Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tegnap, a VOLT nulladik napján először játszott Magyarországon a Linkin Park, akiknek legutolsó lemeze enyhén szólva is megosztotta a közönséget. De vajon milyen volt? Életre szóló élmény, vagy kiégett egykori nu metalosok kasszacsörgető haknizása? A folytatásból kiderül, hogyan látta kollégánk az eseményt, emellett kaptok egy galériát is a koncertről az Artlassotol.
Nem tudom, hogy mennyire illik ilyet az elején bevallani, de nekem a fiatalságom komoly része azzal is telt, hogy nagyon utáltam a Linkin Parkot. Középiskolában viszonylag hamar alakult ki az a közmegegyezés, hogy a Linkin Park azoké a csicskáké, akik nemhogy a Dimmu Borgirhoz, de még a Kornhoz és a System of a Downhoz is bénák. Azóta kicsit finomodott körülöttem a világ, például egyáltalán nem tartom csicskának azt, ha valaki Linkin Parkot hallgat, meg úgy általában felőlem aztán tényleg mindenki arra kiabál, amire csak szeretne, és bár nem hallgatok különösebben Linkin Parkot, mert megfájdul a fejem Chester Bennington énekhangjától, igazából meg tudom érteni, miért tudnak a mai napig baromi sok embert megmozgatni.
Persze tartom, hogy Mike Shinoda például nem tud rappelni, a zenei rész meg zavaróan túl van effektezve, de egyrészt például Halott Pénz Dávid se tud rappelni, mégis az egész ország vele kiabál, másrészt szerintem ami a Ramones után készült, az általában túl van effektezve. Az se különösebben bánt már, hogy egy nosztalgiakoncert Magyarország második-harmadik legnagyobb fesztiváljának húzóneve, hiszen pár hónapja örvendeztem végig egy 1994-es lemez teljes egészében történő előadását, ráadásul tényleg inkább nosztalgiázzunk Linkin Parkon, mint az idei Volton amúgy szintén fellépő Rapülőkön.
Sőt, azon se háborodtam fel, amiről a Sopronba érkezett rajongók egy része amúgy jól láthatóan nem nagyon tudott: az idei lemezével a Linkin Park már nem csak nem metál, de még csak nem is rádiórock, hanem valami néha Lana Del Rey dalait idéző izé, amire tényleg az ugrálás az utolsó dolog, amit kedvem lenne csinálni. Jól ketté is szakadt a tábor: valaki szerint egészen új vizekre evez ez az amúgy is csodálatos és öntörvényű és hibázni képtelen zenekar, mások viszont azt mondják, eladták magukat a sátánnak, és hátba szúrják az addigi rajongóikat. A soproni koncertet látva egyiküknek sincs igaza: a Linkin Park 2017-es dalai egyáltalán nem újítóak vagy öntörvényűek, és speciel a régiek se voltak azok, a másik oldal által hiányolt keménység viszont tényleg maximum azok szemében volt ott a zenekarban, akik egyenesen a Backstreet Boysról szoktak ide.
A Linkin Parkon amúgy tökéletesen látszik, hogy már 2000 óta szinte megállás nélkül arénákban és nagyszínpadokon koncerteznek, ahogy egy nu metálból indult zenekartól elvárható, tökéletes a ritmusszekció, mindenki jó, bár Bennington hangja amúgy meglepően erőtlen élőben. Egyedül azt nem ismerték még be maguknak, hogy a közönség nem a 2017-es művészkedésnek szánt prüntyögésekre vágyik, ezért a dalok komoly részével a legtöbben nem is nagyon tudtak mit kezdeni: csak várták, mikor tépi már meg valaki a húrokat, hogy lehessen azt kiabálni, hogy "crawling", vagy "numb", vagy ilyesmi. Amikor ezek megérkeztek, jött is az örömködés, bár azért a már említett Crawlingnál sikerült azzal tönkretenni sokak élete élményének szánt koncertjét, hogy zongorás balladát csináltak az amúgy házibulikban még asztalborogatásra is alkalmas dalból.
Az ismertebb dalok természetesen a koncert második felében kaptak helyet, hiszen az In the End után valószínűleg a közönség egy része simán visszament volna asztalon táncolni a Voltot idén is ellepő 'DJ Fesztiválon Játszok Le Népszerű Slágereket'-szettjére, de így kapott esélyt az új irány is.
Igazából meglepően jól úszta meg a Linkin Park a kétezres éveket, hiszen például öregedhettek volna úgy is, mint a velük együtt csapból folyó Limp Bizkit, azt pedig azért senki nem érdemli meg. Talán tisztességesebb lenne elfogadniuk, hogy lényegében már nem tényezők, és készíteni pár alibi lemezt, de akkor meg azon röhögne mindenki, hogy ezek itt vénemberként úgy akarnak csinálni, mintha húszévesek lennének, szóval nem is tudom igazán, mi kellett volna ahhoz, hogy maximálisan elégedett legyek a soproni Linkin Park-koncerttel. Talán jobb dalokat kellett volna írni persze, de akkor gondolom már középiskolában sem utáltam volna a Linkin Parkot.
