2014.09.24. 09:52 – Rácz Mihály

Nyarat búcsúztatni világzenékkel 2. – sőt már az ősz is szóba kerül

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy így nyár végén és ősz elején igen erős a felhozatal hazai világzenékből – persze tudom, a digitális korban nehéz az embereket albumvásárlásra bírni, egyáltalán elérni, hogy érdeklődjenek, felfigyeljenek egy-egy kiadványra. Ami röviden a fizikai hanghordozó mellett szólhat: az a minőség, kívül-belül. Első körben három albumot vizsgáltunk néhány napja egyetlen lemezkiadótól, most négyről lesz szó, és egyikük nem a klasszikus utat választotta a megjelenéshez, hanem szerzői kiadásban oldotta meg.

Kezdjük is velük, azaz az Őszi vázlatok című albummal, a Tárkány Művek-től. Amikor második lemezük, a Címesincs kijött, teljes egészében tisztázódott, hogy nem a véletlenek, és nem is sima jó szél fújta őket rögtön az élvonalba, és ezalatt most nem is azt értem, hogy ország-világ felkapta őket valamiért, hanem valami olyat produkáltak, ami klasszikus szófordulattal: sokat tapasztalt bandáknak is becsületére válna. Ezzel együtt megvolt az ország-világféle felfedezés is, többek közt bekerültek már az első lemezzel a nemzetközi világzene vérkeringésébe, az egyik legrangosabb kiadó, a World Music Network a Rough Guide to the Music of Hungary válogatás mellékleteként publikálta ezt a debütálást. A Címesincset pedig én is agyondicsértem, amit azóta sem bántam meg, akárhányszor előkerül, rendre és újra elcsodálkozom. Például azon, hogy bár teljes egészében népzenei az indíttatás, még sincs semmiféle kényszeresség, hogy bármit is bizonyítsanak, vagy apropó nélkül legyenek hűek a betű szerinti tradíciókhoz, ha épp nem az a cél, mert ebbe a csapdába bizonyosan könnyű beleesni. Ezzel együtt azt sem titkolják, hogy virtuóz zenészek, sőt annál többek, mert a virtuozitás önmagában nem különösebb erény, nem az a lényeg, hogy valaki tökéletes hivatalnok legyen a színpadon, vagy a stúdióban, hanem megszólaljon és életre keljen a keze alatt a muzsika. Ha nincs benne szív, nagyjából fabatkát sem ér az egész. Ebből az erényből van itt jó sok, ráadásul a produkcióikat hallva alig hihető, hogy fiatalok művelik, talán valamiféle idősűrítésben léteznek, és megéltek annyit, mint a normál halandók sok évtized alatt. Az új lemez őszi és téli koncertfelvételekből lett összeállítva, és a korszellemmel némileg szembemenve a tematikának megfelelően sok az elmélyülés, a lelassulás, a befelé fordulás, ezzel arányosan igen kevés a beindult nóta. Ezt nem érdemes bánni, mert így van mindenre idő, nyugodt ívű kibontásokra, és például arra is, hogy sok teret adjanak állandó vendégüknek, Dresch Mihálynak, aki itt már így szerepel a borítón: Tárkány Művek és Dresch Mihály. Ez a találkozás igen örömteli, egészen természetes módon képesek összefonódni, a zenekar egyre mélyebbre nyúl a dzsessz-puttonyba, Dresch Mihály pedig nem csak dzsessz, de elkötelezett és tapasztalt folk zenész is egyben. Két dala is felkerült az albumra, valamint harmadikként a neki ajánlott Városban című, ebbe feledkezve már majdnem azt hittem, hogy a Dresch Quartetet szól. Szenzációs, ahogy szaxofonjával először finoman kapcsolódik be a dallamokba, majd ezekből kicsusszanva képes eget-földet bebarangolni, aztán szinte észrevétlenül visszatalálni. Bár a dalok zöme megtalálható az eddigi két Tárkány Művek albumon, mégis felfogható új lemezként, nem is feltétlenül azért, mert annyira át lennének alakítva a dalok, bár az is bejátszik, például néha majd dupla hosszúságúak, hanem sokkal inkább az élő előadás minősége töltötte fel őket új élettel. Ha pedig kíváncsiak vagyunk melyik a világ legszebben előadott balladája, akkor elárulom, a Barna Jani balladája az.

A zenekar további tagjai: Tárkány-Kovács Bálint cimbalom, Kováts Gergő szaxofonok, Papp Endre Brácsák, Bognár András bőgő, valamint Paár Julianna énekesnő, akiről most is érvényesnek gondolom, amit a Címesincs kapcsán írtam róla. „Ne felejtsük el, hogy az egész produkció egyik központi figurája, mondhatni sava-borsa Paár Julianna, előadói bája és ritka ízes hangja nem csak egyszerűen sokat dob a bandán, de nem is lehetne nélküle az egészet már elképzelni, simán rácáfol arra az axiómára, hogy mindenki pótolható. Őt hallgatni tényleg ízélménnyel jár, tehetsége és kiérlelt tudása mellett feltűnő, hogy mennyire természetesen énekel, híján minden modorosságnak. És bár nem annyira archaikus itt a stílusa, mint a népdaloknál szokás, mégis sokat átemelt abból, és ez ebben a zenei környezetben különösen megejtő élmény.”

A Fonó kiadásában jelent meg az új Romano Drom CD Colors címmel, és ez a hatodik a sorban - ha a harmadikként kijött remixalbumot is beleszámítjuk. A Romano Dromot tizenöt éve alapította az Andro Dromból kivált két Kovács Antal, apa és fia (abban a bandában is lehúztak körülbelül ugyanennyit), de az idősebb Antal, azaz Gojma már rég nincs közöttünk, és a zenekar legifjabb tagjai, a zenekarvezető ifj. Kovács Antal két ütőhangszeres fia, Kovács Antal Máté és Kovács Krisztián is felnőtté értek közben. A nemrég újjászervezett zenekarnak az énekes-gitáros Balogh József és a basszusgitáros Egri János dzsesszmuzsikus is tagja. A Romano Drom első két lemeze még tisztán a tradicionális oláh-cigány dallamkincsre épült, és bár erőteljes kontúrokkal dolgoztak, azaz saját arculatuk minden ízében felismerhető volt, ezeken még kevéssé érvényesült az a modernitás, ami később meghatározóvá vált, és jelentősen elemelte őket az autentikus körből. Leginkább a katalán rumba érintette meg őket a nemzetközi cigányfolklórból, és kissé meglepő, de valamiért működik a kezük alatt, pedig nagyon kényes terep ez, ha valaki nem születik bele, és nem azon nevelkedik, ritkán szólaltatja meg hitelesen. A balkáni elemek sem hiányoznak természetesen, és a modern pop formákban is otthon vannak, ám ezzel jó érzékkel igazán csínján bánnak, sőt, most az új lemezen újra letisztult sok minden, a külső hatások egyre szervesebben illeszkednek a folyamatosan csiszolgatott zenei nyelvezetbe. Persze nincs arról szó, hogy ajtókat zártak volna be, sőt, valójában most vannak igazán elemükben, szilárdan állnak hagyományaik talaján, miközben lazán és örömmel merítenek minden másból, amit megismertek. Volt miből meríteniük, ők az egyik legtöbbet turnézó roma-folklór banda, jártak már a világ négy sarkában, sokféle színteret és hagyományt megismertek, de a lényegért néha nem is kell olyan messzire menni: a legerősebb pillanatai az új lemeznek a tradicionális oláhos dallamra épülő nóták feszes ritmusokkal, remek vokálokkal és szájbőgőkkel, valamint a címadó dal, a Colors balkános-kávéházas eksztázisa. Olyan ez a lemez, mintha best of lenne, változatos, sokszínű, rajta van minden, amitől ők az egyik legjobbjai a műfajnak, csak éppen nem régi slágerek, hanem vadonatúj dalok sorakoznak rajta.

A NarRator Records némi szünet után állt elő két kiadvánnyal, mindkét megjelenést kifejezetten vártam. A Meszecsinka második valódi albuma a Kinyílok, és azért mondom, hogy valódi, mert a debütálást követte ugyan egy egyszerű csomagolású koncertlemez, amit csak a turnékra vittek magukkal, de ezt ők sem számítják valódi albumnak. Már a felütés sem volt akármilyen, 2011-ben megnyerték a FolkBeats tehetségkutatót világzene kategóriában, azt követte az amerikai turné, mint fődíj és a debütáló album - amitől én dobtam egy hátast: a finomívű, kiérlelt és szépen csiszolt dalok igen sokrétűek voltak, mind a hatásokat, mind a megvalósítást illetően, nem csak debütálásként volt ez ritka erős, de úgy egyáltalán. Talán kevésbé csodálkozhat ezen a magas minőségen, aki tudja, hogy a zenekar szerzői lelkét adó Biljarszki Emil tapasztalt muzsikus, billentyűsként lehúzott tizenöt évet a Korai Örömben, és a Meszecsinkával párhuzamosan futó, de még előtte létesült Fókatelepnek is meghatározó tagja. A Meszecsinka Emil és Oláh Annamária énekesnő közös szerelemgyermekeként indult a Fókatelepből kinőve valamiféle kamaraprojectként, de már évek óta minden értelemben levált az anyazenekarról, és bizonyos vonatkozásokban meg is haladta azt. A Meszecsinkában az első lemez után lecserélődött a ritmusszekció, most Vajdovich Árpád a basszista, és Krolikowski Dávid a dobos. Az Emil által megszólaltatott billentyűsökön és a basszuson kívül akusztikus hangszereké a terep: ukulele, gitár, vibrafon, saz, nagybőgő és ütőhangszerek. A hangzásban az elektronikus-akusztikus viszony nagyon finoman van behangolva, nem tudom, ezt hogyan érték el, de erőlködésnek nyoma sincs, egyszerűen csak minden mindennel kompatibilis és egymásba olvad. Meleg, védelmező aura öleli körül a produkció egészét, és ehhez hallgatóként is pillanatok alatt közel lehet kerülni. Lehet, hogy én vagyok végletesen elfogult a Meszecsinkával, de eszemben sincs távolságtartással szemlélni, belemerülni a világukba természetes, és természet közeli élmény. Kelet, nyugat, észak és dél zenéjének találkozása tán sosem volt még ilyen harmonikus, különböző folk és etno hatások, dub, ambient, tangó, folyamatzenei metódusok a fő alkotóelemek, de a technikai szétszálazás nem visz közelebb a lényegéhez. A hangszeres és hangszerelési remeklés mellett mindenképpen meg kell említeni Annamária fantasztikus hangját és előadói tehetségét, egyszerűen hátborzongató, hogy milyen mélységek és magasságok szólalnak meg a lényén keresztül, belefeledkezni páratlan élmény, de veszélyes is, az album lecsengésével olyan, mint elhagyva lenni…

Szerencsére egészen másról szól a Cabaret Medrano, így megközelítése és a vele való bánásmód is más fogást igényel, és ez minimum jó. Elsősorban jó nekünk, mert ez a banda azt a ma már nagyon kevesek által járható utat követi, amihez elengedhetetlen egy letűnőben lévő nyelv ismerete, annak minden dialektusában való jártasság, így olyan élményhez juthatunk általa, aminek hiánya csak akkor tűnik fel, amikor épp nagy ritkán hozzájutunk. Ilyenkor jövünk rá, hogy valamitől meg voltunk fosztva, valamilyen részünk éhezett és szomjazott, szinte már elhalt. Az a legszomorúbb, hogy ez tényleg valós élmény, rohanó léptékű világunkban valójában saját igényeinkről feledkezünk el. Nyilván tudunk ezek nélkül élni, de velük együtt színesebb és élvezetesebb az élet. Egy ilyen nagy hiányt pótol a Cabaret Medrano mással nem igazán behelyettesíthető kabaréja. A nagyvárosi élet cirkuszát elevenítik meg csodálatraméltó vehemenciával és részletességgel, és kifejezetten meglepő, hogy ezt egy mai zenekar adja elő. Talán csak amiatt hisszük el, hogy nem időcsúszásban van részünk, mert ennyiféle zenei és gesztusbéli sokszínűség csak ma lehetséges, a megidézett huszadik századi kabarék világa ennél azért kevesebb dimenzióval bírt – legalábbis zeneműfajilag, és a hangszerparkot tekintve. (Kabaré alatt itt ne a televíziók humorműsorait értsük, hanem a régi kávéházak és kocsmák színházi jellegű show-varietéit.) Az Esővonat a harmadik Cabaret Medrano album, és amilyen szerencsénk van, háromszoros az élvezet az életmű egészét szemlélve, ugyanis attól eltekintve, hogy minden ízében felismerhető és mással össze nem téveszthető a zenekar világa, ez az album markánsan különbözik az előzőektől, mint ahogy a másik kettő is különbözött egymástól. Itt a tangó és a sanzon jelleg domborít ki minden mást, dzsesszt, folkot, régi vágású tánczenét és rockandrollt, és ezzel körbe is értünk, mert például a címadó dal egyik szerzője Dénes József, azaz Dönci a kultikus Európa Kiadóból, és az általuk képviselt zeneiség és gondolatiság egyértelműen az egyik nagy előképe volt a Cabaret Medranonak. Az együttes központi figurája, énekes-dalszerzője Kamondy Imre, a dalok jó részének zeneszerzőségét Verebes György zongoristával közösen jegyzi, a szövegek világára pedig jól reflektál, hogy a sajátok mellett elhangzik egy Viszockij és egy Federico Garcia Lorca is. Először ezen a lemezen tűnt fel – vagy talán csak itt öltött formát -, hogy Kamondy Imre a Cseh Tamás-i  stílusból is merített, de nem nyúlja a nagy elődöt, sokkal inkább a lelkület és a látásmód rokon, bár Imrén a bélyeg bizonyos vonatkozásokban mélyebben beégett, ez pedig a nagyvárosi létezés és az eköré fonható kultúrtörténet sebe, és ez már ilyen fokon valószínűleg sosem gyógyul. Az átlagember ezt nem is bírná el, aki pedig elbírja, az a klasszikus művész archetípusa, az életben pedig lesz belőle zenész, festő, színházcsináló, vagy író. Kamondy Imre nyilván kicsit mindegyik, ahogy minden jó művész magában hordozza a többit is. Az, hogy itt zenei produkcióban csúcsosodik ki a dolog, csak egy dolog, mondjuk igen jó dolog, mert a jó zenénél, a jó kabarénál nem sok elragadóbb dolog van ezen az alig lakható világon. Egyébként nagyon szépen rímel a belbecsre a külcsín, a borítókép és a belül látható festmények, valamint az is remek ötlet volt, hogy a szövegekből csak a legjellemzőbb sorok vannak a beemelve, ráadásul kalligrafikusan részei a képi megjelenítésnek.

A zenekar eddig nem nevesített tagjai: György Andrea: hegedű és gitár, Grénus Tímea: klarinét, Horváth Gábor: basszusgitár és Szert Zsigmond: dob.

Az új album dalainak jó része bár csak most került lemezre, koncerteken lett kiérlelve az évek során, itt van például a Tangó a jégen négy évvel ezelőtti élő verziója:


lemezkritika folk világzene romano drom ezt hallgasd tárkány művek cabaret medrano meszecsinka



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.