2016.12.14. 14:40 – SCs

A modern ember elidegenedéséből fakadó frusztráltság - Crippled Black Phoenix-lemezkritika

Crippled Black Phoenix – Bronze (Season Of Mist)

cpb.jpg

Valahogy úgy képzelem el a Crippled Black Phoenix lemezeinek megszületését, mint a viccben a gerendából lett fogpiszkálóét, csak persze fordítva. Elkezdenek írni egy rövid dalt, ami a végére 10 percessé dagad, belevágnak egy klasszikus hosszúságú (40-45 perces) LP elkészítésébe, aztán mire végeznek, kiderül, hogy dupla lesz, bónuszokkal együtt jóval több mint egy óra – mint ez az új, a Bronze is. Ami persze ettől függetlenül, vagy éppen ezért ugyanakkora jóság, mint az összes többi CBP-album.

Az I, Vigilante óta képtelen teljesen normális, sovány kis lemezecskékben gondolkodni az angol Crippled Black Phoenix. A (Mankind)…, a White Light Generator és most a Bronze is dupla lett, a közben elcsepegtetett EP-jei pedig rendes albumhosszúságúak. Ebben persze semmi érdekes nincs, manapság újból divat grandiózus műalkotásokkal riogatni az embereket, legalábbis rock- és metálkörökben ez a tapasztalat. A CBP lemezeinek különös ismertetőjele viszont, hogy mindegyiket nagyon szeretem, annak ellenére, hogy az elején mindegyiknél úgy érzem, na, most jött el az a pillanat, amikor besokallok. Egy-egy új CBP-album érlelődésének időszaka a következőképpen néz ki nálam: 1. új lemez, de kafa, micsoda, 70-80-90 perc??, már megint mit hülyéskednek ezek?!, 2. aszta, ez tényleg rettenet hosszú, nem emlékszem semmire, akarom én ezt egyáltalán?, 3. hm, az ikszedik, az ipszilonodik és a zséedik dal nem is rossz, meg tulajdonképpen másik kettőben is hallok valamit, 4. oké, a többi szám is elég jó, az efedik és az enedik viszont igazi elnökség, miért nem vettem én ezt észre eddig!?, 5. már megint top 10-es lemez lesz az év végén.

A Bronze esetében nagyjából minden ugyanígy történt. A CBP mágiája abban áll, hogy most már teljesen kialakult stílusában, amiben ráadásul semmi új nincs, mindig képes újrateremteni önmagát. Ugyanazt a zenei világot halljuk lemezről lemezre, mégsem unalmas vagy kiszámítható, nem laposodik el, nem fordul görcsös önismétlésbe. A progresszív rockos alap a békebeli hetvenes éveket idézi meg a maga nosztalgikus szabadságérzetével, ehhez viszont a modern ember elidegenedéséből fakadó frusztráltság társul, a szintén ugyanonnan eredő melankóliával, ami szerencsére inkább mélázásra, önmagunkba tekintésre sarkall, semmint öngyilkos szomorúságba kerget. Mindez jól megírt, szépen felépített számokban ölt testet, legyen az akár szintetizátoros intro, tekergős-csordogálós Pink Floyd-izmus, női énekkel elővezetett pszichedelikus ballada, ugyanez, csak férfiénekkel, riffelős-fogós „szinte sláger” vagy sima klasszikus rockdal. 

Mivel a Crippled Black Phoenix is azoknak a zenekaroknak a sorát gyarapítja, amelyek élőben máshogy, jóval keményebben, talán színesebben is szólnak – néhol, egy-egy jól sikerült gitárgerjesztős résznél akár neurosisosan világvégi hangulatot árasztva –, mindenképpen érdemes megnézni őket december 15-én a Dürer Kertben (a Publicist UK és Makó Dávid The Devil’s Trade-je társaságában). A tavalyi düreres koncert 47 fős tömegénél feltétlenül többet érdemelnek. Türelmet és füldugót mindenki vigyen magával. 4,5/5 


lemezkritika rock ezt hallgasd crippled black phoenix



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.