2016.06.14. 12:06 – Dankó Gábor

Fejes a langyos vízbe - Ilyen volt a Red Hot Chili Peppers és a Deftones a Nova Rockon

Az idei Nova Rock felhozatalából csak egy zenekar érdekelt igazán. Illetve kettő, de mivel a Pusciferre nem tudtam elmenni, így a Red Hot Chili Peppers volt az, ami miatt ténylegesen el is ugrottunk az osztrák-magyar határra. A közvetlenül előttük fellépő Deftones csak azért nem vonzott, mert az új lemezükben csalódtam. Ez persze nem kellene, hogy bármit is jelentsen a koncertteljesítményre nézve, de a langyos lemez után az agyam langyos fellépést vizionált. Aztán nem így lett. (Fotók: David Bitzan)

Tényleg próbálkoztam én a Gore-ral rengeteget, de csak foszlányok maradtak meg bennem, és már lassan ott tartok, hogy még csak jóra sem tudom hallgatni a Deftones legfrissebb nagylemezét. Pedig az előző kettő album, a Koi No Yokan és a Diamond Eyes kiváló volt, de az új olyan lett, mint az előző kettő előtti kettő: kicsit céltalan mismásolás, kerek dalokat nélkülöző anyag. Lehet nem véletlen, hogy a mostani turnén csak két számot vesznek elő az új albumról, a Deftones és Saturday Night Wirst címűekről meg egyet sem.

davidbitzan-nova-tag4-deftones-12.jpg

Szóval a Nova Rockon is csak a Prayers/Triangles meg a Rubicon volt friss, de jellemző, hogy utóbbiról, ami az új lemez záródala, azt sem tudtam micsoda, annyira elmegy a figyelmem, mire odáig érek az album hallgatása közben. Ezt a hibát leszámítva viszont tökéletes volt a koncert. A rendelkezésükre álló hetven percet úgy töltötték ki, hogy abba belekötni nem lehet. Egy teljesen kerek koncertet adtak, a saját számokat pici Black Sabbath- és Cypress Hill-idézetekkel színesítve, ráadásul kiválóan szóltak, és mindez még akkor is így van, ha egy önálló buli setlistjére nézve azért lehet irigykedni az ottani bónuszok miatt. A jó dalok előszedése mellett ráadásul a zenekar is kifejezetten élvezte a zenélést. Főleg Chino Moreno énekesen és Sergio Vega basszusgitároson látszott ez, a többiek elbújtak a felszerelésük, Stephen Carpenter gitáros meg a haja mögött. A rózsaszín hajfonatos Vega lényegében vigyorogva ugrálta végig a koncertet, a szőkére festett fejével rendkívül csúnyán festő, néha egy jóllakott óvodásra, néha a Magna Cum Laude-s Mező Mihályra emlékeztető Moreno meg többször is bemászott a közönségbe, és közben nem úgy tűnt, mint akinek az a problémája, hogy ölelgetik, puszilgatják vagy italt adnak neki az első sorokban állók. Ráadásul, bónuszként, még sokkal hamisabb sem volt, mint amúgy a lemezeken szokott.

Valamiért a Deftones úgy él a fejemben, mint egy állandóan nyafogó, egymást utáló, művészkedő metálzenekar, de a koncerteken erre eddig mindig rácáfoltak. Az előző Nova Rock-os fellépésük is kiváló volt, és ugyan a szigetes bulijukról csak arra emlékszem, hogy nem volt rossz, ez a mostani koncert megint az egyik kedvencemmé tette őket. Még ha az új lemezt nem is hallgatom meg többször.

***

Annak idején a Red Hot Chili Peppers volt az első rockzenekar, amit megszerettem. Ha jól emlékszem egy Vörösmarty téri lemezboltban vettem a Blood Sugar Sex Magik kazettájukat 1992-ben, 15 évesen. A lemez azóta is örök kedvencem, de visszaásva a Mother’s Milk is nagyon bejött, illetve a Dave Navarro Jane’s Addiction-gitárossal készült, 1995-ös One Hot Minute-ot is bírom a mai napig, annak ellenére, hogy rengetegen köpködik azt az amúgy kiváló albumot.

A Red Hot Chili Peppers igazi fordulópontja az 1999-es Californication volt. A dalok nagyon jók rajta, de a zenekar minden korábbi karcosságát elvesztette, feláldozva azt a fülbemászó dallamokért. Erre lehet mondani, hogy ilyen szempontból már az 1991-es Blood Sugar sem volt az igazi, és ebben van is valami. Az 1989-es Mother’s Milken csúcsosodott ki mindaz, amit előtte a teljesen bolond tagság a punkos funk rockjával három lemezen összezenélt. Azon a negyedik albumon még bennük volt a fiatalos szertelenség, de ez már kiváló dalokkal párosult. Itt játszott velük először John Frusciante is, aki a drogtúladagolsában elhunyt, a Chili Peppers alap hangzását a mai napig nagyban befolyásoló Hillel Slovak gitárost váltotta, illetve Chad Smith dobos is itt lépett a képbe, aki meg, ha nem is túl nagy sikerrel, de némi józanságot vitt az állandóan kábult társaságba.

Ugyan még a punkos hozzáállás megmaradt, de a Blood Sugar albummal indultak el igazából a könnyedebb  irányba, amit pár évre megakasztott Frusciante kiszállása, és Navarro teljesen más, jóval gitárdúsabb stílusa One Hot Minute lemezen. Az 1999-es Californicationre viszont visszajött Frusciante, és csináltak egy jó poplemezt, amit azóta újabb poplemezek sora követett, egyre sablonosabb, futószalagon gyártott, de azért kellemes dalokkal. Többen hangoztatják, hogy a 2009-ben ismét kiszálló Frusciante kellene, hogy ismét jók legyenek, de ez a biztonsági játék már bőven az ő asszisztálása mellett indult, mondom, már a Californicationön. Lényegében azóta ezt az amúgy rendkívül sikeres lemezt írják újra, és pár szám alapján a most megjelenő The Getaway című album sem lesz tele meglepetéssel. Szóval a már második RHCP-albumán szereplő Josh Klinghoffer gitáros sem változtatott semmit az irányon, és a Rick Rubin kvázi örökös producert váltó Danger Mouse sem csinált semmi különlegeset a zenekarral.

A Nova Rockon három dalt játszottak az új lemezről, amik semerre sem lógtak ki a setlistből, maximum nem csinált rá semmit a közönség, esetleg még a dülöngélést is abbahagyta. Merthogy nagyjából csak lágyan táncolgatni lehet egy Red Hot Chili Peppers-koncerten, ezen legalábbis csak azt lehetett. Nem mondom, hogy rossz volt, mert sok jó dalt is játszottak, jó volt hallani ezeket végre élőben, de tökösség az nincs bennük. Na jó, egyszer megvillant, amikor Flea belekezdett a Mother’s Milk lemezről származó Nobody Weird Like Me sportteljesítménynek is beillő basszustémájába. Teljesen kakukktojás volt ez a dal, és itt legalább nem úgy tűnt, mintha Flea meg Klinghoffer egy másik koncerten lenne. A két zenész a leglassabb, leglangyosabb dalokra is úgy ugrált néha, mintha a fülmonitorjukba másik szám szólna, egyfajta skizofrén érzést adva a koncertnek. Az említett régi dalon kívül jó volt még a kezdő jammelés is, bár itt is teljesen más intenzitása volt az improvizált(nak tűnő) résznek, mint a tényleges kezdődalnak, a Can’t Stopnak. Jammelés egyébként itt-ott még felütötte a fejét, a záró Give It Away végén is ilyesmi volt, és mintha ezeket sokkal jobban élvezték volna, mint az andalgós popdalaikat, amikkel semmi mást nem lehet kezdeni, csak lemezszerűen lejátszani.

Nagy kérdés volt még Anthony Kiedis énekes, aki eleve tud hamis hangokat produkálni, de pár hete halálra rémisztette a rajongókat azzal is, hogy valami súlyos gyomorproblémája van. Ez a koncerten nem látszott, maximum kissé nyúzott volt az arca, de amúgy a hangja teljesen rendben volt, és a hülye tánclépéseit is bemutatta, még ha sokszor nagyon rutinszerűnek is tűnt a dolog. A zenekar egyébként változtatgatja a setlistet, Under The Bridge sincs mindig például (itt volt), szóval próbálják magukat is szórakoztatni, és nem beleragadni ugyanazokba a dalokba estéről estére. Ennek ellenére a Nova Rockon inkább ez a „tudjuk le a dolgot és menjünk” hangulat jött át, még ha azért szórakoztató is volt a buli.

Olyan volt nekem élőben ez a zenekar, főleg a hangszeresek, mintha tombolnának ők nagyon, csak a saját dalaik ezt nem engedik. Valószínűleg sosem másznak már ki ebből a langyos vízből, és továbbra is inkább a táncikáló lányoknak fog szólni a zenéjük, mint az eszeveszetten ugráló fiúknak. Aztán persze majd kiderül, hogy szeptemberre, a két budapesti koncertre mennyire jönnek bele újra a turnézásba, de minden bizonnyal csak álom marad, hogy a nyolcvanas években íródott dalaikkal fognak szórakoztatni minket.


red hot chili peppers fesztivál deftones nova rock koncertbeszámoló



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.