2016.07.26. 09:05 – herma

Vörös és fekete meg még egy vörös - Írás a Blues Sisters tagjainak idei lemezeiről

blues_sisters_3.jpg

Egy blues-ra szakosodott kis német független kiadó, a RUF Records, Blues Caravan címszó alatt 2005 óta minden évben megturnéztatja együtt három előadóját. Ilyenkor egész estés fellépés keretében saját műsorral és közös dalokkal is szerepelnek. Idén az énekesnők kerültek sorra, és bár sajnos kelet felé egyáltalán nem jönnek, míg ők épp az USA-ban utazgatnak keresztül-kasul, nekünk is lehetőségünk van megismerkedni velük, hiszen az év elején mindhármuknak kijött egy-egy új albuma. Akit egy kicsit is felcsigáz három különböző karakterű, kiváló énekhang, és a dzsesszből, soulból és rockból is táplálkozó kellemes, modern blues zene, meg még a jó dalokat is szereti, annak ma alighanem jó napja lesz.

 

ina_forsman_cover.jpg

Ina Forsman egy finn énekesnő, és mint a klipjében látható, a vörös nem állandó hajszíne. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy 2014-ben ő képviselte hazáját az European Blues Challenge-en. Két társnőjénél egy jó évtizeddel fiatalabb, így szólóban ez itt a bemutatkozása, igaz, Helge Tallqvist szájharmonikással és csapatával már volt egy közös produkciója.

Blues lemezhez mérten meglepően vidám, pörgős dalok sorjáznak a lemezen, sok-sok fúvóssal és zongorával, tele szvinges, dzsesszes, revübe illő dalokkal, ilyen például a Hanging Loose, vagy a No Room for Love. Tallqvistet is sikerült rávenni egy kis közreműködésre, így a Talk to Me hangszeres szekciója vele is kiegészül. Forsman nagyon változatosan énekel, bár általában fiatalosan flegma, vagány az előadásmódja. A Pretty Messed Upnál Gwen Stefani, a Bubble Kisses alatt szegény Amy Winehouse is beugrott róla. Igaz, vérbeli blues lemezhez mérten a szomorkodós, érzékeny, illetve a zabolátlan, rekesztős-ordítós témákat lehet hiányolni, ám az énekesnő szerint szinte biztos, hogy a következő anyaga teljesen más lesz, azaz ami késik, nem múlik.

Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy az album kerekre csiszolt, slágeres dalait egytől egyig ő jegyzi, és igazán sokat ígérő a kreativitása. Belefér nála a képbe a blues, soul, dzsessz mellett akár a gospel vagy a reggae is. Persze a zenészek teljesítménye mellett sem lehet elmenni, a gitáros kap bőven szólózási lehetőséget, de a billentyűtől a dobig bármelyik szólamot élvezet figyelemmel kísérni.

Végezetül nem árt tudni, hogy zárószámként még Nina Simone I Want a Little Sugar in My Bowl-ját is meghallgathatjuk, természetesen az eredetivel cseppet sem konkuráló, kihívó, már-már züllött verzióban.

 

 

tasha_taylor_honey_for_the_biscuit.jpeg 

Tasha Taylor családi hagyományt folytat az énekléssel, hiszen apja, Johnnie Taylor híres rhythm and blues, soul, illetve pop énekes volt, több No. 1 dallal az USA-ban. A tekintetben sem esett messze az alma a fájától, hogy az énekesnő stílusa szintén nagyban merít a soul, r&b, funk műfajokból. Igazság szerint ez az első lemeze, amelyen a blues jelentősebb szerepet kap, sokszor most sem tisztán jelenik meg, hanem csak jelzésértékkel egy-egy gitártémában, dallammenetben, vagy ahogy Taylor kiereszti a hangját. Amikor pedig tényleg blues az alap, olyankor is gospeles kórusok, funkos lüktetésű basszusmenetek bolondítják meg az összképet.

Mint Forsman lemezén, itt is komoly szerephez jut a fúvós szekció, és fontos a billentyűs szerepe is. Gitáron többen is játszanak, ez alól maga Taylor sem kivétel, hiszen a dalok nagyját eleve a hathúros hangszer segítségével írta. Persze az igazán kimagasló teljesítményt vokálisan nyújtja, fantasztikus, sok szólamban rögzített, gospelből és a kortárs r&b* dallamvilágából is merítő kórusokat kreált maga mögé. Alighanem sokórányi éneke van belepréselve ebbe a háromnegyed órába.

Ugyan végig magas a színvonal, külön kiemelném a szépséges hajlításokban gazdag Don’t Rush Offot, a fülbemászó, már-már popos refrénű Family Tree-t, és a gyönyörű, érzékeny blues-rock ballada One and Only-t.

Azért, hogy egy kicsit a rocker is beszéljen belőlem: a How Long más kísérettel ZZ Top nóta is lehetne, vagy a funkos, groove-os lüktetésű Little Miss Suzie King’s X, persze ez utóbbi nem meglepő, hiszen Pinnick gyökerei is hasonlóak Tayloréhoz.

Ja, és hogy hazudjak is valamit, eldöntöttem, hogy beleírom, a Places I Miss a kedvencem, persze valójában több jelölt is van, amelyek között nem tudnék dönteni.

 

*itt azért véletlenül se gondoljunk hip-hopos betétekre, vagy dance ritmusokra

 

Miután Taylornak nincs még aktuális videója, nagyon jó helye van itt a Blues Sisters trió első közös produkciójának, ami nem más, mint a turnébeharangozónak szánt Chain of Fools dzsesszsztenderd jó kis blues-os feldolgozása:

 

layla_zoe_breaking_free.jpg

A kanadai, ám már jó ideje Németországban tevékenykedő, elég tetemes diszkográfiával rendelkező Layla Zoe-t sok egyéb ráaggatott jelző mellett nem véletlenül nevezik Janis Joplin reinkarnációjának. Igaz, ő némileg szerényebben csak Firegirlnek hívja magát, ami szintén több szempontból találó, nem elég a lángvörös hajzuhataga, igencsak energikus, szenvedélyes, mondhatni tűzrőlpattant az előadásmódja, meg úgy egyáltalán a személyisége. Régebben akusztikusan játszotta a blues-t, de az utóbbi két lemezén már teljes zenekarral kiegészülve, jóval keményebb, már-már hard rockos formában adta elő a dalait. Ha a Breaking Free egy kicsit lágyabbra is lett véve, és a kísérő csapat is lecserélődött, mostanra is maradt az elektromos gitáros megközelítés.

A nyitó Backstage Queen rögtön masszív, groove-os riffekkel van alátámasztva, egyértelműen a lemez legkeményebb kötésű nótája, Zoe irgalmatlan, elemi erejű énekével. Utána a Why Do We Hurt the Ones We Love azonban már jóval visszafogottabb, beugrik róla a Pearl Jam Yellow Ledbetterje, a Candlebox lírai pillanatai, illetve ének tekintetében Linda Perry is a 4 Non Blondes éléről.

Igazából mindegyik dal külön színárnyalat a palettán, hallatszik, hogy nagy gondot fordítottak a kidolgozásukra, a sokszor jammelős alapokra épülő gitárszólók egytől egyig emlékezetesek. Zoe különlegessége abban is áll, hogy a karcosság mellett szívszakasztóan érzelmes, érzékeny is tud lenni. Talán a legjobb példája e kettősségének a zseniális, tizenegy perces Highway of Tears ballada. Több lelket aligha lehet belevinni a zenébe, mint ami ott hallható. A finomabb pillanatok közül való a lenti videón is látható Rolling Stones feldolgozás, illetve a zongorával kísért záródal.

Remélem nem szükséges többet mondanom, minthogy nehezen talál különb hallgatnivalót, aki szereti a magas hőfokon izzó, mély érzelmeket közvetítő, spirituális megközelítésű zenéket.

 

 


jazz rock soul blues lemezismertető ezt hallgasd layla zoe ina forsman tasha taylor



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

aranyláz 2016.10.08. 10:10:41

kiváló zenék, köszi!