2017.05.23. 11:30 – Kovács.Attila

A rohadt életbe, hát mi lesz itt még később?! - Jól megkritizáltuk a Depeche Mode-koncertet

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

depeche_mode_artlasso_004.jpg

Érdekes egybeesés, hogy tegnaphoz képest napra pontosan 25 éve volt a Guns 'n Roses népstadionos koncertje. Ha jól számolom, hithű underground harcosként pontosan azóta nem is jártam hasonló méretű rendezvényen. Akkor is ültem, meg most is, csak a Axléken még, a Depeche Mode-on meg már. A két zenekar különös hatást gyakorolt az életemre.

Ahogy az én vezetésemmel gyakorta, most is a kilencvenes évek elején járunk Diósgyőrben. A környékünkön alkalmanként feltűntek furcsa ruházatú, felnyírt hajú fiatalok, akik fekete bomberben, vagy bőrkabátban, bakancsban, általában három-négy fős csoportokban járkáltak. Egy osztálytársam felvilágosított, hogy ők a "depesesek", akik elől el kell bújni. Hogy miért, az a mai napig nem világos számomra, még az is lehet, hogy csak ugratott. Azért sem értettem, mert az osztályban a legjobb barátom, Végh Zsolti, a Lávaember és csapata, és más klasszikus képregények szerzője, szintén szerette a "depest".

Náluk talán csak a magyar változat munkatársait, azaz a Bonanza Banzait szerette jobban, és ezzel a suliban a bonanzások és gunsosok között akkoriban teljes hévvel tomboló háború ellenséges lövészárkaiban találtuk magunkat. A harcokban az ellenség kedvenceiről készült gúnyversek és karikatúrák voltak a fő fegyvernemek, ezeket jellemzően a nagyszünetben, vagy a napköziben adtuk elő, de nem akarok senkit untatni a túlzott részletezéssel, pedig még idézni is tudnék belőlük. Viszont a Bonanza Banzai fő ihletője, a Depeche Mode végül is sötét ló maradt számomra egészen sokáig, szóval őket csak azért kellett utálni, mert Ákosék őket utánozzák.

Nagyjából ennyiben is maradtunk jó pár évig, bár nem hiszem, hogy ez a zenekart annyira zavarta. Aztán húszas éveim közepén egy igen csúnya berúgást követően épp próbáltam lábon kihordani egy enyhébb infarktust anyámék házában. Fizikai és lelki fájdalmaimról tévénézéssel próbáltam elterelni a figyelmem, és hogy-hogy nem, a VH1 műsorán pont Depeche Mode-napot tartottak. Így aztán egy dózisban meg is kaptam az összes jelentős klipes dalt, a Just Can't Get Enough-tól az akkor épp legfrissebb Preciousig. Pár héttel később ezzel a lendülettel meg is vettem magamnak vagy három lemezüket, a családomnak azt mondtam, hogy akkor ezt kaptam tőletek karácsonyra. Tegnap pedig először láttam őket élőben.

Hogy a lényegre térjek tehát, fogalmam sincs, hogy milyenek voltak a Depeche Mode ezt megelőző magyarországi koncertjei, de ha önmagában nézem az estét, sokkal jobb formában nem nagyon lehettek máskor sem, dacára annak, hogy a főhősök már ötvenes éveik derekán járnak. Mondom ezt azért, mert bár az első perctől az utolsóig precízen megkoreografált produkciót láttunk, ahol még az Enjoy the Silence-be fűzött jammelés is ki volt gyakorolva, ennél jobban 2017-ben nem nagyon lehet popzenével szórakoztatni egy aréna többtízezres közönségét.

Eleve Dave Gahan frontember, aki fazonra nyírt szakállkájával most leginkább egy latin szeretőt alakító vidéki bonvivánra emlékeztet, úgy tudja az ujjai köré csavarni a közönséget, hogy egy kósza csípőkörzésére is elélveznek a hölgyrajongók az állóhelyek minimum felén. Rá is játszik persze, és a mókás, kikacsintós ripacskodás közben meg majdnem végig lemezminőségben énekel. És ha csak az életmű nyilvánvaló, mindenki által ismert slágereit nézzük, akkor is bőven van mit.

A műsorban egyébként hangsúlyos szerepet kapott az új album. Hogy valaki ennek örül, vagy nem, az ízlés dolga. Mindenesetre azok, akik zenekarnak tekintik magukat, és nem egy utazó slágermúzeumnak, nem árt, ha frissebb szerzeményeket is szerepeltetnek a repertoárban. Az este folyamán végül öt új dalt kapunk, ami nem kevés, és nem sok. Nyitásként jött a Going Backwards, majd a So Much Love, hogy aztán harmadikként máris lőjenek egy nagyvadat a Barrel of a Gunnal. És itt van még egy tényező, amire érdemes rávilágítani: a basildoni fiúk nagyon tudnak műsort szerkeszteni. Érzik, mikor kell kicsit visszavenni a tempóból, mikor kell elhelyezni egy tuti slágert az újabb keletű dalok között, mikor van ideje egy Martin Gore-féle lírának, és mikor a népünnepélynek. Mert hát végső soron az volt ez a javából.

Amikor a Home végén az egész aréna énekli még vagy két percig a szám zárótémáját, belém is hasít a felismerés, hogy a rohadt életbe, hát mi lesz itt az olyan dalok alatt, mint az Enjoy the Silence, vagy a Never Let Me Down Again? A kérdés persze költői: hihetetlen energiák szabadulnak fel, amikor egy komplett stadionnyi ember együtt énekel, ezt még egy magamfajta, tömegrendezvényeket a focimeccstől az utcabálig zsigerből megvető, cinikus paprikajancsi is beláthatja. És ilyen pillanatból nem egy van a koncerten, hanem legalább féltucat, köszönhetően a legalább három dinamikai csúcspontot tartalmazó programnak. A már említett Home mellett a rendes műsort záró Never Let Me Down Again másik, amely még az Enjoy the Silence eufóriájára is rá tudott tenni egy lapáttal a közmondásos búzamezőzéssel, majd a záró I Feel You / Personal Jesus duó tette fel az i-re a pontot. Ezek közben tényleg vibrált a levegő. 

Mielőtt átmennénk rajongói oldalba, érdemes megemlíteni a két kísérőzenészt, hiszen Peter Gordenonak és Christian Eignernek nagyon sokat köszönhet a koncert közönsége. Előbbi igazi multifunkciós jolly jokerként két dalban, a Pain That I'm Used To meglehetősen átformált verziójában, és a ráadásban előadott David Bowie-feldolgozásban is előre jött basszusgitározni a szinti mögül, emellett kifogástalan vokálszólamokkal erősítette az összképet. Eigner meg amellett, hogy fej mögül indítja az ütéseket, meg ugye tökéletes szinkronban van a programozott ritmusokkal, csak úgy, farzsebből előhúz olyan finomságokat, mint hogy két pergődobon hozza felváltva a World in My Eyes ütemeit, egy másik, visszafogottabb dalban meg üstdoboknál használatos verőkkel játszik a tompább hangzás érdekében. Pont az ilyen kifinomult megoldások azok, amelyektől a koncert képes hozzátenni a lemezverziókhoz is, és bizony hitetlenkedve csóválom is a fejem olykor, hogy még a csibészeltetős intrókban is mennyire hallatszanak ezek a befektetett munkaórák.

Ez az egész így, a mélyeket néha talán fölöslegesen túlhangsúlyozó megszólalás ellenére, Andy Fletcher bájosan esetlen integetéseivel együtt is tökéletes koncert volt. A hangulatról annyit, hogy még azon is csak mosolyogtam, amikor egyes emberek egy olyan dal közben, mint a Walking in My Shoes, képesek voltak azzal foglalkozni, hogy "Én és a Depeche Mode" szelfit posztolgassanak a Facebookra, pedig az ilyesmit alaphelyzetben inkvizíciós módszerekkel kellene büntetni. Szóval, ha lenne kalapom, most megemelném.


pop depeche mode koncerbeszámoló



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása