2016.11.29. 11:33 – Rácz Mihály

Folyamatos fejlődés – világzene, mi más, 3. rész

kerekesband.jpg

Eddig két fejezetben tárgyaltuk (itt és itt) az év második felének legjobb világzenei megjelenéseit, most újabb gyöngyszemekkel gazdagodva nem hallgathatjuk el őket.

A Kerekes Band lemez címe, ahogy mondani szokás, magáért beszél: Back To Følk (Music from Følklānd) (Kerekes Band/Hangvető 2016), azaz valamilyen (mértékű) visszakanyarodást, visszatalálást ígér a folkos, népzenés alapok felé. Az elmúlt években az elektronikus és rockos utak messzire vezették, sőt néha vetették ezt a remek folk-pop bandát, és nem mondom, hogy ne lettek volna nagyon is eltalált dalaik és ötleteik azokon a lemezeken, de most ezt az újat hallva megnyugodhatunk: minden elem a helyén van, amit kidolgoztak az életműben eddig. Sosem lett a Kerekesből amolyan szűken és szigorúan vett folk-rock banda, a műfaj 70-es években lerakott hardrockos szabálykönyvét valahol szerencsésen elhagyták, mielőtt még beléjük merevedett volna, így abból is csak ötletek kerültek bele, mint sok egyéb műfai érintésből. A Kerekes legfőbb erénye az erős kontúrokkal meghúzott és nagyon tudatosnak látszó arculat és dalépítkezés, amitől nincs is sok értelme eltérniük. Lényegük veszne, és akár közönségük is, az ilyesmi pedig még akkor sem lebecsülendő dolog, ha nagyon folkpuristák akarunk lenni. Ehhez a lemezhez kidolgoztak egy vicces és fiktív országot, Følkistánt, nyelvvel, népszokásokkal, térképpel, ami persze nem más, mint egyfajta magyar folkutópia, amiben a modernitás és a hagyomány jól megfér egymással - éppúgy, mint a Kerekesben általában is. Az a telített, majdnem túltolt hangzás és zeneiség, amit az autentikus népzenei lemezeik után a befutást hozó 2006-os Pimasz rögtön csúcsra járatott, mostanra szinte tökéletesre érett. Kellőképpen belövődtek az arányok a hangszerelésben és a dalszerkezetekben is a legoptimálisabbra, változatosak a dalok maguk is, és meglepően sok az ötlet, vonós, pengetős és fúvós téren is. Azért tűnik ez ki ennyire, mert úgy látszott anno, hogy egy-két lemeznyi poén van az egészben mindössze, és ha úgy maradnak, túlzottan ki lesz dekázva és méricskélve. Lehet, hogy a nagyközönséget elsősorban úgyis csak az a néhány csűrdöngölős nóta érdekli, amikre a legjobbakat lehet bulizni, de album szinten a finomabb és csalafintább menetek nélkül fél távnál behalna az egész. Így viszont kerek a történet, és bár a dob kicsit túl rockosra van véve itt-ott az én ízlésemnek, messze ez az eddigi legjobb lemezük.

A Makám nagyon nagy utat járt be eddig, és nem csak a kezdeti instrumentális, jazz és keleti zenék hatását is kidomborító első korszakától mérve, de a dalos, újfolkos évek is sok csavart és átformálódást hoztak. Az előző, Holdfényt vetettem című lemez mindenképpen egyik magas foka munkásságuknak, de ezt úgy érték el, hogy a klasszikus megszólalásuktól némileg odébb léptek, és egy egészen buborékfinomságúra hangszerelt, csilingelően fénylő dalcsokorban gyönyörködhettünk. Talán nem is lehetett az az utat járni tovább, így most a tágabb világú, a rendelkezésre álló muzsikusokra és hangszerparkra sokkal jobban építve haladt tovább a Makám Szerelem (Z Paraván 2016) című albumával, és már most mondom, hogy ebbe a saját körbe helyezve, vagyis az énekes-dalos központú korszak anyagaival összevetve könnyen lehet, hogy új koronaként kell az életmű csúcsára helyezni. De még visszafogottabb megközelítéssel is esszenciálisként értelmezhető és élhető át. Ereje, és érzelmi hatása – mert elsősorban érzelmi töltése és szívbéli megélése fontos – lenyűgöző, mert bár zeneileg és hangszerelésileg is tán a legjobb, amit el lehet érni ezekkel az összetevőkkel, ezt az egészet már olyan szintre hozták, amikor az összhatás egy test és lélekként sugározza magát. Mert ez a lényeg, a Makám már nem szimplán üzenetet és jelentést hordoz, hanem úgymond maga vált azzá, ami, azaz: ön-azonos, így saját magát árasztja a világba. Mint aki megbékélt önmagával és helyével a létezésben, így nem is kell mást tennie, mint valamiféle jelenben lennie, és ha az ilyesmi megtörténik, akkor az adott dal külön és az egész egyben is életre kel. Korábban, néhány lemezzel ezelőtt még azt gondoltam, talán nem ártana - például vérfrissítés miatt -, ha Krulik Zoltán odaengedne másokat is a bandából dalt szerezni, csak belefér egy-két kitekintés, attól még nem sérül a Makám egésze. Most már úgy látom, jó, hogy ez nem történt meg, egyrészt töretlen egységű így haladásának és fejlődésének íve, másrészt ez az élet-, sőt lét-kaland, amit bejár a Makám, és bejárunk mi is vele tartva, állomásról állomásra érve helyrebillent valamit a világban. Úgy hoz egységbe a külső és belső emberi természettel, amire csak és kizárólag a valódi művészet képes. A valódi művészet ugyanis az, ami helyreállít valami ember és természet, ember és ember, valamint ember és a transzcendens között. Most éppen a szerelem van terítéken, azaz az emberi együttlétezés egyik legmagasabb megélési foka a világban. Nincsenek itt közhelyek és giccses végszavak, csak őszinteség, elengedhetetlen drámaiság és a tiszta szépség áramlása. Felbukkannak az újak mellett régi szavak, ironikus önreflexiók, népzenei alapvetések, sőt korábbi dalok is, de minden új színben és köntösben pompázik, és ez elengedhetetlen is, hogy valami érvényesen legyen mesélve erről a régi, rengetegszer megénekelt, de ilyen természetes és megvilágosító erejű fényszögből ritkán átélhető szívbéli alapvetésről, mint a szerelem. Ám nehogy megtévedjünk, másképp is mondom: nincs semmi túllihegve és agyondramatizálva, valamiféle művészieskedő kalickába zárva, itt minden áramlik és az érzelmek hullámain nevet, vagy épp sírdogál, gyakran ránk kacsint, azaz elválasztó falakat feledve ölelkezik és nevet össze hallgatójával . Mestermű.

A szerelem témájának fontosságát, sőt, művészi-kifejeződésének folytonosságát jól jelzi, hogy a MagyarVista Social  Club új lemeze is ezt járja körül Mégis a szerelem (Gryllus 2016) címmel. Ez a banda Mohácsy Albert népzenész és zenetanár projectjeként indult, amiben ő dalszerzőként és producerként vett részt, muzsikusként nem. A 2011-es indulásnak a debütáló Lili dalai adott meglepő erejű lökést, és a következő évben, az Utazólevél idejére már konkrét együttesként koncerteztek a fenti néven, mára pedig a hazai világzene egyik legjobb popzenekaraként tekinthetünk rájuk, simán elvárva azt a minőséget, amivel eddig is kényeztettek. Hangsúlyozandó a popzenei attitűd, lemezről lemezre egyértelműsíthető kitárulkozásuk és nyitásuk, miközben maradnak a kaptafánál, azaz a népzenei kötődést eszükben sincs odahagyni, mert nagyon jól tudják, hogy ez az ő nagy erejük, sőt lehetőségük a terepen, ha minden körülmények között, vagyis, ha rendesen befutnak, akkor is maradnak annál, amihez a legjobban értenek. Az úgynevezett hivatalos honlapjuk profin reflektálva gyors és (sokat) nem olvasó korunkra, mindössze két menüből áll, a koncertekre kattintva a facebookos oldalukra ugorhatunk, a róluk szóló menü alatt pedig a tagok felsorolása mellett mindössze a következő mondat jelenik meg: "A MagyarVista Social Club egy energikus színpadi produkció nyolc zenésszel, akik egyenként már bizonyították, hogy kiemelt helyük van a könnyűzenei életben.” (A második lemez utáni interjúnkból persze átfogóbb kép bontakozik ki róluk.) Az új lemezen reggae, felturbózott és mához igazított népdal, lendületes folk-rock, némi jazzes popzene, latin és balkáni ritmusok, sőt, akár klasszikus magyar sanzonjelleg van terítéken (és persze a megkerülhetetlen szerelem témája), de a sokszínűség ellenére mégis egységes a hang és a kivitelezés. Igaz, a vérprofi muzsikusoktól és énekesektől (többek közt Németh Ferenc, Németh Péter, Kovács Feerenc, vagy Bágyi Balázs) ez nem is olyan meglepő – ráadásul nemrég belépett a bandába a Tárkány Művekből ismert nagyszerű énekesnő, Paár Julianna, így az ő ragyogó hangjával és lényével megerősítve még ízesebb lett a produkció. Egy olyan bandáról és lemezről van tehát szó, amit hallva az ember nem érti, miért nem ez bömböl a rádiókból, ahogy a csövön kifér. Ám addig is vigasztalódhatunk ezzel a pompás és vagány lemezzel persze, és néhány videóval. Például:

és

Az Apnoé zenekar előző lemezének szeretése közben már szintén értetlenkedtünk a rádiók helytelen ízléséről, de most ezt pont nem tudjuk elsütni, mert némileg másról van szó, a Binde bácsi barátai (Gryllus 2016) lemezen ugyanis félretették a folk-rockos, folk-popos attitűdöt, és megcsinálták a maguk népzenés-elbeszélős gyereklemezét, amolyan Kolompos stílben. És meglepően jól áll ez nekik. Az album mesélős keretet kapott, Binde bácsi (aki amúgy fiatalember, csak szeretetből bácsizzák, ahogy Magyalakon szokás az ilyesmi) elhagyja három kecskecskéjét, nekiindul, bejárja a magyarlakta világot, eljut a lehető legmesszebb, csángóföldig is, megél mindenféle találkozást közben, és persze egy-egy dal keretében hallhatjuk az adott tájegységekre jellemző népdalokat, amikbe beletorkollanak a mesefolyam részletei. Talán nem spoilerezzük el durván, de a kecskecskék meglesznek a végére, és Binde bácsi hazatér otthonába, sok-sok kalanddal és élménnyel gazdagabban – mi pedig, ha eddig olyan sületlenek voltunk, hogy gőzünk nem volt saját hagyományainkról, most jól kiokosodhatunk, és átélhetjük ugyanazokat az izgalmakat és kalandokat, mint amiket Binde bácsi. Mindeközben igazán remekül szórakozhatunk, és nem tudom, hogy azért-e, mert Kolompos lemezek társaságában nevelődött fel a fiunk, amiket mi szülők is felettébb imádtunk, de ez az egész olyan szenzációsan működőképes és élvezetes, hogy gyerek nélkül (aki ugye felnőtt közben) is hibátlan a szórakozás. Echte népzene és gitáros-grúvos folkdalok váltogatják egymást hibátlan kiszerelésekben, és nem túlzás azt állítani a lemezről, hogy ez most a legjobb gyerekkísérő a felnövés tágan értelmezendő szakaszában. (Tudom, miről beszélek, máig belehallgatok a témában megjelenő lemezekbe.) Nem mellesleg olyan jól sikerült, hogy a szülők is szerethetik, és bár nem valószínű, hogy maguk számára megvásárolnák, pedig rosszul teszik, én például antidepresszánsként adagolom szürke-gyanús napokon...

A börzsöny-ambientként elhíresült Bajdázó ugyan beszüntette (rendszeres) működését (átszervezte magát a Lángolón is gyakran emlegetett még inkább ambient irányba haladó Horhosnak), kvázi-feloszlott, néha ad egy-egy ráadás koncertet, most pedig megjelent a Lekapcsolom a villanyt a fejemben (Szerzői 2016) című 2011-es kultikus alaplemez idén nyáron újrakevert verziója. Az életmű zárását adó lemezről itt írtunk korábban, és nagyjából benne foglaltatik minden, amit erről a minden értelemben és teljes körűen egyedülálló bandáról elmondani tudtam. A 2012-es, Amerre fut című lemezről szóló recenzióban megemlítődött a Lekapcsolom... is, ott ezt találtam mondani róla: „ Az első két album, és a hozzájuk sorolható EP-k megadták az ívet, az első anyagok, sőt még a második kislemez is egy sokkal hagyományosabb dalszerkezetű bandát mutatott, férfi és női énekkel, valamint a folkos hagyomány is szembetűnő. A tavalyi Lekapcsolom a villanyt a fejemben azonban már szakított mindennemű popularitással, a billentyűsökkel létrehozott, de a hagyományos szőnyegezést szerencsére teljesen mellőző ambient textúrák mindent áthatnak és betakarnak; suttog, csobog, cseng-bong a világ, a gitárok úsznak és poroszkálnak, a tempó is ráérős, az egyedül maradt férfiének szépen elbeszélővé kapcsolt vissza, és nincs mese, valóban az év meglepetésére ébredtünk a végére érve.” Ehhez nem is tudok sok egyebet hozzátenni, már ami azt a verziót illeti. Aztán a zenekar úgy találta, de legalábbis a basszusgitáros-producer Gugyella Zoltán, hogy nem úgy szól ez a lemez, mint azt megérdemli, és alapos-fáradtságos munkával hozzáigazította az életmű többi darabjához. És kicsit közelebb hozta a mai Horhoshoz is, bár nem vett el belőle semmit, hogy ambientebb legyen, sőt, inkább dúsított rajta, hangzásilag mindenképpen, de picit zeneileg is. A kontúrok mindenesetre erőteljesebbek, kidomborodnak a terek, az időt pedig felejtsük el. Azaz pont fordítva, az idő lett hangsúlyosabb, miközben a térrel is eljátszott. Ez persze csak benyomás, és másnak nyilván máshogy jön le, de nekem úgy tetszik, hogy még jobban érvényre jut a szabadság- és szabadulásvágy, és a dalok fel- és megerősítése révén különböző utak és ajtók nyílnak, amik lehet, hogy eddig is ott voltak, csak nem feltétlenül vettük észre. A Bajdázó zenei esszenciája a (mindenfajta) folk, sőt a blues területeiről származnak, miközben mélyen bele van ágyazva a természet és a természeti keresésének és szeretésének szándékába és érzéseibe. De talán nem csak érzések, azaz lelki benyomások ezek, hanem mélyebbről, az érzelmek világából, azaz a lélek forrásaiból fakadnak ezek a megismerési vágyak. Tisztában vagyok vele, hogy nagy szavak ezek, és nem feltétlenül kedvez az ilyesminek a kor, amiben élünk, és a popzenei újságírás keretei is máshol húzódnak, de végül is miért ne. Ennek a zenekarnak sosem volt vesztenivalója, merészelt a lehető legőszintébben fogalmazni a rendelkezésére álló eszközökkel, megérdemlik tehát, hogy így is kezeljük őket.

A végén bónuszként hallható a címadó dal 2014-ben, élőben rögzített, Balaton Method verziója, ez a minden ízében lüktető, érintés-finomságú muzsika az egyik legszebb pillanata a Bajdázónak, ami lemezre került. Kihagyhatatlan.

A Balaton Method eredeti verziója:

Három éve tudtunk utoljára Szirtes Edina Mókus lemezről írni, és most is csak egy háromszámos EP jött ki, a Mókus és a Fabula Rasa: Vidróczki (Gryllus 2016) című tizennyolc perces anyaga. Igaz, ez a három dal viszont három csodás, miniatűr műremek. Önmagukban is megállnak, együtt pedig szinte egy teljes filmet kiadnak. Igen, van benne kifejezetten valami filmzeneszerű, a nyitódal, a Hajnalban jól megalapozza ezt, simán elmenne egy korai betyárfilm zenéjének, régisulis klasszikus-kortárs a hangulat, pillanatok alatt kirángat modern digitális korunkból, én pedig nem győzök elég hálás lenni minden ilyesmiért. Aztán a Vidróczki már beindul, és végképp elvesz minden popzenei kapaszkodót, pedig itt már elektronikussá is válik a kollázs. Ezzel együtt maradunk filmzenei hangulatban, az instrumentális, váltásokra, hangulati snittekre épülő hangépítmény mintha az események sűrűjébe rántana – ez a szerzemény önmagában leképezi a Fabula Rasara jellemző eklektikus, hangulati és zenei sokszínűséget halmozó attitűdjét. A záródal, a Szerető szervesen következik az eddigiekből, és Vidróczki sztoriját hozza testközelbe, prózával, énekkel, a kötöttségekből kitörni vágyó zenei-hangulati megoldásokkal, amik egyszerre kompakttá, de szerteágazóvá is teszik a zárótételt. És természetesen nem úszhatjuk meg a tragikus végkifejletet sem – ami persze nem csak a betyár szorosan vett története, csak éppenséggel alkalmas volt ilyen hangkulisszák segítségével, valami sokkal messzebb mutatóról mesélni, szerelemről, árulásról, kitörni vágyásról, szabadságról és szabadulásról. Vagyis, hogy mindennél nehezebb a megszabadulás. „Hej Istenem, jó Istenem, ki árulhatott el engem? Vagy barátim. Vagy szeretőm. Vagy elárult a Teremtőm” – szembesül helyzetével Vidróczki a végén, és egyértelmű az is, hogy nem hiányzik ebből egy további hang sem, éppen elég a tizennyolc perc: tömény és drámai, teljes a történet.

A poszt megjelenését a Nemzeti Kulturális alap és a Cseh Tamás Program támogatta:

cstp_logo.jpg


folk pop világzene ezt hallgasd lemezkritikák



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

NZperX 2016.11.30. 12:52:08

A belinkelt Bajdázó dal tényleg csodálatos.