Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mi itt a Lángolón sokat mókázunk, dilizünk, de akármit is állítanak ellenségeink, a zenét igenis nagyon komolyan vesszük. Néha azon is vitázunk, mennyire lehet, legyen egy kritika szubjektív, ami egyébként a kommentelők egyik kedvenc témája is, legtöbbször negatív kontextusban, mondván, dögöljön meg a posztíró, amiért a saját véleményét erőlteti, holott arra senki sem kíváncsi, inkább azt mondja meg objektíven, hogy fasza-e XY albuma, vagy nem fasza. Lássuk be, ez nevetségesen hangzik, miközben leírtam, én is nevettem rajta.
Úgyhogy teljesen szubjektív pár sor következik egy olyan lemezről, ami már régóta kereng a világhálón, így hiába mostanában jelenik meg hivatalosan, volt idő feldolgozni a hallottakat. Az új Opeth mérhetetlenül rossz. Idegesítő, sőt, szinte elviselhetetlen. A Heritage vonalát viszi tovább, több rajta a dalszerű dal, mint azon, ami nem nehéz, mert azon egy dalszerű dal sem volt. Death metal, sőt bármilyen metál, hörgés és hasonlók tehát újfent nyomokban sem hallhatók rajta. Progresszív rock, amire a hetvenes évek ismert és obskúrus zenekarai – ezúttal különösen az olasz mesterek –, a maiak közül pedig Steven Wilson és a Porcupine Tree hatottak leginkább. Ám mindennek semmi jelentősége, mert Mikael Åkerfeldt, az Opeth énekese-vezetője mára teljesen eltévedt. Ha valaha egy szép új világban felkérnének tudósokat, hogy steril, laboratóriumi körülmények között hozzanak létre prog. rockot, olyasmi születne, mint a Pale Communion (és a Heritage). Semmi nem hiányozna belőle, csak az élet, de az nagyon.
Azért furcsa és érthetetlen ez, mert Åkerfeldt régebben képes volt figyelemre méltó módon a saját képére formálni ezt az általa igen kedvelt stílust. Például a Morningrise-on a To Bid You Farewell, vagy az egész Damnation LP még mértékről, ízlésről és jó dalszerzői képességről tanúskodott. A Pale Communionön viszont csak minden bizonnyal hosszú és fáradságos munkanapok során mérnöki precizitással, aprólékosan kidolgozott, lélektelen szütymögés van, ami ideig-óráig talán megtéveszthet sokakat, és hihetik róla, hogy micsoda művészet. Pedig ez a lemez egy előre megfontolt szándékkal elkövetett merénylet épp a zene mint művészet ellen. Megbocsáthatatlan.
