2014.08.07. 12:32 – Rácz Mihály

Roppant erős világzenei felhozatal a megváltozott Szigeten

vilag_9309921.jpg

A Sziget egyik legérdekesebb helyszíne, a Világzenei Nagyszínpad idén Világfalu Színpad néven lesz található a domb lábánál. Voltak már eddig is különböző névmutációi, általában a szponzoroktól függően, de a világfalu megnevezés most elsősorban azt takarja, hogy a nagy helyszín idén magába szippantott kisebb és régóta prosperáló helyszíneket és programcsaládokat, többek közt az Afrika falut és a Roma sátort is. A jobban látó szemem nevet, a gyengébbik kicsit pityereg, és mondom is miért. (Fotó: Mózsi Gábor/Sziget.hu)

Az valóban nem volt már fenntartható állapot, hogy például a Roma sátort pár tucat kitartó rajongón kívül a kutya sem látogatta – igaz azonban, hogy más volt a helyzet amíg még főút mentén trónolt, a teljes világzenei blokkot érintő pár évvel ezelőtti átköltözéskor ez a helyszín nagyon rosszul járt, a lezárt játszótér melletti ficakba száműzés azzal járt, hogy még azok is nehezen bukkantak rá, akik kifejezetten keresték. Az Afrika falu sem igen hozta már azt a látogatottságot, ami elvárható volt egy ilyen hangulatos chill-out helyszíntől. Ezek valószínűleg és részben az egész Sziget fokozatos átpozícionálásának az áldozatai, de most depresszióba vonulás helyett koncentráljunk a dolog jó oldalára. Így, hogy a műfaj nagyszínpada átvette a megszűnt kisebbek arculatát és feladatait is, azzal járt, hogy az utóbbi években műfajilag, tematikailag szűkülő felhozatal újra régi fényében tobzódik, azaz a szervezők a teljes nemzetközi világzenei mezőnyből meríthettek. Például újra lesz élvonalbeli nyugat-afrikai muzsika is, aminek hiányát az erre érzékenyek igencsak megérezték. Ezen kívül a kései zónában a legjobb romazenekarok is bemutatkozhatnak, valamint az esték megkoronázását szakértő Dj-k celebrálják.

A felhozatal tehát roppant erős, lesznek ismert nevek, és visszatérők is, de szerencsére meglepően kis számban, ami azért jó, mert így eddig nem látott előadókat kapunk. A visszatérők is inkább hazaiak (Besh O Drom, PASO, Parno Graszt, Napra), most úgy látszik ők a programsorozat pillérei. Az öt nap alatt fellépő huszonhat produkció mindegyikét nem vesszük végig, inkább csak top10-ben gondolkodunk, de szigorúan eltekintünk bármiféle rangsorolástól. Maradjunk annyiban, az alábbi zenekarokat nagyjából tilos kihagyni idén.

És ha már kiváló magyar bandák szóba kerültek, kezdjük rögtön az egyik legízesebbel, a Nagyecsed-Budapest tengely mentén alkotó Romengoval. A zenekar magját adó Lakatos Mónika és Rostás Mihály szerepelt az 1996-os Ki mit tud?-ban, és Mónika azt megérdemelten meg is nyerte folk kategóriában. 1999-ben beszálltak az akkor induló Romano Dromba, de hamar belátták, hogy az ő terepük az autentikusabb merítés, a nagyecsedi oláh-cigány muzsika és folklór, így 2004-re érett meg a helyzet saját zenekar alapítására. Azóta a Romengo két albumot is jegyez (Kétháné 2010, Nagyecsed - Budapest 2014), mindkettő felkerült az európai világzenei rádiósok Top10-es listájára. Nem véletlenül, tegyük hozzá, végighallgatva őket borítékolható a beindulás, nyers erő árad belőlük, megszólalásban is maximumon húznak, a hangszeres játék, a hangszerelés, az énekhangok, és különösen Lakatos Mónika hangja és énekstílusa olyan élő minőséget sugároz, amit érdemes megtapasztalni.

Nem kerülhetjük meg a kevés visszatérők egyikét, a Rupa & The April Fishes-t, mégpedig azért, mert 2010-ben ők adták az egyik legjobb koncertet a világzenei színpadon. A zenekar névadója, Rupa Marya bár Amerika nyugati partján látta meg a napvilágot, hindi származása dacára tiszteletbeli franciának is elmenne, de azért nem hagyta ki ősei földjét sem. Viszont San Franciscoban telepedett le, ráadásul orvosként, és itt szervezte meg zenekarát is, ami mindent tud, ami a latin zenébe belefér, és eszükben sincs semmiféle műfaji korláthoz igazodni. Előszeretettel játszanak sanzonba ágyazott mexikói-balkán-reggae-skát, legalább négy nyelven. Ehhez mérik a hangszerparkot is, cselló, harmonika, trombita, dob, akusztikus gitár és basszus képezi a teret. Már az első két lemez (Extraordinary Rendition 2008, Este Mundo2009) is mindent megmutatott a tehetségükből, 2012-ben a Build-del még mélyebbre nyúltak, talán mélyebbre, mint bárki a bulizós latin bandák közül. Az eddigiekhez még több jamaikai feeling társult, és ettől egészen kerek lett a történet. Annyira egyben van, és annyira szívhez szóló az egész, hogy utánuk tán még a világ is véget érhet…

Mostanában minőségi arab muzsikában sem voltunk elkényeztetve, de most leszünk. A libanoni születésű Yasmine Hamdan kifejezetten szakavatott a témában, a Soapkills duó énekeseként már az 1999-es Bater című albumával az elektronikus arab-pop ikonjává vált, majd Párizsba költözése után Mirwais produceri közreműködése mellett is maradt a kaptafánál - Y.A.S. néven jött ki az Arabology 2008-ban. Azóta pedig mélyebbre merült a klasszikus arab muzsikába, mégis a modern groovok jelentik a fő támaszt, a 2013-as Ya Nass című szólólemezén a Nouvelle Vague egyik fő felelőse, Marc Collin a zenei megvalósító ember, így a remekül szerkesztett programok mellett gitárok, ütősök és Yasmine hangja a kulcsa egy klubokból kicsempészett kivételesnek ígérkező koncertnek.

És ha már az elején annyira örültünk a nyugat-afrikai muzsika újbóli feltűnésének, nem hagyhatjuk ki Bassekou Kouyate-t, aki Ngoni ba nevű zenekara élén igyekszik elvarázsolni bennünket. Ez rendszerint sikerülni is szokott neki, a lant ősének is tekinthető igen régi hangszer, a ngoni mesteréről van ugyanis szó, sőt zenekara eleve négy ilyen muzsikus játékára épít, tehát a beavatás borítékolható. A Maliban született Bassekou Kouyate, mielőtt saját zenekarát megalapította, olyan mesterekkel játszhatott együtt, mint Toumani Diabate és Ali Farka Toure, újabban pedig túl néhány világzenei „év lemeze” sikeren zenekarával szerepelt az Africa Express projectben, aminek többek közt részese volt Damon Albarn, Paul McCartney és a John Paul Jones is. A Ngoni ba tavalyi albuma, a Jama ko, már azon túl, hogy egyértelműen az év lemeze lett az európai világzenei rádiósok összesített listáján, az egyik legeslegjobb anyag a témában – galaxis szerte.

A sivatagi bluesnak több vonulata is burjánzik, de két fő ága bizonyosan befutott nyugaton is, egyrészt az Ali Farka Toure féle intim hangvételű klasszikus fajta, másrészt pedig a Tinariwentől ismert rockosabb tuareg vonal, ami néha autentikus egyszerűsége okán oly vonzó. A 2001-ben alakult Terakaft olyannyira ez utóbbit képviseli, hogy több Tinariwen tag is megfordult benne, sőt az alapítók egyike is onnan igazolt át. Albumot csak sok év érlelés után hoztak ki, 2007-ben (Bismilla, The Bko Sessions), ezt azonmód komolyabb turné is követett, majd újabb lemez és turné 2008-ban, némi átrendeződés a sorok közt, és egy új ütőhangszeressel kiegészülve el is készítettek két újabb albumot (Aratan n Azawad és Kel Tamasheq), ezzel pedig nagyjából övék a legerősebb ötvözete a tamashek bluesnak és a pszichedelikus rocknak.

Ezzel még nincs vége az afrikai merítésnek, hogy még egy fontos és igen szórakoztató műfaj is ki legyen pipálva, az afro-beat, vagy afro-funk remek képviselője a kongói születésű, de Kelet-Berlinben nevelkedett Jupiter Bokondji vezette Jupiter & Okwess International. Bár első zenekarát még gyermekkorának helyszínén alapította, jelentősebbek, amiket Kongóba visszatérve hozott össze, elsőként a Bongofolkot, amit az Okwess International követett, és ezt már Afrika szerte meg tudta turnéztatni. A kongói polgárháború szétszórta zenekarának tagjait, így újat kellett szerveznie, és már ezzel szerepelt egy vele készült francia dokumentumfilmben, ami meghozta a megérdemelt sikert, többek közt meghívást kapott ő is a 2012-es Africa Express turnéra a Glastonbury fesztivál mellett. Tavaly pedig megjelent végre a debütáló album is Hotel Univers címen, és ha épp egy kis táncos afro-beatre van étvágyunk, ezzel nem lövünk mellé.

És akkor sem, ha történetesen reggae-re szoktunk lazulni, különösen akkor, ha azt szeretjük, ha az a reggae valami más műfajjal szépen összefonódva szakértő szívmasszázzsal kényeztet bennünket. Jamaikában a hetvenes évek óta sikeres és népszerű, egyébként valódi, úgynevezett original roots-reggae-ben utazó Winston McAnuff egy jó évtizede Európában is befutottnak számít. Több lemeze jelent meg ideát, mint addig otthon, persze több európai közreműködővel, jobbnál jobb dalokkal, olyan zenei házasságkötésekkel, amik hallatán a legkritikusabb ínyencek is valószínűleg megbékélve dőlhetnek fotelágyukra, de épp táncra is perdülhetnek, Winston zenéje tökéletes alkalmas a táncparkettekre is. Aki jobban érdeklődik, az első körben például a következő albumokkal készülhet: Winston McAnuff & The Bazbaz Orchetsra - A Drop 2005, Nostradamus 2008. De ez még mind semmi, mert tavaly kijött egy francia harmonikással, Fixi-vel közös lemeze, az A New Day, és ez bizony minden addigit szinte idézőjelbe tett, a reggae, és a francia sanzon találkozik itt soulba és funkba ágyazva, olyan mézédes túláradással és nyitott lélekkel tálalva, hogy ha csak egyet nézhetnék meg a Sziget hete alatt, gondolkodás nélkül ez lenne az…

Míg teszem azt francia, vagy spanyol ügyben jól tájékozottnak érezhetjük magunkat, olasz világzenékkel nem vagyunk különösebben elkényeztetve. A közel negyvenéves múltra visszatekintő Canzoniere Grecanico Salentino viszont nem csak a hiány okán érdekes, egyszerre elmélyült és feszesen húzós muzsikája príma áru bármilyen oldalról vizsgálva, amikor csendes, és magába forduló, akkor is magnetikus, de akkor is mer összetett lenni, amikor tánczenét húz. Műfaja, a pizzica fura dolog, bár nem igen hihető, hogy lenne kelta gyökere, mégis sokszor olyan, mintha egy bespeedezett, vagy inkább betripezett ír zenekar tolná, előtérben a kasztanyettákkal és egyéb ütőhangszerekkel, valamint megejtően gazdag fúvósszekcióval és vonósokkal. A negyvenéves múlt annyiban kissé túlzás, hogy amikor Mauro Duranté 2007-ben megörökölte apjától a zenekart, mindenestül átalakította, és ez a frissesség át is jön, a salentinói görög kisebbségtől is behúztak a repertoárba dalokat, és így együtt már tényleg senkire és semmire sem hajaznak önmagukon kívül. Eddigi egyetlen albumuknak, a 2012-es Pizzica Indiavolata-nak pedig a kötelező tananyagok közt lenne a helye.

Tavaly a Calexico koncertjével végre helyreállt a rend, legalábbis a latin zenék és a rockandroll kapcsolatát illetően. Mivel nyilván ők nem jöhetnek évente (ami egyébként igen nagy kár), idén máshoz kellett fordulni, hogy valami hasonlóan finom és sodró koncertben részesüljünk. A Depedro szerencsére hasonlóan avatott a témában, már csak azért is, mert a zenekar lényegi részét adó spanyol énekes-gitáros dalszerző, Jairo Zavala megfordult maga is a Calexicoban, valamint egyéb olyan iskolateremtő bandákban, mint a 300 Hombres, a Los Coronas, a Vacazul és az Amparanoia. 2009 óta üzemelteti teljesen saját bejáratú bandáját, a Depedrot, aminek tavalyi, harmadik albumával fel is ért arra a sokat emlegetett csúcsra, ami általában azt szokta jelenteni, hogy innen aztán igen nehéz lesz továbblépni – de reméljük, hogy ez jelen esetben nem lesz így. Mindenesetre a La incredible historia de un humbre bueno a latin pop egyik olyan csúcsa, amiben a tényleges popzenétől a western-rockig és a mariachi hangulatig sok műfaji idézet gazdagon beazonosítható, és amin nem mellesleg olyan zenekarok muzsikusai  vendégszerepelnek, mint a Nada Surf, a De VotchKa és a Calexico, valamint a dobokhoz néha Tony Allen ült bűvészkedni.

A rockandroll és a latin zenék kereszteződésében tanyázik a maga legtermészetesebb módján és vigad sírva a dán The Sexican is – de azt senki ne kérdezze, hogyan lehetséges ez az abszurdum. A válasz ugyanis mindenféle logikának ellentmondva maga a zenekar, tehát a tény elég, hogy egy skandináv banda az egyik legeslegjobb a témában. Jó-jó, azért a dalok lelkületéért nagyban felelős Neill C. Furio például amerikai, de a lényeg az, hogy a préri világát idéző folk-rockot, a mariachit, a swinget, a polkát, a cigányzenét, a tangót és még sok egyebet tökéletes és élvezetes formába öntő The Sexicantól minden jel és az elérhető koncertvideók tanúsága szerint kivételes buli várható. Aki pedig rá akar hangolódni, a tavalyi Conscriptionalbummal megteheti, amit egyébként eleve dőreség kihagyni, valószínűleg a zenekar is így gondolja majd, és vélhetően elvárja a maximális részvételt a táncporondon!


fesztivál sziget hír világzene



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

NagyGenyoo 2014.08.10. 18:49:34

A fesztivál magyar rajongókat nyomokban tartalmaz. 2014 én így szeretlek Magyarország. 90%-os külföldi látogató, az adófizetők támogatásával. Csak gratulálni tudok. Hajrá Magyarország hajrá magyarok. :-((