Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szeptember 7. Zrínyi Miklós - nem összetévesztendő dédunokájával, a költő és hadvezér Zrínyi Miklóssal - 1566-ban a szigetvári csatában kirohan a várból, és katonái nagy részével együtt hősi halált hal. Véget ér a bokszerlázadás Kínában, melynek során számos kutya tagadta meg a házőrzést, illetve rengeteg bütykös kézifegyvert és alsónadrágot koboznak el.* Megnyílik a Fészek Klub, Románia hadat üzen Magyarországnak. Elpusztul az utolsó ismert erszényesfarkas, Benjamin, ezzel a faj kihal. A német légierő először bombázza Londont. Gyógyszertúladagolásban életét veszti Keith Moon, a The Who legendás dobosa.
Keith Moon az egyébként sem feltétlenül normális emberekkel teli rock 'n roll univerzum máig egyik legendás futóbolondja. Ez persze közismert, az már viszont kevésbé, hogy valójában a The Who harmadik dobosa volt, Harry Wilson és Doug Sandom után, bár ők nem töltöttek túl sok időt a zenekarban. Moon már gyerekként különösen hiperaktív volt, csak a zene tudta lekötni a figyelmét. Pályafutását kürtösként kezdte, de miután megnézte a Gene Krupa jazzdobosról szóló Drum Crazy című filmet, átnyergelt a dobokra. Játékára Krupán kívül Jo Jones, Hal Baine és Buddy Rich volt nagy hatással. Első dobfelszerelését 1961-ben vásárolta, majd néhány héten át Carlo Little, a Savages dobosa adott neki órákat, az egyetlen dobtanár, akihez élete folyamán járt. Ezidőtájt olyan zenekarokban játszott, mint az Escorts és a Beachbombers, és a zene mellett villanyszereléssel, gipszkartonozással kereste kenyerét.
A történet szerint, amikor meghallotta, hogy a The Who dobost keres, tetőtől talpig narancssárgába öltözve beállított az Oldfield Hotel kocsmájába, ahol a zenekar egy sessiondobossal próbált éppen. "Jobban dobolok, mint ő" - mondta, majd eljátszottak pár dalt közösen. Ezalatt Moon eltörte a lábdob pedálját, és beszakított néhány dobbőrt. Felcsillanhatott a többiek szeme, hiszen nem akármilyen kincsre akadt a zenekar. Megkérdezték tőle, ráér-e hétfőn este, és Moon ráért. A The Who összes klasszikus lemezén ő dobolt az 1978-as Who Are You-ig. Zenésztársai utólag azt mondták róla, hogy a dobos a zsenialitás és az elmebaj házasságának gyümölcse volt.
Ő maga is sokat tett hírnevéért. Egy tanára még a középiskolában mondta róla, hogy rendkívül tehetséges, de magamutogató hajlamait kordában kell tartani. Egy rockzenekar persze nem a legideálisabb terep erre. Moon rendszeresen puskaporral tömte meg dobfelszereléseit, hogy aztán koncerten felrobbantsa őket. A robbantgatás egyébként is egyik kedvenc tevékenysége volt, előszeretettel pusztított el vécéket - szállodában, barátainak lakásán, ahol épp volt - petárdákkal, tűzijáték rakétákkal. Passziójának köszönhetően az idők folyamán számos amerikai szállodaláncból élete végéig kitiltották, a Holiday Innből például azért, mert egy hasonló akció után autójával belehajtott az úszómedencébe. Nem csoda, hogy a Muppet Show zenekarának dobosát, Animalt is róla mintázták. Ő annyira őrült, hogy oda kellett láncolni a dobszerkójához.
Ma is van közbevetés. Townshend is híres volt alkalmi hangszerzúzásairól, amely tevékenység iránt amúgy a legtöbb zenész legalábbis vegyes érzelmekkel viseltetik. Eredetileg nem is a gitáros saját ötlete volt. 1964-ben egy koncerten a színpadi akciózás közben véletlenül letörte a gitárja fejét, amin a közönség elkezdett röhögni. A nem éppen sztoikus nyugalmáról híres művész ezen annyira felrántotta magát, hogy dühében ripityára törte a hangszer maradékát, majd egy másik gitárral fejezte be a koncertet. A következő héten a közönség már követelte a gitártörést. Na ennyit erről. Közbevetés vége.
Moon viselkedése természetesen nem csak a genetikán múlott, hiszen közismert alkoholista volt, meg úgy általában mindent elfogyasztott, amihez hozzájutott, beleértve a lónyugtatót is. Akkor sem nagyon lassított, amikor egy jó kis tömegverekedés után hullarészegen elgázolta Bentleyével saját sofőrjét, Neil Bolandet, aki életét vesztette a balesetben. 1976-tól szenvedélybetegsége egyre kezelhetetlenebbé vált, végül már képtelen volt dobolni alkohol és kokain nélkül dobolni, emiatt rengeteg váliumot és gyógyszert szedett, köztük a Heminevrin nevű kapszulát is, amit alvászavarok kezelésére és alkoholmegvonási tünetek enyhítésére szoktak felírni. A mellékhatás mellékhatásainak mellékhatásai.
1978. szeptember 6-án egy Buddy Holly halálának évfordulójára** rendezett vacsorára volt hivatalos többek között Paul McCartney társaságában. A buli reggel hétig tartott, majd Moon megkérte barátnőjét, Annete Walter Lax-t, süssön neki egy steaket és pár tojást. A reggeli után bevett egy marék gyógyszert, majd lefeküdt aludni. Amikor barátnője délután négykor megpróbálta felébreszteni, már nem lélegzett. A boncolási jegyzőkönyv szerint 32 darab Heminevrin volt a szervezetében.
A végére jöhetne valami fellengzős szónoklat arról, hogyan öli meg a tehetséget a drog és az alkohol, de valójában sohasem lehet egyértelműen kijelenteni, mi minek az okozója. Graham Chapman például félénksége leküzdésére használta az italt, hogy aztán a hetvenes évek legnagyobb részét jó barátjához, Moonhoz hasonlóan folyamatos mámorban töltse. Így lett ő a Monty Python talán legőrültebb, legszélsőségesebb viselkedésű tagja, aki a leghajmeresztőbb ötleteket szállította, például a Döglött Papagáj-jelenet alapmotívumát. Keith Moon a baráti kapcsolat okán George Harrisonhoz hasonlóan szerepelt volna a Brian életében. Egy börtönőrt kellett volna alakítania, de korai halála miatt végül ez nem jött össze. Persze ki tudja, mennyire tudott volna megtisztulni Chapman, ha a forgatáson ott van vele egy kínálgató jóbarát? Az élet tele van megválaszolhatatlan kérdésekkel. De talán helyesebb, ha arra a Keith Moonra emlékezünk, aki dobosok sorát inspirálta játékával. Hivatkozik rá Neil Peart, Dave Grohl, és biztos, hogy az olyan, showmanként is elsőrangúak is sokat merítettek tőle, mint Mike Portnoy vagy Tommy Lee.
Egyébként épp ma 28 éve, hogy megjelent a Pink Floyd Momentary Lapse of Reason albuma, de mivel tegnap pont róluk volt szó, ezt éppen csak megemlítjük. Bár valójában inkább egy David Gilmour-szólólemez Mason és Wright közreműködésével, attól még kitűnő anyag, érdemes meghallgatni. A Learning To Fly című örök klasszikus mellett még legalább két zseniális dal hallható rajta a One Slip és a Sorrow formájában, és az anyag többi része sem megvetendő.
A cikk megírásában segítségemre volt a Cser Kiadó gondozásában megjelent Rocktragédiák című könyv.
*Ez természetesen hülyeség. **Erről tegnap eléggé el nem ítélhető módon elfelejtettem írni. Jövőre pótolom.
