2015.11.27. 10:07 – Rácz Mihály

A mi nagy-nagy gyönyörűségünkre - Világzenei dömping 1.

detipicassofarkas.jpg

Az elmúlt hónapokban sok remek világzenei album jött ki, ezekből most kiszemezgettük a legjobbakat. Azt a címet is adhattuk volna, hogy Folkisták csúcsformában, mert a beidézett albumok egytől egyik nagyon erősek, a rangsorolás szerencsére már nem is a mi dolgunk.

A Zűrös Banda hasonnevű lemezével (Zűrös Banda, Fonó 2015) épp debütált, így csak ezt tudjuk körüljárni, ebből az anyagból kell kialakítani róluk a képet. Rájuk is áll a fenti kitétel, elsőre igen magasra tették a lécet. Az nyilván támpont a dolog belövésénél, hogy tapasztalt muzsikusokról van szó, olyan zenekarokból verbuválódott a banda, mint a Pravo, a Fabula Rasa, a Fianna, a Makám és a Fanfara Complexa. Ezek a zenekarok persze egészen sokfélék műfajilag, a Zűrös Banda viszont a délszláv és egyáltalán a különböző balkáni zenék valamiféle metszéspontjában valósítja meg magát, a magyar, szerb, makedón és román elemek találkozásából saját, nagyon egyberakott, kompakt világ született, amolyan modern táncos verzió. De nem kell megijedni, szó sincs csűrdöngölős katyvaszról, mind zeneileg, mind hangulatilag hibátlanok az arányok, és nem félnek az érzelmileg indokolt visszafogott tempóktól sem. A kedvenceim a romános és makedónos lüktetések, de ha a magyar népdal is bejátszik, akkor kezd valami igazán megszólalni. Régi mániám, hogy én minden hasonlóan sűrű muzsikát kicsit koszosabbra kevernék, ezt most is tartom, de ezzel együtt is a Zűrös Banda rögtön debütálásával felkérezkedett az élvonalba, és erre mások is ráéreztek: a lemez felkerült a World Music Charts Europe 20-as listájára.

Kedvenc róla:

A Buda Folk Band nemrég szóba került a budapesti WOMEX kapcsán is, ők most csúcson vannak, lemezen és élőben is kilóra megveszik az ilyesmire fogékony gyanútlan zenerajongót. Én úgymond felkészülten álltam neki ennek a harmadik lemeznek (Saját gyűjtés, Fonó 2015), túl az első kettőn, az elragadtatás mégsem késett, a nyitó nóta érzékeny hangulata, majd az utána beinduló sodrás és a legintenzívebb meneteket is átlengő oldott finomság egészen egyedülálló. Az is fontos, hogy nagy a változatosság és a sokféleség, a megidézett népzenei alapokat illetően éppúgy, mint megszólalásban. Az erőssége ennek a bandának mindezeken túl mégis az, ahogyan a dalokat kikerekítik és formába öntik: mintha a saját lelkemből csendülne fel ez a muzsika és az ének, és bár teljes szívemből azt kívánom, érjék el a lehető legnagyobb sikereket világszerte, legszívesebben megtartanám magamnak őket, mint valami féltve őrzött kincset. A már többször szóba hozott Muzsikás örökség (Éri Márton és Csoóri Sándor Sündi ugyebár Muzsikás-gyerekek) itt úgyis tetten érhető, hogy a Muzsikás klasszikus 80-as évekbeli lemezeiről ismert gitáros dalok hangulata kifejezetten szembe jön, természetesen másfajta hangszereléssel, így régi és új találkozásának kivételes pillanataiban gyönyörködhetünk (például: Tavasszal). Szerencse, hogy már az elején sem hagyományőrző banda akartak lenni, így megspóroltak nekünk néhány felesleges kört, így most harmadjára merülhetünk alá ebbe az öndefiníció szerinti „magyar világi népzenébe”, aminek röpülése a legmesszebb visz mindközül, ha engem kérdeznek, ne habozzanak útitársul szegődni.

Kedvenc róla: 

A Csík zenekar énekesnője, Majorosi Marianna szintén a Fonónál hozta ki második szólólemezét az igen beszédes Szerelmesnek nehéz lenni címmel. Szinte hihetetlen, hogy egy évtized is eltelt a debütálása óta, az első kör „Jól gondold meg kislány címmel a jegyességtől az esküvőig kísérte a lányok sorsát”. Ez az új menet pedig a női lét második szakaszára koncentrál, vagyis a felnőtt, férjezett, családos létben élés oldalait járja körül, és rögtön az elején leszögezhetjük: csodálatos, magával ragadó és láttató erejű lemezről van szó. Zeneileg sokszínű a kép, a népzenéket, katonadalokat és szerzett zenéket hallgatva először is elveszünk az érzelmi forgatagban, Marianna minden pillanatot átélhetővé varázsol, másrészt pedig végre a női létezésbe jóval mélyebben tudunk betekinteni, mint eddig bármikor. Persze nyilván egészen más ez a tabló főleg népzenei megközelítésben, mint amikor hasonlót kapunk popzenei köntösben, igaz, Marianna is elmegy egészen rádióbarát határig pár dalban, de a kommersztől szerencsére még messze vagyunk. Marianna a roppant népszerű Csík zenekar énekeseként sem az a tolakodó típus, ezért nincs annyira a közönség tudatában, mint sok jóval kisebb kvalitású pályatársa, pedig nincs mese, ő az egyik legeslegjobb hanggal és művészi vénával megáldott énekesnőnk. Ezen az albumon húsz muzsikus segítette, hogy zeneileg maradéktalanul megvalósulhasson minden elképzelés, persze többek közt a Csík teljes legénysége is. Nem érdemes kihagyni.

Kedvenc róla: 

Lovász Irén idén két új albummal is jelentkezett, a Groove & Voice Trio-val készült Hangtájkép (Siren Voices) a Gyógyító Hangok című négyrészesre tervezett lemezsorozat második fejezetének, a 2007-es Belső Hang-nak az újragondolása. A koncepció az emberi hang és a magyar népzene gyógyító erejét igyekszik kibontani elmélyült, meditatív módon, zeneileg ambient közeli megszólalásokkal. Érdekes, hogy két fejezett még hátravan a sorozatból, mégis ez az újraalkotás volt fontos Lovász Irénnek, ám a lemezt hallva nem is csodálható: itt most minden kitágult, az eddigiekhez képest is szélesedett a látótér, és nem is mennyiségi oldalról, a felhasznált zenei és szövegi-filozófiai elemek minden értelemben harmonizálnak a hangzó környezettel. Mintha Weöres Sándor és Hamvas Béla eleve Lovász Irénnek és két muzsikus-szerző társának (Horváth Kornél ütős-fuvolás és Mizsei Zoltán szintetizátoros-énekes) álmodta és írta volna meg a szövegeket, és az már szinte természetes, hogy ezekkel a beidézett népdalszövegek is harmonizálnak. A hét dalból öt nagyléptékű, hosszan építkező szerzemény, és bár tényleg az ambient a legegyszerűbb műfaji meghatározás ehhez a sok természeti hangot és akusztikus hangszíneket használó, a tüzes részt leszámítva igen nyugodt és szépséges lemezhez, messze elkerüli az összes kínálkozó ambient csapdát, vagyis nincsenek helykitöltő és háttérként használt szintetizátorszőnyegek, és semmi ezoterikus kamuzás, minden átgondolt és magas szinten megvalósított. Ráadásul semmi sincs túlmagyarázva és szájba rágva, az érintett témák fokozatosan bomlanak ki és festődnek fel tablószerűen egy hatalmas hangzótérre, az értelmezés, és a beintegrálás már a hallgatóra van bízva. Úgy tűnik, hogy Lovász Irén nincs kellőképpen megbecsülve itthon, miközben rendhagyó produkciókkal folyamatosan jelentkező, kivételes szerzői vénájú énekes-művészként megérdemelné a kiemelt figyelmet. (Kedvenc róla: A világ tengelye)

Lovász Irén egy egészen más jellegű, frissen megjelent világzenei produkcióban is részt vett, a rövid idő alatt összerántott Three Voices (Indies Scope, 2015) tagjaként itt sem csak énekesnői poszton, de szerzői-produkciós minőségben is helytállt. Vele együtt a cseh Jitka Šuranská énekesnő-hegedűs és a török-francia Light In Babylon énekesnője, Michal Elia Kamal alkotja az új keletű triót, illetve rajtuk kívül még kilenc muzsikus, többek közt Kamal zenekarának teljes legénysége. A 2014 augusztusában Náměšti nad Oslavou-ban tartott fesztiválon készült felvétel remekül szól, tapinthatóvá teszi a jelenlétet, és még csak nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a különböző énekesnők stílusához igazított sokszínűség meglepően működik, mindenki megkapja a maga nagy pillanatait, amit ki is használ, és az összhatás is élvezetes. Magyar füllel az még nem is olyan furcsa, hogy Lovász Irén sokoldalú alkotóként más nyelvi és kulturális közegbe képes merülni, de az egészen örömteli, hogy a beemelt magyar népdalok egy részét együtt éneklik hárman magyarul - persze a másik két énekesnő ilyenkor leginkább hangulati vokálokkal járul az összképhez. Amely összkép persze a dologból adódóan beidéz jó sok stílust és kulturális utalást, aztán valahogy mindig sikerül úgy megfutni a köröket, hogy egységgé álljanak össze.

Kedvenc róla: 

A világzenei színtéren régi kedvenc az 1999-ben, az örmény származású Gaya Arutyunyan énekesnő és testvére, a gitáros Karen Arutyunyan által Moszkvában alapított Deti Picasso. A székhelyüket hamar áttették Budapestre, majd jó pár korszakos lemez, és karriercsúcspont után a testvérek Wattican Punk Ballet néven duóztak, most pedig tagságban is megújulva (Anastasia Razvalyaeva hárfással és Porteleki Áron dobossal) Motherland (Trottel 2015) címen fogalmazták újra magukat. Az a fajta folkba oltott pszichedelikus rock (de ez nézőpont kérdése, a zenekar munkásságának elejét ismerve fordítva is szemlélhetjük a műfajt) most is fő sajátjuk, de talán a legfinomabb, leginkább magába szippantó lemezükkel van dolgunk. A stílusra jellemző folyamatzenélési mód egy pillanatra sem válik öncélúvá, ami a hasonló indíttatású zenék esetében tán a fő csapdának számít, lehetőséget adva hely és időkitöltésre, elkenésre, ötlethiányok betapasztására, de ennek nyoma sincs itt, a témák variálása, ismétlése mindig a kellő ideig tart, állandóan továbbgördül minden, új zenei témák, hangszerelési ötletek és színek áramlanak be folyamatosan. Az album egészének szerkezete is hatásos, a beindultabb, rockosabb meneteket álomszerűen lebegő, buborék-grúvok váltják, minden elem a helyén, a lehető legjobb formát kialakítva. A dalok maguk is gyönyörűek (jó részük klasszikus örmény folkdal feldolgozása), többször felmerült, míg hallgattam: ha ez ennyire kézenfekvőnek tűnik, másnak miért nem sikerül ilyen kerek, egybeszabott és gördülékeny pszichedelikus lemezt csinálnia? Úgy látszik, mégis kell valami plusz, ami a produkcióért főfelelős testvérpárban megvan, vagyis sok-sok tapasztalaton túl kiérlelték magukban - a mi nagy-nagy gyönyörűségünkre.

Kedvenc róla:


világzene ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.