2017.07.21. 18:41 – nausea

Antikrisztus járókerettel – Marilyn Manson @ Budapest Park

manson.jpg

Hosszú idő után másodszor éltük át a Budapest Park bejáratához érve, mit érezhetett Kyle Reese a Terminátorban, amikor ekképpen faggatta a lefegyverzett rendőrt: „Milyen évet írunk?” Hasonlóra először 2014-ben volt példa, amikor szembesültünk vele, hogy a HIM még mindig képes telt ház közeli állapotokat előidézni. Ez már csak azért is valószerűtlennek tűnt, mert a finn alakulat és Marilyn Manson egyaránt a késői 90-es, korai 2000-es években élte fénykorát. Mi pedig abban a tudatban éltünk, hogy a csipkés kesztyűs, horrorsminkes tinilányok azóta a dodó madár és az erszényes farkas sorsára jutottak. Vagy legalábbis felnőttek, az utánuk következő generáció pedig már új kedvencet talált a Suicide Silence vagy a Bullet For My Valentine személy(zet)ében. Nos, a jelek szerint csak annyi történt, hogy a fekete menyasszonyi ruha kiment a divatból (esetleg bezárt a Ciánkáli). Ugyanakkor hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a Brian Warnerre kizárólag huszonegy-két éves, a körzőheggyel véghezvitt öncsonkítást épp, hogy kinövő lánykák voltak kíváncsiak. Tudniillik a harmincas korosztály legalább ekkora arányban képviseltette magát a Parkban. (A kép nem a helyszínen készült, mert hivatalosan nem lehetett fotózni a koncerten.)

Kimondva-kimondatlanul még a keményvonalas keresztények is hajlamosak elismerni, hogy Krisztus ellenségei sokkal jobb zenében utaznak, mint szimpatizánsai. Nos, Manson már csak ezért sem titulálható röhögés nélkül a Sátán földi helytartójának – legalábbis 2009 óta legyártott lemezei alapján semmiképpen. És bizony itt is jól érződött, mekkora színvonalbeli eltérés van a mOBSCENE és a No Reflection-kaliberű dalok között. Az egybegyűltek egy része eleinte utóbbiakra is hajlamos lett volna atomjaira szedni a Park berendezését, ám a koncert közepe felé érezhetően lanyhult a lelkesedés. (Az új dalok pedig egyenesen olyan hatást gyakoroltak a hangulatra, mint egy Mansont ostorozó Harrach Péter-felszólalás napirend előtt.) És a Marketing-Antikrisztus élő teljesítményét is hasonló kettősség jellemezte. A 2009-es Volt fesztes performansznál eleve jóval kevesebb volt a show-elem, így Manson – aki kb. úgy öltözött ki a koncertre, mintha az alsóbélatelepi Depeche Mode-klubba készülne - sokkal inkább rákényszerült (volna), hogy produkálja magát.

Ő azonban már korántsem az a hiperaktív csirkefogó, aki azzal ösztönözte kilépésre egykori dobosát, hogy egy óvatlan pillanatban felgyújtotta a dobcuccával együtt. Ám ezzel együtt is voltak kimondottan meggyőző, sőt, cuki pillanatai. Ha pl. legfőbb magyarországi ellenlábasa szemtanúja lett volna, amint felhúzza a színpadra hajított piros bugyit, nem esküszünk meg rá, hogy Manson nem R-Go-gidaként végzi. Mindemellett üvöltéseit is lemezminőségben hozta, és még az sem volt feltétlenül zavaró, hogy itt-ott némi playback-vokállal is megtámogatták.

A fáradás jelei azonban idővel egyértelműen érezhetőek voltak rajta, ami Kathy Bates-et idéző tokája alapján cseppet sem meglepő. Azért még az ellógott fitneszórák sem akadályozták meg abban, hogy a Sweet Dreams alatt előhúzza a sublót aljából az ominózus gólyalábakat. A hangzás mindvégig makulátlan volt és a zenekari teljesítmény sem hagyott kívánnivalót maga után, hacsak nem számítjuk a tanácstalan tökvakarást, amit akkor abszolváltak, mikor Manson két szám között egy szolid délutáni sminket dobott fel magára.

Az összkép tehát legjobb esetben is vegyes volt: lehet, hogy jelenlegi a Manson-jugend élete koncertjeként hivatkozik erre az estre, ám aki jó 10-15 éve látta őt, az legalább ennyire biztos benne, hogy a jó Marilyn árnyéka egykori önmagának – akár a szó szoros értelmében is.


rock koncertbeszámoló marilyn manson



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.