoportjával fog csak dalokat készíteni, mert egy ennyire szórakoztató, minden tekintetben extrém rappernek bűn megosztania a rivaldafényt középszerű MC-kkel. (Értékelés: 3 csillag)
Pharrell Williams – G I R L
(Columbia)
Karrierje során Pharrell Williams rengeteg előadóval dolgozott együtt, és kétséget kizáróan a 2000-es évek (egyik) legnagyobb producere. G I R L című új nagylemeze azonban valami özönvíz előtti ősdiszkó és mirelitfunk ötvözete, a lehető legelcsépeltebb dallamokkal. Mintha egy rossz álomba csöppennénk, ahol Pharrell továbbra is hozza védjeggyé vált falsettoját, ám az egész valami megmagyarázhatatlan, mi több, röhejes testet ölt. A valamikor ötletek garmadáját felvonultató, progresszív ritmuskovács mára árnyéka önmagának. A kiégés természetesen nagymértékben betudható annak a ténynek, hogy a Neptunes fénykorában Pharrellék debil módon kiárusították művészetüket, és olyan „nagyszerű” sztárok is Neptunes alapokra tolták, mint Gwen Stefani, vagy épp a Limp Bizkit. A tíz hosszú dalt felsorakoztató cucc közben végig azt várjuk, mikor lesz már vége, miközben Hans Zimmer, és a Daft Punk inaskodik a (zene)ipari szemét létrehozásában. Ugyan annak idején a Neptunes-nak se jött be minden (Vajon ki emlékszik még a Philly’s Most Wantedre vagy Rasco P Coldchainre?), de Pharrell vadiúj lemeze minden képzeletet alulmúló, már-már fájdalmas alkotás. (Értékelés: 2 csillag)
Isaiah Rashad – Cilvia Demo
(Top Dawg Entertainment)
A Kendrick Lamar és ScHoolboy Q nevével fémjelzett Top Dawg Entertainment legújabb tagja, Isaiah Rashad a csapat egyik legszimpatikusabb figurája. A fiatal srác Cilvia Demo című cucca a szó legjobb értelmében vett demó, hiszen érezni, hogy ez még nem kiforrott, hogy ezek még nem a végleges verziók, hogy vannak befejezetlen ötletek, de összességében nagyon egységes képet mutat, és előrevetíti Isaiah karrierjét, aki akár a következő Kendrick is lehet. Kellemes hangszíne, és lágy, minimalista alapjai mintegy predesztinálják a sikerre. Ráadásul Isaiah-ban hatalmas nosztalgia faktor is van, úgyhogy ha nem a Black Hippy háza táján jött volna be neki, a Pro Era kollektívájába ugyanúgy beleillene. A Tennessee-ből származó MC olyan magabiztosan dobálja a rímeket a koszos dobokon, mintha a hiphop aranykorát írnánk. A néhány apró gyerekbetegség nem csorbítja számottevően a mixtape élvezhetőségét, úgyhogy ideje megtanulni az NB1-es újonc nevét. (Értékelés: 4 csillag)
