2016.09.03. 10:18 – Dankó Gábor

A Red Hot Chili Peppers kétszer kért bocsánatot Magyarországtól

rhcp_artlasso_0022.jpg

Az egész ott kezdődött, hogy a Red Hot Chili Peppers lement a Qualitons koncertjére a híd alá, és Anthony Kiedis énekes kért egy CD-t a magyar zenekartól. Ezzel nagyjából meg is vették, nem csak a magyar rajongókat, de még azokat is, akik amúgy ki nem állhatják a zenéjüket. Innentől már csinálhatott bármit a csapat, édibiédi cukimackók voltak bárkinek, akik összefutottak velük Budapesten, még akkor is, ha sem aláírást nem adtak, sem fényképezkedni nem lehetett velük. Lényegében itt el is dőlt a már előre telt házas koncertek fogadtatása, a Red Hot Chili Peppers nem veszíthetett. Meg hát persze az 1996-os kisstadionos katasztrófánál csak jobbat lehet csinálni, ráadásul azóta ugye már nem egy drogos haveri társaság az együttes, hanem profi gépezet, akik teljesen kedvetlenül is minimum elfogadhatóra hoznak egy-egy estét. (Fotók: Artlasso)

Ahogy például arra hozták a Nova Rock-os fellépést is. Akkor azt a címet adtam a posztnak, hogy Fejes a langyos vízbe, és az azóta eltelt három hónap csak megerősített abban, hogy az osztrák-magyar határon csupán annyi történt, hogy kipipálhattam végre gyerekkorom meghatározó zenekarát, és azóta legalább elmondhatom magamról, hogy láttam őket élőben. De ennyi, semmi több, nagy örömet nem igazán okozott a koncert.

Ez történt csütörtökön

Szóval ilyen, tulajdonképpen negatív élménnyel, előítélettel indultam el a Budapest Arénába. Lesz, ami lesz, ha ugyanazt a haknit tolják csak, mint a Nován, maximum megnéztem két punnyadt koncertet, és örökre eltemetem őket. Ehhez képest még az első fél óra után is azt gondoltam, hogy de kurva jó, hogy van jegyem a második pesti koncertre is, mert így nem csak az derül ki számomra, hogy mit csinál egy ekkora, a dalsorrendet azért némileg változtatgató, néha jammelgető zenekar két egymást követő este ugyanott, hanem még kifejezetten élvezni is fogom az egészet.

A koncert a most megjelent The Getaway nagylemez első saját, arénás fellépése volt, így egyfajta főpróba is egyben. Eddig csak fesztiválokon játszottak, mióta újra aktív a zenekar, most kezdődik a klasszikus turné, ahol már ők az urak. Magyarán teljes pompájában megkaptuk azt, amire a Red Hot Chili Peppers jelenleg képes, zeneileg és látványilag egyaránt. A látvány pedig mindent vitt. Volt egy négyfelé szedhető kivetítő, de ez egy ekkora csapatnál alap, szóval nem ez volt a lényeg, hanem ami fentről jött. Nem tudom ez a plafonról leereszkedő, 3D-s ledfalként funkcionáló fényrúdsor mióta eleme a zenekar koncertjeinek, de engem nagyjából annyira elbűvölt vagy egy órán keresztül, mint egy nyálát csorgató kisgyereket a Teletubbies. Ezeket bámulva azt sem vettem észre, hogy közben zeneileg teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a koncert iránt.

Pedig nem volt hakni a buli. Kifejezetten jó volt látni, hogy mekkora kedvvel játszik a csapat, sehol nem volt az az érzés, ami a Nova Rockon például, hogy ők inkább már mennének haza. A Red Hot Chili Peppers tényleg élvezte a második budapesti koncertjét, simán hihető volt, hogy nagyon bejön nekik a város, Flea pedig nem csak majdnem hibátlanul megtanulta a „köszi” szót, de még azt is elárulta a koncert végén, hogy örül neki, hogy magyar, amitől ugye el is olvadt a közönség (már aki értette). Egymással is viccelődtek, folyamatosan kommunikáltak, még ha nem is voltak egy hullámhosszon mindig mondjuk poénértésben, de pont az ilyen esetlenség adta a koncert báját. Ahogy az is a rutintól eltérő plusz volt, hogy Flea szokásos kézenállásos bejövetele után a lánya is átszaltózott a színpadon.

Azzal viszont sajnos nem nagyon lehet mit kezdeni, hogy a Red Hot Chili Peppers utolsó tíz évének daltermésébe koncerten sem kerül sokkal több élet, mint a lemezeken. Illetve nem is ezzel van a baj, hanem, hogy ők is úgy csinálnak, mintha az 1999-es Californication lenne az első igazi albumuk, az előtte lévő hat pedig csak amolyan különlegesség az életművükben, amikről pár dalt ugyan elő lehet venni, de ennél többel már megzavarnák a sok harmincas anyukát. Pedig ők nem látták, amit én, hogy a harmincas anyukák is hogy megvadultak a 1987-es keltezésű Me and My Friendstől, magukkal rántva a tizenéves fiukat, lányukat is a buliba. Jó, azt azért nem tagadom, hogy a legnagyobb ovációt mindig valamelyik Californication-korszakos, vagy az utáni dal váltotta ki, de hiába jó számok ezek, mégis inkább csak tábortűz mellé valók, mint egy arénás rockkoncertre. Vicces egyébként, hogy már az Under The Bridge-re sem volt akkora kalimpálás, mint az ezredforduló utáni dalokra. Hiába no, az is már negyed évszázados szám.

A ráadásra egyébként elővették a The Getaway leghosszabb és legjobb dalát, a Dreams of a Samurait is, ami után persze jött a Give It Away. Ez viszont először teljesen élvezhetetlen volt. Josh Klinghoffer gitáros nem tudom mit művelt, de ennyire random módon én is meg tudom pengetni a gitárt, ha a kezembe nyomják. Először azt sem tudtam mit játszanak. Jó, hasonlított arra a dalra, amiről egyébként Flea azt mondta nemrég, hogy simán el tudja képzelni azt az időt, hogy ha még egyszer el kell majd játszania a számot, akkor leesik tőle a farka. Aztán persze kicsit tisztult a kép, a basszus is megszólalt végre, a vége zúzás pedig így is katarzis lett. Én meg minden hibája ellenére úgy jöttem ki az Arénából, hogy várom a pénteki koncertet.

A csütörtökön játszott dalok:

  1. Can't Stop
  2. Dani California
  3. Scar Tissue
  4. Dark Necessities
  5. She's Only 18
  6. Me & My Friends
  7. Goodbye Angels
  8. Parallel Universe
  9. Go Robot
  10. The Adventures of Rain Dance Maggie
  11. I'm So Tired (The Beatles-feldolgozás)
  12. Under the Bridge
  13. Detroit
  14. Californication
  15. By the Way
  16. Dreams of a Samurai
  17. Give It Away

Ez történt pénteken

A második koncert után már nagyon valószínű, hogy a Red Hot Chili Peppers dupla főpróbának fogta fel a két budapesti bulit. Nem tudok más okot arra, hogy ennyire különböző koncerteket adjanak két egymást követő estén, ugyanott. Eddig legalábbis nem volt jellemző ez a turnén, szóval vagy az van, hogy kipróbáltak minden új látványvariációt, vagy az, hogy az arénaturnét komolyabban veszik, mint a fesztiválokat. Ez persze főleg azoknak szerencse, akik mindkettőre jegyet vettek, de ők aztán végképpen úgy érezhették, hogy maximálist kaptak a pénzükért.

A második este talán nem volt annyira vidám, mint az első, (valami technikai gondjuk akadt, lehet ezért), de sokkal elszántabbnak tűnt a csapat, a hakni érzet pedig fel sem merült most sem. Pénteken az is kiderült, hogy Flea nem csak a „köszi”-t tudja tökéletesen kiejteni, hanem a Budapestet is, szépen, s-sel. A város még mindig szép neki sőt, szebb, mint csütörtökön, és még mindig örül annak, hogy közölünk való. De ez csak az udvariaskodás része, amit persze el is hiszünk, természetesen.

A lényeg az volt, hogy péntek este kilenc olyan dalt játszottak, ami előző este nem hangzott el, de amik átfedések voltak, azokat is teljesen máshová rakták a setlistben. Eleve a By The Way-jel kezdtek, amit ugyan kissé esetlenül vezettek át a nyitó jammelésből, de utoljára 2011-ben csinálták ezt. Aztán a hetedik dalnál már nyilvánvaló volt, hogy teljesen más lesz a koncert, ekkorra már négy előző nap nem hallott számnál tartottunk. Közben az újlemezes Dark Necessitiest el is rontották, teljesen amatőr módon újra kellett kezdeni, Flea fogta is a fejét miatta. Ráadásul a dalok között jóval többet, de ami fontosabb, jóval élvezhetőbben jammeltek, mint csütörtök este. Az ilyenkor általában csak tébláboló Kiedis is többször úgy tűnt, mintha felkapná a fejét valami jobb témára.

Persze én továbbra is sírhatok, hogy pénteken már csak a két alap Blood Sugar Sex Magik-es dal maradt a setlistben az ősrajongóknak, de legalább a Give It Away nem volt olyan maszatolás, mint csütörtökön. Ezen a kettőn (a másik az Under The Bridge volt) kívül 1999 előtti dalt egyáltalán nem vettek elő, szóval nem volt Me & My Friends sem, mégis valahogy jobban egyben volt ez a koncert, mint az első. És hiába csak a punnyadtabb korszakukból játszottak, mégsem ült le úgy a buli egyszer sem, mint csütörtökön. Pedig itt már a fényekbe sem bambultam bele annyira, még ha továbbra is zseniális ötletnek tarom ezeket a folyamatosan mozgó, lebegő fényrudakat.

A pénteki koncert előtt féltem, hogy jól megszívatnak, és minimális változtatással letolják az előző estét, de pont az ellenkezője történt, csak pluszt kaptam. A Red Hot Chili Peppers igazából 1996-ban szívatta meg Magyarországot, hogy most, húsz év után olyan engesztelést adjon, amit jó sokáig emlegetünk. Ők is, meg mi is. Csodálkoznék, ha a következő nagyobb európai turnéjukon nem jönnének megint.

A pénteki dalsorrend:

  1. By the Way
  2. Dani California
  3. Otherside
  4. Dark Necessities
  5. Universally Speaking
  6. Right on Time
  7. Snow ((Hey Oh))
  8. Go Robot
  9. Californication
  10. We Turn Red
  11. Look Around
  12. I Want to Hold Your Hand (The Beatles-feldolgozás)
  13. Under the Bridge
  14. Sick Love
  15. Around the World
  16. Goodbye Angels
  17. Give It Away

(A fotók az első estén készültek.)


funk pop rock red hot chili peppers koncertbeszámoló



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.