2014.11.29. 13:50 – Nihil_AK

Ilyen zenét soha nem fogsz mástól hallani - Godflesh-lemezkritika

Godflesh - A World Lit Only by Fire (Avalanche)

godflesh-a_world_lit_only_by_fire.jpg

Valahol minden normális zenész Justin Broadrick szeretne lenni. A faszi mindössze két stílus alapjait fektette le. Egyszer a grindcore-ét a Napalm Death tagjaként, utána meg az indusztriális metálét a Godfleshben. A két zenekar nélkül teljesen másképp nézne ki az úgymond extrém metál. Mondjak példát? A metallicás Kirk Hammet egyik kedvenc lemeze a Pure és a Fear Factory-frontember Burton C. Bell sem megy ki a színpadra Godflesh-póló nélkül az elmúlt tizenegynéhány évben. Szóval, ha nincs a Godflesh, nincs Neurosis, Fear Factory vagy akár Ministry sem úgy, ahogy megismertük őket legjobb formájukban.

Sajnos vagy sem, a Godflesh életútja pont olyan, mint az igazi úttörőké. Tisztelettel vegyes meg nem értéssel kövezve. Emlékszem, két éve a Brutal Assaulton a tudatlan marhák csak úgy rajzottak úgymond dárenbézre dudorogni, amikor belekezdtek a Predominance-be. Értetlenül is néztünk többen, hogy egyáltalán mit képzelnek ezek a zöldfülűek, és mire is táncolnak egyáltalán.

Az a koncert amúgy megette reggelire az egész fesztivált, holott összesen ketten álltak ki. Broadrick, meg a nyugdíjas pénzespostásra emlékeztető Benny Green, aki a számonként rá osztott három-négy széttorzított hangot bazaltarcú egykedvűséggel hozta a basszusgitáron, bármiféle érzelemnyilvánítás nélkül, ahogy valószínűleg mindig is a pályafutása során. Közben ment a vetítés, Broadrick üvöltött, mi meg, akik egyáltalán tudtuk, mi az a Godflesh, szégyentelenül hasonultunk meg, hallva és látva a produkciót.

Mi változott most a korábbiakhoz képest? Nagyjából semmi. Broadrick beszerzett egy nyolchúros gitárt, amit nem szégyell gitárként, és nem egyhúros djentelőszerszámként alkalmazni. De ennyi. A World Lit Only By Fire lemezen ezek mellett sincs semmi új, semmi olyan, amit korábban még nem csináltak még meg. Sőt, maguktól is nyúltak, hiszen az Imperator című dal tényszerűen a minimum tizenhárom évvel korábbi Messiah énektémáit hasznosítja újra. De hát kit érdekel ez? Szeretném mondani, hogy milyen forradalmi újításokkal jöttek elő, de akkor hazudnék. Ugyanakkor ezt az atmoszférát soha senki nem fogja tudni így, ebben a formában hozni. Soha az életben. Még Broadrick úgymond szólóprojektje, a Jesu sem, pedig annak is vannak kegyetlen pillanatai.

A Godflesh az új lemezzel mindössze folytatja a tizenhárom éve félbehagyott történetet. Minden idők egyik legfontosabb zenekara maradnak, függetlenül attól, hogy az új anyag mennyire jó. Amúgy jó ám. A lemez utolsó három dala bárkinek szétrepeszti a szívét, aki fogékony erre. Aki meg nem az, soha sem fogja érteni, hogy miért mondom ezeket.

A rend kedvéért, a Curse Us All, a Carrion, az Imperator, a Towers of Emptiness és főleg a Forgive Our Fathers dalokra érdemes odafigyelni. Ezekben benne van a mindenkori Godflesh lényege, ebben az új, nyolchúros gitárra hangszerelt köntösben is. Aki akarja, visszahallhatja ezekben a dalokban a Streetcleaner romlottságát, a Selfless nekikeseredettségét vagy akár a Hyms ridegségét. Persze ez egy olyan lemez, ami semmit, de tényleg ahogy mondom, semmit nem tesz hozzá a korábbi életműhöz. Csak egy új fejezet, a csapat minden korábbi erényével és gyengeségével együtt. Talán őszinték voltak? Vagy netán akartak még egy kört futni egy rég eltemetett dologgal? Lényegtelen. Monoton, depresszív, mechanikus, ahogy korábban is. Ez az új Godflesh, te pedig merülj el benne, ha nem félsz tőle! Soha egyetlen más zenekartól sem fogsz ilyen zenét hallani.


lemezkritika metál indusztriál godflesh ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.