2017.08.10. 18:33 – Kovács.Attila

Fiatalságom utolsó szalmaszálai - Túlkorosan a Szigeten, 1. rész

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

sziget_03.jpg

Kereken húsz éve, hogy először jártam a Szigeten. Aztán még sokszor, nézőként, fellépőként is, aztán pár éve meg egyáltalán nem. Amikor kiderült, hogy ebben az évben csinálhatok egy egész hetes élménybeszámolót, egyből záporozni kezdtek a frappánsnak szánt kezdőmondatok. Hogy hogyan lépett ki az időgépből a már negyven felé ballagó borsodi Marty McFly, és csodálkozott rá arra, milyen zenekarokra izgulnak a mostani tinédzserek, meg effélék. De aztán meggondoltam magam, és inkább csak írom, ami történik a hét nap alatt, ti meg ezalatt figyelemmel követhetitek, hogyan kapaszkodom fiatalságom utolsó szalmaszálaiba, ahogy ezt egy kitűnő barátom találóan megfogalmazta tegnap este. (Fotók: Sziget Facebook - Csudai Sándor; Rockstar Photographers.)

A Sziget volt annak idején az a nyári fesztivál, ahová mindenki el akart jutni. Természetesen a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium alterosai sem voltak kivételek. Az alterosok azok voltak, akik nem az akkor futó eurodance köcsögségeket hallgatták, és nem hordtak holdjárót, ehelyett kockás inget viseltek, meg kifakult pólót "Kurt Cobain 1967-1994" felirattal. Persze szüleink, a begyepesedett kispolgárok sosem engedtek el minket, mert mi lesz ott veled kisfiam, ott mindenki kábítószerezik, mondta a szomszéd is, meg egyébként is minek kétszáz kilométert utazni pár koncertért, majd tizennyolc éves korodban, ha sikerült az érettségi.

Szerencsére nekünk mégsem kellett olyan sokáig várni. Vagy szüleink enyhültek meg, vagy sikerült valahogy kisírni tőlük, meg persze félretenni az ebédpénzből a jegyre, mindenesetre 1997 augusztusa már a Szigeten érte a három ifjú lázadót, Királyt, Tóth Gergőt, meg engem. Már nem emlékszem, hogy milyen koncerteket láttunk, az biztos, hogy a Motörhead miatt mentünk. Ez még Lemmy fénykorában volt, olvastam később, hogy a sajtótájékoztatón megivott egy fél üveg whiskyt az öreg, ami nekünk természetesen a rock n' roll netovábbjának tűnt akkoriban. Nekem erre esélyem sem volt, hiszen még útban a fesztivál felé megvettem az akkor megjelent Carcass válogatáslemezt kazettán, amit aztán a walkman azonnal be is gyűrt, olyannyira, hogy elszakadt a szalag, én meg ott álltam három napra nyolcszáz forinttal a zsebemben. Sírni tudtam volna.

Bankkártya, pláne tizenévesek zsebében akkoriban még nem nagyon létezett. Szerencsére Király felajánlotta, hogy meghitelez nekem pár sört. Amilyen fiatalok és életerősek voltunk akkoriban, olyannyira nem szoktunk még hozzá az alkohol furcsa hatásaihoz, így aztán két korsó után már emelkedett hangulatba is kerültünk, és délután ötkor úgy ráztuk a fejünket az Omega tehetségkutatón az Eclipse-re meg a Carbon Cage-re, mintha valaki fizetett volna érte.

Ilyen emlékek rohantak meg, amikor tegnap délután ballagtam befelé a K-hídon, de sokáig azért nem nosztalgiáztam. Befelé menet egyből sikerült megállapítanom, hogy a szelfizés már egyértelműen a legnépszerűbb sport az egész világon, pláne egy fesztivál első napján: mindenki mindenhol mindennel és mindenkivel, akár egy különösen elfajult swinger partyban.

sziget_04.jpg

Ezt a lelkesedést még sosem sikerült magamévá tennem, ugyanakkor kifejezetten meglepő volt, milyen könnyen találtam sátorhelyet, bár előtte egyszer körbejártam a helyszínt, hogy egy kicsit aklimatizálódjak, meg felmérjem a terepet. Szerencsére a nagyobbik hátizsákot simán le tudtam tenni addig az ingyenes értékmegőrzőben. Ha olyan kemény csávó lennék, mint amilyen szeretnék lenni, erőnléti edzésként magammal vihettem volna, de hát csak szórakozni jöttem.

Letáborozás után egy érdekes kalandba fogtam, ugyanis elmentem fesztiválkártyáért, buta módon viszont a Nagyszínpad tőszomszédságában álltam be a sorba, így a Billy Talent koncertjének vagy felét onnan hallgattam végig. Amikor sorra kerültem, akkor derült ki számomra, hogy akiknek Mastercard vagy Maestro kártyájuk van, azoknak nem is kell fesztiválkártyát töltögetniük, simán fizethetnek vele bárhol a Szigeten.

sziget_billy_talent.jpg

Zenei naprakészségemre kevés jobb illusztrációt találhatnék annál, hogy a Billy Talentről sokáig nem tudtam, zenekar, vagy előadó-e. Szégyen vagy sem, de számomra is vannak még felfedezetlen területek a zenei világtérképen, de az elkövetkezendő pár napban ezen is dolgozni fogok. A Billy Talent számomra is meglepő módon kifejezetten tetszett, nekem úgy kicsit úgy hangzott, mintha a Real Thing-korszakos Mike Patton beszállt volna egy punkzenekarba, amit még egy kis garázsrockkal is megkínáltak. Kitűnő, és amiről sokan el szoktak feledkezni, jól kitalált produkció volt.

Összeszokott zenészek, erőteljes, arányos hangzás, egyéni képi világú háttérvetítés minden dalhoz, még egyáltalán nem kínosan egyforma színvilágú, piros-fehér-fekete cuccok a tagokon, mindehhez jól megírt, gyorsan rögzülő dalok. Nem túl gyakori, hogy egy először látott zenekar több dalát is fel tudom idézni a koncert után - vagy ők nem írnak elég jókat, vagy én iszom akkora már túl sokat - de a Billy Talent kivétel. A Louder Than the DJ vagy a Devil on My Shoulder egyaránt kitűnő volt, és bár a sokszor ellőtt "I say Buda, you say Pest!" közönségcsibészeltetést a végére kicsit eluntam - mi lehet a szöveg Prágában? - folyamatosan azon vettem észre magam, hogy élvezem a koncertet. A végén még kénytelen leszek felülvizsgálni a népszerű rockzenekarokkal szembeni ellenérzéseimet?

sziget_pink.jpg

Utánuk Pink következett, akinek azért jó pár dalát hallottam már, de amikor kilépett a színpadra, az öltözete és a szolizott bőr alapján először simán rámondtam, hogy a főhősnő nyilván a kilencvenes évek Salt N' Pepájából érkezett, hozzám hasonlóan időgéppel. Azt látatlanban is meg mertem volna tippelni, hogy a Get The Party Started lesz a nyitódal, ilyen paranormális képességekkel akár lottózhatnék is, komolyan. A műsor első felében ellőttek még két tuti slágert rajongókényeztetés gyanánt a Just Like a Pill és a Try képében, én meg elkezdtem berzenkedni, hogy Pink az éneklés nagy részét rábízza az amúgy kitűnően teljesítő vokalistákra, és csak a show-t adja el, ami ilyen hanggal szerintem méltatlan. Erre a főszerkesztőnk felvilágosított, hogy ezt minden úgynevezett mainstream sztárelőadó így csinálja, és tavalyi Rihanna-koncerthez képest itt még bőven sokat is énekel a főszereplő. Moore kisasszony nem is várt sokáig, hogy rám cáfoljon, ugyanis a gitárossal - Justin Derrico, megérdemli, hogy megemlítsük a nevét - együtt kivonultak a színpad elejére, és pár dal erejéig duett jelleget öltött a koncert. Szép, intim pillanatok voltak ezek, ugyanakkor nekem itt jött el az a pont, amikor úgy éreztem, ideje máshol is körülnézni. Ezt rajtam kívül is gondolták így páran: volt, akit a kalandvágy szólított, volt, akit a természet, ennek köszönhetően még félig meztelen nőket is láttam akaratlanul, mehetek majd gyónni.

Emellett megismerkedtem egy skót rockénekessel, akivel többek között a Galaxis útikalauz stopposoknak és Douglas Adams nagyszerűségéről beszélgettünk, leöntöttem magam egy fél korsó ciderrel, láttam a Ladánybenét Bob Marley-dalokat játszani, valamint segítettem egyenleget tölteni egy, a beszéd- és járóképtelenség határán imbolygó holland fesztiválozónak, aki elmondása szerint már túl sok mindent fogyasztott ahhoz, hogy ügyintézzen. Hihetetlen kalandjaim vannak. Folytatás holnap.  


beszámoló fesztivál sziget mastercard tulkorosan a szigeten



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása