Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Rátóti Zoltán úgy tűnik továbbra is elsősorban színészként és színházigazgatóként ismert, pedig a Neil Young Sétány zenekar – amelynek énekes/gitárosa – két nagyszerű lemezt is készített már, de ami jelen tárgyunk szempontjából még fontosabb, 2013-ban Csodalépés címmel megjelent a szólódebütálás, amit itt nagyon megdicsértünk. Jogosan. Két év után persze még nem tudhatjuk biztosan, kiállja-e az idők próbáját, viszont akárhányszor újrahallgatom, működik, nem kopik jottányit sem, és úgy néz ki, nem tud senki azóta sem ilyen erőteljes, szikrázóan érvényes folkos rock lemezt összehozni.
Kivéve természetesen magát Rátóti Zoltánt, aki második nekifutásra maradt a működő receptnél, a szövegeket itt is Müller Péter Sziámi írta Rátóti zenei ötleteihez, és az eddigi trió (melynek tagjai még Juhász Gábor gitáros és Restás Gergő ütőhangszeres) kiegészült Becze Gábor bőgőssel a Kalákából – a banda ezzel Klubzenekarrá bővült. Három dalban pedig a Neil Young Sétány legénysége (Huzella Péter, Jenei Szilveszter, Tóth István) is vokálozik.
A rockot persze úgy kell érteni, mint a folk gitárzenekaroknál: a trubadúrének és az akusztikus gitár a főszereplő, Juhász Gábor elektromosa most is inkább a jazzes, úszós- effektes, már-már ambientes szőnyeget adja pasztelles atmoszférát festve. És milyen jó, hogy így semmi szükség külön billentyűsökre, a hangzástér nem csak a hibátlanra csiszolt akusztikus megszólalásból adódó csillogó fényekben pompázik, de opálos jellegével azt a fajta melankóliát is ki tudja teljesíteni, ami nélkül ez a fajta zeneiség tán nem is lenne igazán hiteles. Továbbra is tetten érhető a dalok lelkületében Neil Young és Eddie Vedder hatása, de most a második albumra egyértelművé vált, hogy Rátóti nagy formátumú dalszerző, saját jogán ott a helye a legjobbak között, és nem túlzás azt mondani: világviszonylatban.
Persze ez a fajta muzsika ilyen dallamkészlettel és szövegekkel, amikből árad a sokat megéltek élettapasztalata, vélhetően kevésbé tudja a legifjabbakat megcélozni, azt pedig nehéz megítélni, hogy azok a generációk, akikhez szólni tudna, mennyire követik még a naprakész történéseket. Ez a zene eleve nem fedi fel esszenciáját felületes belehallgatásra, nagy gonddal és kreatívan hangszerelték, a dalok megszólalása és felépítése sosem zsúfolt, ám érzelmileg mégis telített – sokadik újrahallgatásnál sem érzem, hogy bármilyen szempontból kevés vagy sok lenne.
A Csodalépés két éve nagyot ütött, már újdonsága és egyedisége okán is, azon érzékelhetőbben kimagaslottak a legjobban eltalált, slágeres dalok, az új album viszont egységesebb lett, nem is azért, hogy ne lennének ezen is emblematikusabb szerzemények, és valahogy nem sikkad el rajta semmi. Épp ezért is adja ki magát komótosabban, nem percnyi jelentéssel bír, nem lehet letudni 4-5 dallal, mint a poplemezek zömét, semmi töltelék, semmi felesleges pillanat. Ha visszatágítjuk ezt a rock-dolgot a lényegig, vagyis beleszámítjuk az efféléket, amik egyébként az egész műfaj alapjáig leásnak, és a magaslatokig letisztultak, akkor Rátóti Zoltán Klubzenekara most a legjobb, ami errefelé rockban történik.
