Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Az új amerikai elektronikus zenei szcéna arca és hangja” – állítja róla Rick Rubin, ő meg magáról, hogy hangszergyűjtő és producer. Megrögzött bakelit junkie – akit a fekete lemezek iránti szenvedély Chicagóból egészen a Kertész utcáig vezetett – ugyanakkor az ingyenes file megosztás elkötelezett híve, aki zenéit csak ritkán préseli fizikai hanghordozókra. Saját finanszírozásban megjelent tavalyi nagylemeze, a Color Map of the Sun kétségkívül mestermű, aminek jelentőségét - valljuk be kisebb meglepetésre - a Grammy-t odaítélő bizottság is felismerte. Új albumról, sajátos stúdió technikáról és a szakállas malibui producer-istenről is beszélgettünk, mielőtt színpadra állt volna a Balaton Soundon.
Kopogtatok a műanyag harmonika ajtón a fesztivál harmadik legnagyobb helyszínének backstage-ében. Az ajtón, ami mellé egy A4-es lapra a Pretty Lights feliratot nyomtatták, és ami mögött tíz perce a Derek Vincent Smith néven anyakönyvezett amerikai producert láttam eltűnni, egy hatalmas táskát cipelve. Benyitok, rögtön jó fej, mondja lehet interjú, csak előbb enne. Éppen R-Nold és Deepy (Punnany Massif) limitált bakelitjeit írja alá, olyan műgonddal, mintha most rajzolná a borítót. “- Ez biztosan tetszeni fog!” – és már nyitja is ki a flight-case-eket, amikben minden van ahhoz, hogy a turné bármelyik pontján egy mobil beat-maker mini stúdiót állíthasson össze belőlük. Az előbb kapott ShenKick matrica már landol is a fekete Mac minin, aztán megkéri a srácokat írják alá az egyik monitort (!), amit használ, mert szeretne rájuk emlékezni, mikor legközelebb dolgozik rajta. Lövök róluk pár közös fotót, dumálni kezdünk. Már nem is megy enni, rendel inkább ide kaját, kezdjük most az interjút. Maga mellé húz egy széket, én meg benyomom a rec gombot a diktafonon.
Ez az első alkalom, hogy fellépsz Magyarországon, de a legutóbbi lemezed munkálatait dokumentáló videó szerint már jártál Budapesten, pontosabban láttuk, ahogy Laci bácsi lemezboltjában bakeliteket vásárolsz.
Ez valójában egy nagyon jó sztori. Chicagóban voltam, egy szilveszteri partyn játszottam, találkoztam egy lánnyal, gyönyörű volt, újságíró. Adott nekem egy kis gombát, rátettük magunkat egy tripre a fellépés után, és úgy döntöttünk, hogy veszünk egy csak oda szóló jegyet Európába. Így eljutottunk Amsterdamba, ott vonatra szálltunk, és készítettünk egy listát, hogy mit akarunk megtenni: az első dolog a listán, régi Cazal napszemüveget venni Berlinben, a második Vespát bérelni és körül motorozni Barcelonát, a harmadik pedig bakelitek után kutatni Budapesten. Fogalmam sincs miért, de arra gondoltam, hogy bakeliteket akarok túrni Budapesten, nem tudom miért, de ez pattant ki a fejemből.
Megcsináltuk, idejöttünk. Nem ismertünk egyetlen lemezboltot sem, csak nekivágtunk a városnak és elkezdtünk keresni. Ez most lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, de létezik egyfajta dj/producer „mágnesesség”, a fejem egyszerűen a legjobb lemezbolt felé fordítom. Fel-alá sétálgattunk és már éppen fel akartuk adni, „ - Bassza meg nem találtuk meg a helyet!”, amikor megálltunk egy boltnál, hogy szerezzünk valami kaját, amiből szendvicset csinálhatunk az utcán. Egy kis kenyér, szalámi és mozzarella. Megcsináltuk a szendvicseket, elkezdtük enni, menet közben, és rögtön a következő üzlet volt Laci bácsi lemezboltja. Olyan volt ez, mint azok a pillanatok, mikor azt érzed, hogy: - Szent szar, egész végig ezt kerestük, csak egy szalámis szendvicset kellett volna csinálnunk!
Aztán bementem, dolgozott ott egy fickó, talán ő volt Laci bácsi, nem tudom, de úgy gondolta egyetlen lemezt sem fogok venni, ezért elég goromba volt. Ilyeneket mondott: ” – Ne nyúlj hozzá!” Erre, én azt válaszoltam: „- Két éjszakát vagyok csak itt Budapesten, de rengeteg lemezedet megfogom venni!” Ő ezt nem értette meg… Ezért elmentem egy ATM-hez, vettem le pénzt, megmutattam neki: ”- Itt a pénz, rendben?” Ezután engedte, hogy megfogjam a lemezeket.
Találtál végül érdekes magyar hangmintákat a bakeliteken, amiket ekkor szereztél be?
Persze, néhány lenyűgöző anyagot! De akkor éppen egy lemezen dolgoztam, amihez nem használtam hangmintákat, ez volt a Color Map of the Sun. Valójában ez még korábban történt, mielőtt elkezdtem volna dolgozni rajta, talán csak pár héttel az első brooklyni felvétel előtt. Meghallgattam a lemezeket, rögzítettem a hangmintákat, amik bejöttek, az előadóikat is, félretettem a kedvenceimet, de még nem készítettem belőlük beateket, mert el akartam kerülni a pereskedést, nem akartam bajba kerülni a magyar minták miatt. Ha felhasználom őket, fizetni akarok az eredeti előadónak, mert a zeném elég nagy lett ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni. Le akarom róni a tiszteletem, financiálisan, ha lehetséges, ha megtalálom az alkotót.
Mit gondolsz, 2014-ben a crate diggin’ a bakelit vadászat művészete fontos-e a fiatal generáció számára, vagy csak azoknak számít igazán, akik a kilencvenes években a hip-hop egyik aranykorában találtak rá a műfajra?
Azt gondolom, hogy különösen fontos a fiatal srácok számára, mert nagyon jó útja, hogy rátalálj valamiféle eredetiségre! Talán az emberek úgy gondolják, hogy ez egy ellentmondás: ha hangmintát használsz, hogy lehetne amit létrehozol eredeti? Pedig az! Mert használhatod a rögzített zene minden hangját. Így nem a különböző digitális hangszerekkel kell dolgoznod. Amíg figyelsz, mint zenekészítő, hogy valami eredetit alkoss, a hangminták felhasználásával valami teljesen újat. Ez az, amiről az embereknek beszélek, nagyon fontos, hogy nemcsak a zenét teszik egyedivé a hangminták, hanem inspirálóan is hatnak a producerre. Ha megnyitod az Abletont, a Reason-t, vagy a Logic-ot és játszol a midi billentyűzeteddel, az is oké. De ha más zenészeket hallgatsz, hangminta vadász mentalitással (diggin’ mentality), megváltoztatja, azt, ahogy a zenéről gondolkodsz. Úgy gondolom, hogy a hip-hopnak ez az ága – az elektronikus hip-hop, a hangminta felhasználás – különösen lélekkel teli és érdekes ága az elektronikus zenének. Új életet lehelsz a régi zenébe és új inspirációt találsz az előző évszázadból. Néhány hip-hop producer a műfaj aranykorában – ahogy te is fogalmaztál – fogta egy felvétel intro-ját, néhány dobot, némi basszust pakolt alá, és a sajátjának nevezte. Ezt nem kedvelem, ez nem az én műfajom. Találni akarok öt, tíz, húsz hangmintát, különböző lemezekről, és azt akarom, hogy együtt működjenek. Az öcsém is producer. Mikor kezdte, elmentem vele a lemezboltba, és azt mondtam neki: „- Hallgatnod kell! Nem kezdhetsz csak úgy dolgozni! Hallgatni, hallgatni, és hallgatni! Aztán tudod megcsinálni a jó cuccot!”
Producer kollégád, és barátod - a szintén az Egyesült Államokban élő – Gramatik néhány hete a teljes életművét ingyenesen elérhetővé tette egy torrent oldalon. Mit gondolsz erről az esetről és általánosságban a zenei tartalmak ingyenes letöltéséről?
Én kezdtem el ezt az egészet még 2006-ban! Csináltam egy oldalt, ahol minden lemezemet ingyenesen letölthetővé tettem. Elindítottam a PLM (Pretty Lights Music) lemez kiadót, ahol Gramatik dolgai is megjelentek egy ideig, és minden ingyenes volt. Én voltam az első előadó, aki összehozott egy kampányt a BitTorrenttel, aminek a keretében a zene egy csomagban volt a szoftver legújabb verziójával. Ha frissítetted a BitTorentedet, és akartad ezt a lemezt, ingyenesen letölthetted. Tizennyolc millió ember mondott erre igent! Tizennyolcmillió! Kurvára hihetetlen! Az első számú audió-torrent volt egy éven át, és még mindig az első hétben van, pedig ennek már három éve. 2014-ben az előadók bevételei az induláskor nem a lemezeladásokból származnak. Seftelned kell, hogy pénzt tudj csinálni később a lemezekből. Egy előadó a fellépésekből jut jövedelemhez. Ha pedig fellépni akarsz, ha azt szeretnéd, hogy az emberek eljöjjenek a fellépéseidre, oda kell adnod nekik a zenét ingyen. A managementem nemrég ezt mondta: „- Talán abba kellene hagynod a zenéd ingyen osztogatását, és csak árulnod.” Gondolkodtam rajta. „- Hmm. Hmm. Talán….nem! Valójában, basszátok meg!” Van egy erős kötelék a rajongó és az előadó közt, ez egyfajta lojalitás, bizalom. A letöltések egyre kevésbé fontosak, lefelé mennek, míg a streaming emelkedik. 2006-ban ingyenesen letölthetővé tenni a zenét nagy dolog volt, de 2014-ben? Mindenki ezt csinálja! Kevesebb ember tölt le, csakúgy, mint 2006-ban mikor egyre kevesebben vásároltak CD-t. Most minden arról szól, hogy mi az új nagy ötlet, egy független előadó számára a streaming után? Ez a nagy kérdés!
Legutóbbi lemezed – a Color Map of the Sun – idén Grammy-jelölést kapott, a legjobb elektronikus zenei album kategóriában. Emlékszel mi volt az első gondolatod, mikor értesültél a jelölésről?
A turnébuszban voltam, éppen turnéztunk. Visszamentem a hálószobámba, a busz hátsó részében, ahol a legjobb füvemet tartom – amit Great God Buttnak hívnak – tekertem egy cigit, és kivittem. Oda álltam a zenekar elé: „- Hé, ti faszok, tudjátok mi van?” – betettem a jointot a számba, és beleszívtam – „- Ezt a szart egy Grammyre jelölték!” Erre ők: „ – Miiiiii?!” Nagyon jó éjszakánk volt. A barátaimmal töltöttem, ami még különlegessebbé tette. Teljes meglepetés volt, egyáltalán nem gondoltam erre. Csak jó zenét akartam csinálni, és egy dokumentumfilmet arról, hogy milyen volt a lemezkészítés folyamata. Nagyon meglepődtem… az hiszem négy gramm füvet raktam abba az egy jointba.
Az előbb megmutattad, hogy gyakorlatilag minden felszerelést magaddal viszel ezen a turnén, ami új felvételek készítéséhez kell. Sokat dolgozol backstage-ekben, repülőn, vagy az utazás más fázisaiban? Egy új lemez előkészületei ezek?
Igen, egy új lemezen dolgozom. Mikor Los Angeles-be utaztam a Grammy átadásra, úgy döntöttem maradok és élek ott néhány hónapot, mert Rick Rubin nem sokkal korábban megkeresett. Először azt gondoltam ez egy vicc, egy átverés, mintha valaki tettetné, hogy ő Rick Rubin: „Na, ne már…dehogy vagy te Rick Rubin, ki szórakozik velem?” Aztán elmentem L.A.-be és találkoztam vele. Azt mondta: „- Itt kellene lógnod velem.” Én meg azt gondoltam: ha Rick Rubin azt mondja itt kellene lógnom vele, akkor én kurvára itt fogok lógni vele! Így a barátnőmmel fogtuk a két macskánkat és Kaliforniába költöztünk, és én elkezdtem Rickkel lógni, minden héten. Van egy stúdiója Malibuban. Aztán találtam ezt a boltot Los Angelesben, elképesztő mennyiségű antik hangszerrel, különösen ritka és idős darabokkal. A Color Map of the Sun hangzása is régies, de ekkor elkezdtem szó szerint antik, százéves hangszereket vásárolni. Rick kérdezte, hogy mivel akarok foglalkozni legközelebb? Arra inspirált, hogy előálljak egy átfogó ötlettel, aztán mikor elmondtam neki, ennyit mondott: „- Oké, ez menő! Sok sikert! ” Én meg korábban azt gondoltam, használhatom majd a stúdióját ingyen vagy ilyesmi. Aztán lefoglaltam egy stúdiót Los Angelesben, és írtam Ricknek egy e-mailt, hogy, megvan ez a másik stúdió és elkezdtem a lemezt. Erre ő: „- Oh, miért nem használod az én stúdiómat?”
Végül áthívtam a srácokat Brooklynból Malibuba, akik a dokumentumfilmben is szerepelnek és áthoztuk mindazt a régi felszerelést, amit korábban használtunk. Több zenész barátom pedig éppen L.A.-ben kezdett egy turnét. Négy nap alatt 35 órányi anyagot rögzítettünk. Ez már egy teljesen más szint. Ehhez képest a Color Map of the Sun felvételei gyakorlásnak, bemelegítésnek tűnnek. Az új breakek, hihetetlen jók, de nem szeretném kizárólag az ezekből készült saját bakelitjeimet használni, és azokból mintázni. Nyitni akarok más hangminták felé is, a legjobb lemezt akarom elkészíteni, amit csak tudok. És mint hangszer gyűjtő, ha már Magyarországon járok, szeretnék venni egy cimbalmot. Te tudod mi az, ugye? Csak mert, Magyarországon kívül senkinek fogalma sincs róla, mi az a cimbalom. Ide felé felvettünk pár lányt, akik stoppoltak, őket kérdeztem: „- Hé, tudjátok mi az a cimbalom? - Igen, persze. – Oh, tényleg? Baszki! Honnan szerezhetnék egyet?” Ők ajánlották ezt az oldalt… Vatera? És már meg is találtam a cimbalmot. Nagyon olcsó. Itt kb. 200 euró, de az Államokban 7000 dollár is lehet. A stúdiómba fog kerülni, és nem megy onnan sehová.
Megköszönöm az interjút, na meg a sztorikat, képet lehet-e? Persze, úgyis ő csinálja a legjobb selfie-ket állítja. (Igaza van, maximum a két órával később, pár méterrel odébb betalált, félmeztelenül rohangáló Diplo versenyezhet vele, aki szintén nem engedi át másnak a fényképezőgépet, bocs iPhone-t.) „ - Van kedvetek még meghallgatni valamit?” – kérdezi Derek, nekünk pedig van, nem is kevés, főleg mikor hozzáteszi, hogy az új lemezhez rögzített session-ökből mutatna pár részletet. Előás a végtelen kábelrengeteg alól egy Beats by Dr. Dre hangszórót (mi mást?), hogy ezúttal ne a színpad előtt állva, hanem egy fehér műanyag ajtó mögött robbantsa le egy producer a fejünket itt a Soundon. Nem túlzott az interjúban – éppen idefelé hallgattam újra a legutóbbi lemezét – ezek az ütemek meghaladják azt: koszosak, pontosak, a vintage hangszerek pedig igazán különlegessé és összetetté teszik őket, brutális groove-ok, na. Mielőtt elindította volna a felvételeket – amiket leghamarabb is csak egy év múlva hallhatunk újra – megkér, hogy a diktafont most már kapcsoljam ki. Azért egy utolsó mondatot még rögzít: „ I came to Hungary to play Balaton, and to get a cimbalon’…”
