2015.01.23. 11:43 – _Hóember_

Trollok és zsenik – Öt kiskritika raplemezekről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Igyekszünk behozni a lemaradásunkat hiphop terén is, úgyhogy itt van most néhány tavalyi lemez. Többek között terítékre kerül a zseniális Chief Keef, és a fantasztikus J. Cole, és hogy a friss megjelenésekről se feledkezzünk el, elmondjuk milyen DMX vadonatúj lemeze.

Rae Sremmurd - SremmLife
(Interscope)

Nem minden előítélet nélkül kezdtem neki a Rae Sremmurd lemezének, hiszen a két tinédzser rapper úgy néz ki, mint valami elcseszett Kris Kross. A SremmLife című album azonban meglepően profi – ami persze nem egy nagy csoda, ha olyan producer áll mögöttük, mint Mike Will Made It. A No Flex Zone című megalágerrel beharangozott produkció végig hozza azt a trap vonalat, amit minden „ríl repper” kikér magának. Tehát döngölős basszusok, dögös szintik, buta szövegek, fülbemászó refrének, és két kissrác, akik valószínűleg semmi különöset nem akarnak mondani, csak jól akarják magukat érezni, és kiélvezni a maguk 15 perc hírnevét. A lemezen feltűnik Nicki Minaj és Young Thug is, és ez valóban garanciát jelent az agy nélküli, ám végtelenül szórakoztató rap zenére. Aki velős rímeket, okos témákat, meg effélét akar hallani, az kerülje el messzire, aki viszont csak egy jó mainstrem lemezre vágyik, amire jól lehet bólogatni, az semmi képen se hagyja ki. (Értékelés: 4/5)

Chief Keef – Nobody
(Glo Gang)

A chicagoi bandaháborúk kereszttüzében felnövő Chief Keef nem csupán a drill legnagyobb sztárja, de egy igazi megosztó művész. Hihetetlenül sikeres debütálása (Finally Rich), és egy raklap mixtape után itt a második hivatalos album, a Nobody, amely csak online jelent meg. Már önmagában a lemez címe is remekül leírja a nihilizmusban fogant produkciót. Chief Keef – aki előző lemeze munkálatainál is annyira leszart mindent, hogy még a 50 Centtel közös klip forgatásra se ment el – körülbelül annyit változott, hogy most még magasabbról szarik mindenre és mindenkire. Persze szórakoztató más rapperek „I don’t give a f*ck” jellegű számait is hallgatni, viszont más rapperekkel ellentétben Chief Keef nem a levegőbe beszél, így tetszik vagy sem, de milliószor valósabb, mint az átlagos boom bap MC. Chief Keef új albumán ugyanis áthág minden szabályt, és nem csupán azért, mert autotune-nal danolászik és motyogva rappel. Chief Keef trollkodó stílusával megtestesíti mindazt a nihilt, amivel kortársai a világra tekintenek. Maga a lemez pedig egy igazi nehéz hallgatnivaló, amely új alternatívát mutat a rappereknek. Nincsenek dúdolható refrének, csak szanaszét effektezett, zseniálisan idegesítő verzék, kemény basszusok, direkt hamisra hangolt autotune, és persze Kanye West cameoja a címadó dalban. Chief Keef nemtörődömségével együtt egy vérbeli rapper, aki zsigerből hozza azt az attitűdöt a mostani tiniknek, amiért a mostani harmincasok megszerették az NWA-t. (Értékelés: 4/5)

DMX – Redemption of the Beast
(Seven Arts)

Igazából nem az a nagy hír, hogy DMX nulla reklámmal adott ki egy nagylemezt, tulajdonképpen egyik napról a másikra, hanem az, hogy ez a lemez egész jól sikerült. Maga a Redemption Of The Beast tracklistája akár még jogi hercehurcákra is okot adhat, mivel Swizz Beatz meglepetten posztolta ki Instagrammjára, hogy 100%-ig biztos benne, hogy ez nem az a lemez, amivel DMX-szel közösen dolgoztak. Ettől függetlenül a 16 dal pontosan azt hozza, amit az ember elvár DMX-től: kemény rappek, dallamos refrének, tört ritmusok. X ugyan veszített egy kicsit frissességéből, de hát ez egyrészt a drog problémáinak is betudható, másrészt már nem is mai csibe. A teljesen felesleges közreműködők sajnos erről a lemezről sem maradhattak ki, így többek között hallhatjuk az iszonyat idegesítő hangú Freeway-t egy old schoolos dalban; valamint a Busta Rhymes árnyékából kitörni képtelen Rampage-dzsel való közreműködés olyan gondolatokat ébreszt a hallgatóban, hogy „a lecsúszottak megtalálták egymást”. X produkciója ettől függetlenül a helyén van, és ha nem támasztunk túl nagy elvárásokat az albummal szemben, még működhet is. (Értékelés: 3,5/5)

Nicki Minaj – The Pinkprint
(Young Money/cash Money)

Szögezzük le, Nicki Minaj egy nagyon jó rapper, akiben minden megvan, amit egy női MC-ben keres az ember: összetéveszthetetlen hang, lehengerlő flow, eredetiség és bájos arc. Ennek ellenére még egyetlen jó lemezt nem sikerült összeraknia a trinidadi Barbie babának, és koszos hardcore, vagy slágeres pop rap helyett mindig valami erőltetett nyál kerül ki tőle nagylemez címen. Sajnos a mostani, The Pinkprint című egész estése sem kivétel, és egy kifejezetten kellemetlen műanyag-szagú dalcsokor lett az egészből. Az albumot beharangozó Anaconda a Sir Mix-A-Lot hangmintával egész egyszerűen fárasztó, ahol az egyslágeres csodarappertől kölcsönzött refrén csupán egy pózolásra elegendő, és körülbelül annyi old school érzést ad, mint Geszti Péter és a Rapülők. Nicki jó néhány dalban megcsillogtatja énektudását is, ám ezzel is átesik a ló túloldalára. Ahelyett, hogy énekbetétekkel fűszerezné rapjeit, a túlcsorduló affektálás tönkre tesz mindent, és olyan, mintha egy kiló vattacukrot gyömöszölnének le a torkunkon. Nicki Minaj új lemeze leginkább idegesítő, mégpedig a lehető legrosszabb értelemben. Szemben a fentebb tárgyalt Chief Keeffel a csupasegg csajszi nélkülöz minden természetességet, a dalokról ordít, hogy patikamérlegen mérték ki őket, és ezen nem segít se a jó flow, se Beyoncé közreműködése, se Lil Wayne bábáskodása az album fölött. (Értékelés: 1,5/5)

J. Cole – 2014 Forest Hills Drive
(Dreamville/Roc Nation/Columbia)

December végére időzítette új, 2014 Forest Hills Drive című lemezét J. Cole, és ezzel a megjelenéssel valószínűleg jó pár raphallgató év végi listáját is átírta, ami nem is csoda. J. Cole albuma ugyanis közel áll a tökéleteshez – talán nem véletlenül lett tervbe véve egy közös cucc a Nyugati Part egyik legcsillogóbb friss ikonjával, Kendrick Lamarral. Amíg kettejük kollaborációjára várunk, vegyük alaposabban szemügyre Cole anyagát! Az egyik legszembeötlőbb dolog, hogy a zenei alapok szinte egytől egyig saját keze alól kerültek ki. A jazzes megszólalás, a koszos dobok és az egyedi hangminták telitalálatnak bizonyulnak minden alkalommal. Cole kellemes flow-ját sokszor énekléssel (vagy inkább énekelgetéssel) színesíti, és az így keletkezett eleggyel új szintre emeli a kaliforniai öntudatos hiphopot. Sorai okosak, bátrak, és a Fire Squad című dalban még egy Eminem fricskát is megereszt. Az album egyik legérdekesebb szerzeménye a GOMD, amelyben az egykor seggrázós slágereiről ismert Ying Yang Twins sorait használja refrénként. Első hallásra sehogy se fér meg egymás mellett a letűnt crunk banda agyatlansága és Cole mondanivalója, ám az eredményt nyugodtan nevezhetjük frenetikusnak. Hiszen mi a nagyobb teljesítmény annál, ha valaki egy stílusidegen és bénácska számból csinál egy elismerő bólogatásra késztető, maradandó alkotást? Összességében azonban nehéz kiemelni egy-két dalt, mert a lemez az elejétől végéig szórakoztató, egyetlen percre nem ül le, és még a maratoni, tizennégy perces(!) outro is mosolyt csal az arcunkra változatos hangszerelésével. (Értékekelés: 5/5)


hiphop rap ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása