Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Subscribe magyar viszonylatban kifejezetten nagy teljesítményt hajtott végre azzal, hogy a nem túl közérthető zenéjével egy viszonylag nagy közönséget képes volt megnyerni magának Magyarországon, tizenöt év alatt. A zenéjük ugyan sok olyan kapaszkodót tartalmaz, ami a fiatalabbakat könnyen elkapja, de összetett és sokszor szélsőséges, amit művelnek. A zenekar a negyedik lemezénél tart, ami This Moment Will Soon Be Gone címmel jött ki a múlt hónapban. Az album masszívabb és talán egyszerűbb, mint a korábbiak, ami valamennyire tervezett dolog volt.
Horváth Attila gitáros: Nem beszéltük meg, hogy milyen irányba haladjon az új lemez, de bennem titkos cél volt, hogy legyenek koncertbarátabbak és rövidebbek a dalok. Az előző lemezen voltak olyan tételek, amiket nem játszottunk, mivel túl hosszúak, vagy kevesebb volt a kapaszkodó benne. Ráadásul ezeket a dalokat én nagyon szeretem, és ezért nem volt jó, hogy koncerten nem tudjuk elővenni őket. Ezen kívül inkább hangzásbeli célok voltak. Vastagabb gitárokat akartam most.
Az egyik váltás a korábbi lemezekhez képest éppen a héthúros gitárok használata. A héthúros hangszerek most leginkább a djent irányzathoz kapcsolódnak, de a Subscribe nem szeretné, hogy egy kategóriába pakolják be őket.
Horváth Attila: Próbáltunk figyelni arra, hogy emiatt ne ész nélkül dzsidzsizzünk a hetedik húron, mert most hirtelen lehangoltunk. Ehelyett mondjuk akkor jön be a mélyebb rész, amikor valami csúcspont van, vagy a dal ívébe pont illik. A hetedik húr egyfajta eszköz, amit lehet használni, egy újabb fegyver a kezünkben.
Csongor Bálint énekes: Amik nincsenek mélyre hangolva, azok éppen az én dalaim. Van ezekben is olyan rész, amikor héthúros gitár szól, de én ezeket a dalokat hathúroson írtam, és ezek úgy is maradtak. Ez szerintem változatosságot is visz a lemezbe.
A zenekar közönségére egyébként kifejezetten jellemző, hogy szereti megismerni a technikai vagy a dalírásra vonatkozó részleteket. Ebben a zenekar is szeret elmerülni. Ők olyanok, akiknél egy-egy dal, akár teljesen átváltozik, mire elérnek a stúdióig. A dalírási szakasz egyébként az új lemeznél azzal is járt, hogy az egész társaság elvonult egy hosszabb időszakra egy eldugott hegyi házba, ahol semmi nem zavarhatta őket. Az aztán eltelt időszakban az akkor született ötleteket gyúrták és illesztgették össze.
Horváth Attila: Ez a dolog úgy néz ki, hogy van egy nagy szatyor, amiben vannak a témák. Ebből veszünk ki dolgokat, részeket, ha valamit úgy érzünk, hogy hiányzik még egy dalhoz. Vannak meghatározó témák, amik köré épülnek dalok, de még az is előfordulhat, hogy ahogy bővítjük a dalt pont a meghatározó téma kerül ki. Ilyen már az előző lemeznél is volt, ahol a nyitó dalnak például. köze nincs ahhoz, ami korábban volt. Az új lemezen a We Are Stardustban volt egy teljesen indokolatlan népdalos betét, sőt arra témára írtuk eredetileg a dalt. Ez, a végleges verzióhoz és szerkezethez képest teljesen kaotikus képet mutatna. Aztán a Gazing főriffje a Tépj Függönyt alaptémája volt eredetileg. Tempón és hangnemen belül bármi történhet nálunk. A lemez demózása alatt csináltam is egy táblázatot, hogy mi az ami tempóban meg hangnemben összepasszol, végülis ez egy térképként funkcionált.
Erre persze érkezik a begyakorlott vád, hogy az egész dalírás matekozás.
Csongor Bálint: De ez igaz is. Szerintem a zene abszolút matematika. Aki például jól tud sakkozni, annak van érzéke a zenéhez. A zenei érzéket állítólag lehet a sakkal fejleszteni, mert a kettő az agynak ugyanazt a részét mozgatja.
Horváth Attila: Én például mindig is matekos aggyal álltam a zenéhez, persze van az a jammelős hozzáállás, hogy számszerüleg nem számít, hogy miből hány kör van egy dalban, meg milyen a szerkezete, de ez nem jellemző ránk. Igaz nálunk is vannak pszichedelikusabb témák, de attól függetlenül ennél a lemeznél végig kéznél volt a kockás füzet.
A zenekar szövegeiért leginkább Csongor Bálint felel. Az előző lemeznél a női nem köré építette fel a legtöbb dalt, és a téma most is előkerült, igaz most egészen más apropóból. Az énekes nagy érzelmi törésen van túl, mert egy hosszú kapcsolata szakadt meg éppen a dalírási szakasz kezdete előtt.
Csongor Bálint: Nekem nagyon nehéz magamról írni szöveget. Könnyen írok szöveget bármiről, de ha saját magamról kell, az nehezen megy. Nagyon jól tudok hazudni magamnak, és nehezen nézek szembe önmagammal. Ennél a lemeznél viszont egy olyan élethelyzetbe kerültem, hogy nem volt mese, muszáj volt erről írnom. Olyan mélyen érintett ez a szakítás, hogy nehezen is tudtam volna másról írni. A lemezen három-négy dal erről szól, és annyira sikerült kiírnom magamból, hogy ennek segítségével jutottam túl a krízisen. Annak ellenére, hogy tizenöt éve csináljuk a zenekart, nekem most volt először olyan, hogy kiírtam magamból valamit, pedig korábban ezt hülyeségnek gondoltam. Egyébként meg is akadtam utána. Készen volt ez a pár szöveg, és nem tudtam, hogy miről fog szólni majd a többi. Sőt, volt készen még ezen felül is több szöveg erről a témáról, de aztán finoman rám szóltak a többiek, hogy egy kicsit sok lesz már. Például a We Are Stardust szövege sem ez volt eredetileg. Sőt, szerintem egy kifejezetten jó szöveg volt az, de Atish próbált terelgetni, hogy ez már ne legyen szakítós téma. Mivel imádom a csillagászatot, bár persze mélyen nem értek hozzá, ezért könnyen rá tudott pattintani a dologra, hogy arról írjak inkább. Végül nagyjából együtt is írtuk a szöveget.
Aki volt már Subscribe-koncerten, az láthatta, hogy a zenekar, és főleg Csongor Bálint nagyon belerakja magát a dalokba. Az ilyen szituáció az új lemeznél veszélyesebb lehet.
Csongor Bálint: Arra már rájöttem, hogy nagyon kell vigyázni az érzelmekkel. Amikor történt a szakítás, azután az Álomtéglát nem lehetett játszani, mert amikor az jött, elcsuklott a hangom. Egyszerűen nem tudtam elénekelni. Szóval igyekeznem kell elvonatkoztatni magamtól. Most már szerencsére eljutottam odáig, hogy túl vagyok rajta, már nem foglalkoztat annyira. Ha túlságosan beleélem magam, abból tuti, hogy gond van, szóval ezen dolgozni kell.
A zenekartól érkező visszajelzés alapján az előző lemeznél a nálunk megjelent kritika miatt szinte minden interjúban előkerült a „romantikus” szó. Most azt írtuk le, hogy felnőtt a zenekar, ami ismét gyakori kérdéseket eredményez. De vajon a zenekar érzi-e ezt belülről?
Horváth Attila: Én egyértelműen érzem, hogy felnőttebbek vagyunk zenei téren. Nem akarunk már villogni, vagy többet mutatni, mint amennyit tudunk. Az első lemeznél még jellemző volt, hogy ide is akartunk még valamit, meg amoda is. Szerintem ezt a hozzáállást már túlnőttük.
Csongor Bálint: Van bennünk tudatosság, és most már szerintem meg is tudjuk valósítani, amit kigondolunk. Szerintem az alkotói folyamat is gyorsabb valamivel. Amíg a témákat rakjuk össze az elején, akkor még van káosz, de utána gyorsabban összeállnak a dolgok. Mindig azt gondolom, hogy hogy faszomban lesz ebből lemez? Most viszont már tudtam, hogy a végére úgyis összeáll.
A felnőtt hozzáálláshoz a koncertteljesítmény változása is hozzátartozik. Ebben ugyan a zenekar még mindig képes kalandokra, már csak azért is, mert a színpadi akció nem lett visszafogottabb az évek során.
Csongor Bálint: Volt egy olyan koncertünk nemrég, ahol voltak gondok ilyen téren, de ott a technika is beleszólt. A közönség szerintem nem is nagyon vett észre ebből semmit, ami valószínű, hogy a rutinnak tudható be. Mi persze belülről nem úgy éreztük, hogy rutinosak vagyunk. Olyan bakink még soha nem volt, hogy megálltunk a szám közben. Persze szerencsére a nagyobb kavarodásból sincs sok. Ilyenkor az a fontos, hogy nézünk össze. Ha az van a másik tekintetében, hogy legszívesebben leütne, akkor az megöli a bulit, mert görcsölés lesz. Higgadtnak kell lenni.
Horváth Attila: Egy fokkal nehezebb helyzetben vagyunk most ebből a szempontból, mert az összes új dalt takra játsszuk és a billentyűk meg az effektek samplerről jönnek. Most nem lehet csúszni, nincs mese. Idáig volt benne egy kis játékosság koncerten, voltak részek, amiket nem mindig ugyanúgy játszottunk, egy körrel kevesebb itt vagy kettővel több ott, mert az ének éppen úgy lépett be. Az új daloknál ilyen nem lesz.
Általánosítás, de a magyar metálzene gyakran hasonlít a magyar focihoz. Talán mindenki ismeri azt a helyzetet, hogy kapcsolgat a tévén, és mondjuk egy Bundesliga meccsről átkapcsol egy magyar meccsre, és mintha csak lassított felvételt nézne. A magyar zenekarok legtöbbjének megvan a tudása, felkészültsége, hogy jó zenét csináljon, de valahogy élőben elveszik ez az energia. A Subscribe a kezdetektől nagyon figyel erre, ami persze annak is köszönhető, hogy egy középiskolában, fiatalon alakult zenekarról van szó.
Csongor Bálint: Szerintem mi próbálunk energikusabbak lenni az átlagosnál, de én még magunkon is érzem, hogy lehetnénk még inkább azok. Persze ezzel kapcsolatban volt nekem az a dilemmám, hogy talán már túlzottan belerakom magam, és végül nem tudom elénekelni a számot. A nagy kérdés, hogy vagy előadom, vagy eléneklem. Ezt én azóta nagyjából kiegyensúlyoztam.
Horváth Attila: Az a nagy különbség az itthoni és külföldi zenekarok között hogy nekünk nincs olyan lehetőségünk koncertrutint szerezni, mint azoknak a zenekaroknak, akik több hetes turnéjuk során hazánkba látogatnak. Én akkor éreztem, hogy nem lassított felvételként jászunk a színpadon, amikor elmentünk egy két hetes Pro-Pain turnéra és minden este játszottunk. Az első három koncerten még nem tudtuk felvenni a ritmust, köszönhető ez a kezdeti lelkesedésből fakadó bulizási szokásainknak, de aztán kb. a negyedik buli után elkezdődött egy felfelé ívelő tendencia. Az utolsó állomásig minden buli egyre jobb és jobb volt. Ilyen rutin kialakulására és főleg fenntartására nagyon kevés magyar zenekarnak van lehetősége. Szerintem egy zenekar ilyenkor fejlődik a legjobban, hiszen ha minden nap játszol rengetegszer vagy akcióban, ilyen szituációban sokkal könnyebb felpörögni. Ha csak mondjuk minden második hétvégente játszol, kiesel a ritmusból. Például ha két bulink van egy hétvégén, akkor a pénteki bulik mindig szarabbak, mint a szombatiak.
Csongor Bálint: Energiát a közönség ad egyébként, kétféleképpen. Az egyik, ha nagyon rossz a közönség, vagy az ha nagyon jó. Önmagában is jó játszani a dalokat, de azért ez mégiscsak egy előadó művészet. Ez exhibicionizmus. Meg akarod mutatni magad, hogy mi az, amit csináltál, és hogy milyen büszke vagy rá. Erre pedig válaszul van visszacsatolás. Ha még csak kis energiát is adsz ki, akkor olyan hatványozottan jön vissza, ami leírhatatlan érzés. Van a másik helyzet. Amikor kevesen vannak, és azok is leszarják, az is felpörget, hogy akkor csak azért is megmutatjuk, hogy ennél jobbak vagyunk. A zenével egymást is spanoljuk, de végső soron mindig a közönség ad nekünk löketet.
A Subscribe tagjai az úgynevezett civil életükben is a zenével foglalkoznak, Tilk Máté, énekes kivételével. A zenével más oldalról foglalkozni pedig legalább olyan nagy élmény a tagoknak, mint maga a koncertezés.
Csongor Bálint: Én most tanítok éneket. Szerintem csak az megy el éneket tanulni, akinek felmerülnek kérdések magával kapcsolatban. Hogy például valamit miért nem tudok megcsinálni? Illetve hogy mi az, amit szeretnék elérni? Én sem mentem el tanárhoz egészen addig, amíg egy olyan helyzetbe nem kerültem, hogy fontosnak láttam. Amúgy a konkrét helyzet a Fonogram-díjátadó volt, ott nagyon szarul énekeltem. Az egy nagy pofon volt, és muszáj volt csinálni valamit. Amit szerintem én tudok tanítani, az a zenéhez való hozzáállás, a színpadi előadás. A legtöbb ember, akiben benne van az extrovertáltság az egyébként félénk. Én is ilyen voltam. Nagyon sok olyan technikát szedtem fel az évek során, amivel ezen tudok segíteni. A dalírásról is tudunk beszélgetni vagy a szövegírásról. Olyan is van, hogy nem is énekelünk, csak beszélgetünk ilyen dolgokról. Ez egy olyan része a zenélésnek, ami nem gondoltam volna, hogy valaha boldoggá fog tenni, de most mégis ez van. Persze ennek is annyira vagyok az elején, mint mondjuk a zenekarnak a kezdetekkor, de izgalmas dolog, és nekem is tanulás.
Horváth Attila: Engem a hangmérnöki munka miatt a neten találnak meg emberek, főleg az új lemez kapcsán. Úgy tűnik, ez a felvétel most sokakat érdekel, főleg a gitárok tekintetében. Egy időben ebből már sok is volt, szóval innen üzenem mindenkinek, hogy válaszolni fogok, ha lassan is. Fiatal srácokról van szó, akikben még sok a kíváncsiság. Nagyon tehetségesek is vannak köztük, akik meglepően jól játszanak. Ennyi idősen mi még sehol sem jártunk.
Csongor Bálint: Én sokszor látom Attilát dolgozni, és a felvételek közben nagyon sokat tud segíteni a zenekaroknak. Ez félig-meddig pszichológia is. Szerintem Attila ebben is erős, és ezért szeretnek vele dolgozni. Más az, hogy melyik gombot kell megnyomni, hogy valami jól szóljon, és más az, hogy kihozd egy zenekarból a legjobbat, ráadásul úgy, hogy a zenészek ne érezzék, hogy belőlük most valami ki van rángatva. Amikor mi vesszük fel a lemezt, én nagyon jól tudom, hogy mit miért mond, de nem mondok ellent, mert tudom, hogy működik.
A tagok közül többen is apák lettek a közelmúltban. A zenekar szertelenségét, és lendületét elnézve elképzelhető, hogy ez változásokat fog jelenteni az életükben.
Csongor Bálint: Egyelőre nem érzünk változást. Én azt érzem, hogy nem is lesz változás. Miklós (Anga-Kis Miklós, basszusgitáros) élete egyébként is tervezettebb volt, mint bármelyikünké, úgyhogy nála nem hiszem, hogy ez olyan szintű változást hozna, ami gondot jelentene. Tamásban (Reich Tamás, gitáros) volt egy ilyen aggodalom, ami meg is van fogalmazva az új lemezen, a Message Of The Sentinels című számban. Nála ez rendeződött. Ez a jövő kérdése. Nem tudjuk most megmondani, hogy mennyire fogja érinteni az életünket, mivel én például nem is voltam még apuka. Izgalmas jövő elé nézünk.
A Subscribe éppen lemezbemutató turnéját bonyolítja. A budapesti telt házas A38-as buli ugyan már lement, de az utolsó állomás, Dunaújvárosban még hátra van. Ott bárki elcsípheti őket, ahogy természetesen a nyári fesztiválok legtöbbjén.
A teljes nagylemez:
