Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egy zenekar, amelyik a karrierje kezdetén nagy százalékban a külsőségekre épít, elég nehéz dolga van, ha később zeneileg is komolynak akarja láttatni magát. A Slipknot köré a kiadója, és a zenekar maga is egy olyan showbiznisz monstrumot építettek, amit egyhamar nem lehet lerombolni. Láthatóan Magyarországon sem, hiszen majdnem telt házas volt az Aréna tegnap. (Fotók: Huszti István/Index.hu)
Egy Slipknot koncert elvileg olyan, hogy leszakítja az arcod, szüntelenül mozgásban tart, és végtelennek tűnő energiát és színpadi információt zúdít rád. Van azonban több hátulütője ennek a hozzáállásnak. Egyrészt oké, hogy látványosak a maszkok, de amikor fél óra után már megszokod, hogy ilyen figurák ugrabugrálnak a színpadon már mást is akarnál látni. A zenész arcát, a kapcsot közted és közte, hogy ő is oda van a saját zenéjéért, nem csak te. A maszkok csak rövid időre adnak élményt.
Aztán ott van a színpadi show. Ok, van egy nagy világító ördögfej a színpadon, a perkások fel alá emelkednek, forognak a dobjaikkal, a két sampleres ugyanígy egy mozgó emelvényen kapaszkodik, egyikük nyaktörő ugrásokkal szaladgál fel-le a színpadon. És nagyjából ennyi, másfél órán keresztül. Még esetleg a zenével tökéletesen összehangolt pirotechnika tartaná fenn a figyelmet, de az sincs olyan dinamikusan beleépítve a show-ba, hogy az első rácsodálkozás után szintén ne tűnjön elcsépeltnek (egy-két kivétellel, erről később).
Fotók: Huszti István/Index.hu
Végül egy koncert legfontosabb részei: a dalok. A Slipknot hangorkánszerűen zenél, a samplerek, a perkák a gitárokkal, dobbal szinte feldöntik az embert, amikor először megszólalnak együtt. Aztán nagyjából a harmadik számnál, amik közül egyébként mindent ismersz, mégis azt érzed, hogy elkalandozik a figyelmed. És aztán az utolsó lemez dalainál jön a felismerés, a Slipknot bődületesen nagyot fejlődött zeneileg, még az utolsó két lemez között is. A The Devil In I piszkosul hangulatos, pirotechnikával perfekt módon együttműködő előadásáért már megéri megnézni őket koncerten, ahogy a Custer sulykoló, mellkast döngető refrénjéért is. És ennyi. Persze, jó a People=Shit is, meg pár régebbi szám, de alapvetően összefolyik az egész.
A rajongók biztosan hosszan tudják elemezni, hogy Jordison hiányzik-e a zenekarból, és hogy szerencsétlen új basszusgitárost valószínűleg szereződésben cövekeltették a dob elé. Az előbbi kérdésre amúgy az a válasz, hogy nem, nem hiányzik. Lehet, hogy ő pontosabb dobos, de a kis kosz egyáltalán nem ártott meg a Slipknot dobrészlegének.
Ez alapján felmerül a kérdés: van-e értelme ennek az egésznek? Persze, van, lehet rá tombolni, lehet csápolni, de hogy energiát adjon, és ne elvegyen, azt nem szabad elvárni tőle. Ki-ki eldöntheti, hogy ezzel elégedett-e, akarja-e. Magam részéről nem vagyok benne biztos, hogy sokszor meg akarnám nézni őket újra, de ezt Magyarországon cirka tízezer ember biztosan másképpen gondolja. Nekik éppen annyira igazuk van, mint nekem.
