2017.04.17. 15:55 – Rácz Mihály

A lélek és a test örömei – Világzene, mi más?

Négy friss lemez kritikája

sz_e_m.jpg

Bár jellemzően már az első hangoknál és taktusoknál eldől, kifelé vagy befelé akarunk majd élni zenehallgatás közben, de ez nincs persze éles határokkal elválasztva, befordulva is lehet táncolni és egy parti közepén is utazhatunk magányos belső tájakon. Mégis, van, amit elsősorban amolyan önfelfedező társnak választunk, míg másokkal a megnyílásban leljük örömünket. Most lesz példa erre is, arra is, de a szép az egészben, hogy valószínűleg erre mindannyian más megfejtéssel állnánk elő.

Bonyár Judit a NeoFolkból lehet ismerős, de színházi-táncszínházi előadások zeneszerzésével, és különböző verses-irodalmi estek létrehozásával is foglalkozik állandó alkotótársával, Hűvösvölgyi Péterrel közösen. Karakteresre érlelt univerzumuk jellemzően világzenei, azaz folk gyökerű, főleg a balkáni és a közel-keleti jellegű népzenék dekódolhatók némi jazzes sármmal megkenve, de talán ennél is fontosabb, hogy van a zenéikben valami tartást adó mívesség és finomság, ami nagyjából minden popzenei attitűdöt kizár ebből a körből. Nyilván a hangszerelés, a különleges akusztikus hangszerek és a játékmódok is igénylik a nagyobb figyelmet, és valóban érdemes is rákészülni. Fokozottan érvényes ez Bonyár Judit első szólóalbumára, az Énekek Éneke (Szerzői 2017) ugyanis az emberi történet egyik leghíresebb és legnagyszerűbb szerelmes szövegére épül. Az Ószövetségi könyv az egyértelmű megfejtésen túl szózat magához a szépséghez, a szerelem lényéhez is, akit vagy megszemélyesít az ember, vagy csak engedi az érzelmeit szabadon áramlani – talán még távolabbi, magasabb fókuszra sem gondolva közben. Többnyire azért felfelé, valami vagy valaki magasztoshoz szólunk ilyenkor, csodálatunk tárgyához, és ugye itt is áll a régi kérdés: szerelmes vagy istenes szövegről van-e szó? Vagy a kettő bizonyos lelki konstellációban már ugyanaz?

Bonyár Judit a klasszikus szöveget igazította át dalaihoz, és sikerült is közel hoznia – bár mondhatjuk, hogy a mához, mert gördülékeny és bárki számára dekódolható, de kortalan maradt mégis. És így a legszebb, a leginkább szívhez szóló: formailag távoli, érzelmileg és hangulatában mégis oly közeli. Van benne bőven játékosság és lendület, nem csak elmélyülés, de igazán sosem válik profánná. Azonban szakralitása is könnyen felfejthető - nem esik valamiféle túlgondolt magas-irodalom csapdájába, és ez áll a zenei szövetre is, az arab, perzsa, zsidó és indiai motívumok tartalomerősítő egységbe forrva ölelik körül és tartják szilárdan mindvégig. Bonyár Judit nagyszerű előadó, olyannyira, hogy simán el bírnék képzelni tőle egy egészen intim hangvételű szólóanyagot, ahol csak ő és a csellója diskurál minden egyéb kíséret nélkül. Miközben itt a hangszeres kíséret éppen-hogy remekül működik, és szükséges is a sok szín, így zavartalanul tudjuk bejárni a tágassá bélelt belső tereket. A közreműködő zenészek: Papp Attila: ének, Hűvösvölgyi Péter: cümbüs, buzuki, Balogh Balázs és Franczia Dániel: ütőhangszerek, és Csurkulya József: cimbalom. 

Szirtes Edina Mókus az úgynevezett looperes eljárás nagymestere, azaz egy szál hegedűjével, énekhangjával és samplerével tud elérni teljes zenekari hangzást, vele készült életműinterjúnkat itt olvashatják. Aki pedig azt hiszi, hogy ilyesmit csak stúdiókörülmények közt lehet profin megcsinálni, menjen csak el élőben megnézni egyszer, aztán már úgyis mindegy lesz, mert garantált a beleszeretés. Mókus élőben is csont nélkül előállítja ezt a szédületes hangzást, egymásra rétegezi a hangszeres szólamokat és az énekkórus elemeit, amiben aztán szabadon szárnyalva teljesíti be küldetését:

„ Az volt a célom a lemezzel, hogy megmutassam, nem elvont és lejárt dolog verseket megzenésíteni. A két vendégelőadóm például azt hivatott bizonyítani, hogy mennyire közel áll a verselés a ma divatos utcai művészethez.”

Ez ugye a dolog külső vetülete, a burka, vagyis a technikai rész, arra is térjünk ki azonban, mire áll rá az album fókusza. Ezt könnyen és gyorsan meg is ragadhatjuk: önvallomások ezek az emberről, az eltékozolt létezésről, miközben csak szeretni kéne: önmagunkat és egymást. És felismerni a valódi fényhozókat, akik mellett végre megnyugodhatunk, és akik biztosan átviszik a szerelmet a túlsó partra.

A Ki viszi át […] (Magneoton 2016) József Attila, Jean Cocteau, Radnóti Miklós, Reményik Sándor, Müller Péter Sziámi és Nagy László verseiből épít új világot, és mivel Mókus tehetsége egészen kivételes, rögtön ki is lépünk a versmegzenésítő körből. Szinte már az elejétől nem is dalokat érzékelünk, még magasabban szárnyalunk, de ez nem jelent sem térbeli, sem pedig időbeli kapaszkodókat. Valahogyan a leg-lényeg szólal itt meg, a szavak és zenei hangok mögé lépünk, néha úgy kell erővel kiszakítani magunkat belső lényünkből, ha újra érteni akarjuk a puszta szavak jelentését. Nyilván oda lesz linkelve mindjárt pár sorral lejjebb egy youtube videó mintavételnek, de muszáj hangsúlyoznom: a Ki viszi át […] albumnak lett kitalálva, ezért úgy is működik a legjobban. Úgy tudja magát igazán kiteljesíteni, lényegét felfedni, és ami a legfontosabb: teljes ívében úgy tud a közös úton végigvezetni. Ezen az úton persze majd közben fájunk és örülünk, elomlunk és összerándulunk, mosolygunk és egyetértünk, akár a könnyünk is kicsordul, egyszer tán meg is halunk, de legalább önmagunk leszünk háromnegyed órára. Ilyen szinten ezt elérni csak nagyon kevesen tudják, Szirtes Edina Mókus nagy formátumú, bátor művész, becsüljük meg nagyon, hogy útitársunk.

A lemezen három vendégmuzsikus is közreműködik, Kowalsky egy dalban versel, Novák Csaba egy másikban nagybőgőzik, és a remek beatboxos, Fekete János „Jammal” pedig három dalban pergeti a ritmust. 

Az autentikus roma zene modern formába öntését pár soványabb év után egyre több régi-új formáció vállalja fel ismét, közülük is az egyik legeslegjobb a 2005 óta működő EtnoRom, Künstler Ágnes és Balog József énekes-szerző páros zenekara. Mindketten muzsikáltak az alapokat lefektető híres Kalyi Jagban is, azonban a mindig is áhított, csak rájuk jellemző megszólalást, azaz az oláh cigány hagyományokat más műfajokkal beoltott világzenévé kerekíteni viszont csak az EtnoRom keretei közt tudták. A debütáló Rományi Lumá erős felütésként meghaladhatatlannak is tetszett, ezért hangszerelésileg pakoltak még rá egy kis dzsesszt, így a 2011-es Diri Diri inkább formailag jelentett újdonságot, a dallamok terén viszont az új album, a Roma ízek (Ethnix 2016) teljesedik ki igazán. Elsőre szembeötlő a mértéktartó hangzás, az akusztikusságra fektetett hangsúly, a gitárok, fúvósok és ütősök énekhangok mellé és köré rendezése kiváltképp jól sikerült, tiszta, de nem steril a hangkép és a grúvok is rendben vannak. A zenei elemek legnagyobb részét persze nagyon helyesen továbbra is az autentikus roma hagyományok és azok feldolgozásai teszi ki, a jól célzott balkáni, moldvai és szvinges motívumok és ritmusok ezért sosem terhelik meg a dalokat, sőt, a zene egészének szövetét sem bontják meg, sokkal inkább jelentéstöbbletet hordoznak. Amitől pedig újra és újra elámulok, az egyértelműen Künstler Ágnes és Balog József hangja és énekesi kvalitása, régóta nagy kedvencek. Muszáj is kimondanom: Balog József egyszerűen tökélyre vitte a dolgot, a legnagyobb énekes-művész a műfajban, teljesen mindegy, hogy ezerrel pörög, vagy hallgatót énekel, mindig van benne valami kiérlelt finomság és méltóság, a hangszíne pedig jólesőn elnyugtatja még az enyhébb lelki-fodrokat is. 

Nagy hangsúlyt fektetnek egyébként a magyar nyelvű dalokra, állandó harcosai a megbékélésnek és a kultúrák közti átjárhatóságnak, a közösségteremtés itt az egyik kulcsmotívum. A kísérőfüzetben ezt írják:

„Hisszük, hogy ez megvalósítható a zene eszköztárával, és úgy teremtik meg az összhangot a közönséggel, ahogyan egy izgalmas társaság körbeül egy terített asztalt, s az összejövetelben mindennek helye van. Ott a humor, a szenvedély, a fájdalom, a büszkeség s a legfontosabb: az együttlét öröme.”

A Képzelj el egy jobb világot című Szécsi Magda költő versére írt záródal kifejezetten békehimnuszként értékelhető a sűrű hangulatú utazás végén. A zenekar további tagjai: Kovács Krisztián: kahon, Molnár Tamás: fúvós, Rózsa Béla: gitár és Seres Vilmos: fúvós. 

A Tárkány Művek az elmúlt éveket önmaga átszervezésével töltötte és lemezt sem csinált közben. Azaz mégis: a Magyar konyha támad (Tárkány-Kovács Bálint 2017) 2015 őszi stúdiózással indult (így nagyjából az album felén még a korábbi felállásban muzsikálnak), majd tavaly tavasszal a banda teljes átalakulása után (vagyis csak a fő dalszerző Tárkány-Kovács Bálint cimbalmos-énekes alapító maradt) a nyári fesztiválszezont követően vették fel újra a fonalat, és fejezték be a felvételeket az új bandával. A korábbi albumokról és velük együtt a muzsikusokról itt  és itt  írtunk. Paár Julianna énekesnő utódlásától pedig kifejezetten fáztam, őt mindkét recenzióban külön is dicsértük. És ha már itt tartunk, meg is nyugodhatunk: Kész Petra csont nélkül megbirkózik a feladattal, erős jelenlétű, telt és vibráló hangjával belakja a rendelkezésére áll teret, néha még túl is ér azon, vagyis tudja azt a pluszt, ami miatt gyorsan bele tudunk szeretni közreműködésével a dalokba. Itt erre egyébként is van alkalmunk és lehetőségünk, a zene egésze valós időben lüktető rockandroll életérzés, és ez persze független attól, hogy szigorúan véve elsősorban népzenéről és jazzről beszélünk. De nem tudunk szigorúak lenni, egyrészt mert ezek az alapelemek és műfaji összetevők olybá kerekednek, ami pillanatok alatt érvényteleníti az efféle szőrözést, másrészt valódi életérzésekben fürdünk – plusz valamiféle kulturális esszenciában. De ez elengedhetetlen is a témát hallva, a Magyar konyha támad ugyanis nem áll meg határainknál, az ember testi és lelki lényegét annak pőreségében igyekszik megmutatni az evésen keresztül, és bizony semmi fontos nem marad ki, humorral és bölcsességgel tárgyalják ki a legprofánabb tevékenységet is, mert

„az evés az a pont, amelyen a világ az énbe áramlik – szent metamorfózis.”

Majd így folytatják:

„Mit teszek magamévá a világból, és mivé válok én ezáltal? Ezen a ponton az ember lelepleződik, mindegy, hogy király vagy szolga, gyerek vagy idős, férfi vagy nő: enni kell. Választásaiban, ízlésében föltárul az emberi lét legaljasabb és legmagasztosabb része is: Ecce homo!”

Már korábban azt hittem, a Tárkány Művek elérte zeneisége és mondandója magas-fokát, és majd elzenélget ott valameddig, pár lemeznyi így is, úgy is van benne, de nem: tovább jutottak, és velük tartva a hallgató is, most ezt hallva valahogy nyitottabb és bátrabb lettem közben, legalábbis egyszerűbbnek tűnik kimondani magamról: vagyok, aki vagyok. Viccesnek, sőt abszurdnak hangzik, hogy ehhez el tudjon vezetni az evés témája, de ugye eleve sokkal többről van itt szó, mire a végére érünk, bejárjuk az emberi lét és kultúra szinte valamennyi szegletét, és át is megyünk az éhségtől a csömörig mindenen, de persze nem csak fizikai értelemben. Ezzel viszont a bizalom, és akaratlanul, de a várakozás is felfokozódik a bandával szemben: remélhetőleg bármihez nyúljanak is legközelebb, akkor is az emberi létezés teljes körét járjuk majd be. A mostani zenekar további tagjai: Móser Ádám: harmonika, furulya, kaval, Bazsinka Mihály: szaxofon, Arday Dániel: nagybőgő és Szegő Dávid: ütősök.

(Fotó: kallopeter.hu, photography shop)


folk világzene ethno etnorom neofolk ezt hallgasd tárkány művek szirtes edina mokus bonyár judit



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.