Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jó félezren gyűltünk össze tegnap este a MOM színháztermében, hogy megnézhessük korunk egyik legünnepeltebb és legkreatívabb dzsesszzenészét, a még mindig nagyon fiatal Esperanza Spaldingot. Hely még lett volna bőven, talán a művésznő idei lemezének formabontósága, merész kísérletezése lehetett az oka, hogy nem hosszú, tömött sorokban álltunk a jegypénztárnál. Ám ha valaki a King Crimson munkásságának legelborultabb pillanatait idéző témákat használ alapul a különben nagyon is színes dalaihoz, bizonyára tisztában is van vele, hogy nem nyeri el mindenki tetszését. Cserébe persze aki ott volt, az láthatólag rettentően jól érezte magát, és nem is szégyellte kinyilvánítani. (Fotók: Artlasso)
A koncert egy igen hosszúra nyújtott intróval indult, amelyben először csak ambientes hangképek festődtek, majd megjelent a színpadon Spalding, elegáns estélyiben, bűbájos mosollyal az arcán, és mindjárt kaptunk egy kis énekimprovizációt. Majd beszállt a kőkemény rockhangzást kreáló zenekar, egy gitáros és egy dobos képében. Spalding ekkor már erőteljesebben kieresztette torkát, majd levonult a színpadról, és vissza sem jött többet.
Hanem egy forrongó vulkánra lehettünk figyelmesek, és ahogy a zenekar belecsapott az új lemez Good Lava című nyitódalába, a rémséges hegy gyomra megnyílt, és nem más, mint Emily mászott ki belőle a vastagkeretes szemüvegében, rasztás-fonott hajára illesztett koronával. Igen, ez az este mindenestül az övé volt, Miss Spalding új lemezbéli alteregójáé. Ennek megfelelően a csapat felállása is nagyban hasonlított az albumot feljátszóéra. A két vokalista hölgy, Emily Elbert és Nadia Washington voltak a hiányzók között, persze a helyük nem maradt üresen, Rachael Duddy és Shawna Corso ebben a sorrendben távolról még hasonlítottak is rájuk.
Itt volt tehát az olykor billentyűn is besegítő, szintén vokalista Corey King, a hihetetlen munkát végző, neo-fúziós, modern jazzgitáros Matthew Stevens, illetve a dobfelszerelését pillanatig sem kímélő, az albumverziónál sokkal energikusabban játszó Justin Tyson. Természetesen mindannyian a saját jogukon is elismert, neves zenészek.
Az előadás így nem is állt többől, minthogy végigjátszották az Emily's D + Evolution dalait, naná, hogy nem az eredeti sorrendben, és jócskán megspékelve szólókkal, jammelésekkel, egyszeri és megismételhetetlen formában. Így lett az eredetileg háromnegyedórás anyagból egy óra öt perc, majd levonultak. Emily visszatérve bevallotta, hogy nem is készültek több számmal, így már csak acapella énekelt egy dalt, amolyan Bobby McFerrin jellegű kíséretet adva hozzá, a többi hangszert pedig a képzeletünkre bízta.
Amúgy meg mindenből részünk volt, amire emberi fül csak vágyhat, Spalding káprázatosan és könnyedén énekelt, mialatt önmagukban is irdatlan bonyolult témákat pengetett a basszusgitárján. Jó, néha lerakta a hangszert, ilyenkor a gitáros srác gond nélkül átvette a basszus szerepét is. Kétszer engedték igazán szabadjára a gyeplőt, és váltak kőkemény fúziós power trióvá, először a Funk the Fearben, míg a vokalisták kimentek a közönségbe táncolni, majd a végére hagyott, álomszép soul sláger Unconditional Love közepét fokozták az őrületig. Főhősnőnk természetesen nem állta meg, hogy egy dal erejéig zongora mögé álljon, egyedül a nagybőgőjét hagyta otthon, de majd legközelebb.
Aki ismerte a lemezt, annak nem lehetett újdonság, hogy mindegyik szám tele van fülbemászó, megjegyezhető dallamokkal, klasszikus dzsesszénekesnőket idéző, olykor már-már musicales részekkel, csak mindig melléjük szegődnek a nehezen emészthető, sokszor zúzós, torzított gitáros, hangnemváltásokban bővelkedő progresszív rockos témák, kortárs komolyzenét vagy akár zeuhlt idéző többszólamú vokális megoldások. Élőben persze mindez még erőteljesebbnek hatott, de szerencsére nem csak én, hanem a teljes publikum vevő volt erre. Végül is ezért jöttünk ide.
Az egész előadást végigkísérte egy véletlenül sem erőltetett, inkább játékos performansz, aminek keretében volt pantomimezés, tánc, hostesskedés, saját szemünkkel láthattuk ahogy végbemegy az evolúció, az emberi faj okossá válik (ehhez sok könyvet használtak), aztán ahogy elérte a csúcspontot, hanyatlani kezd, és funky-discoban bulizik. Jó volt látni, ahogy a vérprofi zenészek amatőr gimis színjátszókör jelleggel szórakoztatják a közönséget és persze magukat is.
Rendkívül kellemes, élményekben gazdag este volt, pazar zenészi, és fület gyönyörködtető énekteljesítménnyel. A műsor rövidségét felhánytorgathatnám, de eszemben sincs. Hanem remélem, hogy Spalding és aktuális csapata rendszeres visszajáró lesz nálunk épp aktuális zenekarával, és előre megjósolhatatlan zenei kalandjaival.
