2017.08.12. 20:18 – Kovács.Attila

Az olasz brazilok és a partysátrak átka - Túlkorosan a Szigeten, 3. rész

20729435_10156661317393975_8267782051026281702_n.jpg

Felmerült a kérdés, hogy vajon hogy lehet valaki túlkoros egy olyan fesztiválon, mint a Sziget? Ma hajnalban kitűnő példát találtam erre, így legalább nem kell körülírni a dolgokat. Negyvenhez közelebb végigsátrazni egy hetet sokkal inkább embert próbáló feladat, mint azt néhányan hinnétek. Ennek semmi köze a kényelemhez, ahhoz, hogy reggelente gyalogolni kell száz métert a zuhanyzóig, és szerencsére még a derekam sem fáj, ha pár napig hálózsákban kell éjszakáznom. De manapság már nem vágyom arra, hogy hajnalig úgy érezzem, egy rockkoncert, netán diszkó közepén alszom. (Fotók: Sziget Facebook, Rockstar Photographers, illetve a szerző képei.)

A kemping, ahol sátrat vertem ugyanis épp a két legnagyobb partyhelyszín szomszédságában található. Értékelem és elismerem az elektronikus zenék több válfaját, vannak előadók és DJ-k, akiket kifejezetten kedvelek. De három-négy óra elteltével az ugyanabban a 120 bpm körüli tempóban makacsul ismételt, fülfájdítóan alacsony frekvenciájú szubok úgy érvényesültek a sátorban, mintha valaki nagyon régóta egy tompa tárggyal ütlegelné a fejem, néha szünetet hagyva egy "put your hands up in the air" típusú, magvas üzenetet rejtő kiállásig, hogy aztán az egész kezdődhessen elölről. Akár a kínai vízkínzás.

Én is gondolkodtam jó pár középkori módszeren viszonzásul az elkövetőknek, meg azoknak, akik ezt élvezik, de aztán meggyőztem magam, hogy végül is benne volt a pakliban, legfeljebb holnap átköltözöm a komolyzenei színpad mellé. Mindenesetre nem lettem volna hálátlan annak, aki felkínál nekem egy negatív decibeles süketszobát, ahol a saját szívverésemet hallgatva tudok elaludni. De azt is meghívtam volna egy sörre, aki segítségemre siet egy füldugóval, akár a Sziget után is, hiszen a Mastercard kártya nem csak a fesztiválon történő fizetésre használható, hanem utána is bármikor.

A mellettem táborozó ruszkik persze bírták a gyűrődést. Koljáék még odabent verették, amikor reggel elindultam zuhanyozni, de mire visszaértem, már ott húzták a lóbőrt, néhányuk kissé kilógva a sátorból. Ismerjük a mondást Isten két kezéről: megfigyeltem, hogy az ilyesminek körülbelül délután egy-kettőig tartó inaktivitás az ára, meg olyan arckifejezések, amelyeket leginkább egy vodkaüzem túlbuzgó minőségellenőreitől várnánk.

A Sziget reggel hat, fél hét körül érdekes látvány ám. A csípős szélben kapucnis önkéntesek szedik a szemetet, közben érkeznek az új söröshordók platósifányi mértékegységben. A Nagyszínpad környéke szinte üres, mellette az úton kisebb hurrikánok kelnek útra a porból, hogy beterítsék a legelszántabb, legkitartóbban részegeskedő fesztiválozókat. Érdekes a kontraszt, tegnap este ugyanitt tízezrek nézték PJ Harvey-t, meg utána a Kasabiant.

Én sem voltam kivétel, de róluk úgyis írnak vagy hatezren rajtam kívül. A lényeg, hogy a művésznő magával ragadó, hangulatos előadást produkált egy körübelül tíz tagot számláló zenekar élén, ami néha már-már performansz jelleget öltött, örülök, hogy nem maradtam le róla. Ő is egy azok közül, akiknek későn döbbentem rá a nagyszerűségére, volt már pár ilyen előadó, és lesz is még nem kevés, ha így meg tovább. A Kasabiant viszont untam, és öt-hat szám elég is volt belőlük, pedig elég csinos lánykák álldogáltak a környéken ahhoz, hogy koncertnézés ürügyén mással kössem le a figyelmem. Rossz persze nem volt egyáltalán, csak az effajta diszkó rock n' roll nem mond sokat számomra, meg az olyasmit is nehezen viselem, ha valaki olyan kamuzenélést mutat be, mint Serge Pizzorno, aki a lényegi hangszeres dolgokat nagyjából rábízta az egyébként kitűnően játszó turnégitárosra, Tim Carterre, és ő maga inkább a showval foglalkozott. Nincs ezzel baj amúgy, de nem tetszhet minden mindenkinek.

A csütörtöki kalandokból okulva ezután megint a világzenei színpad felé vettem az irányt, hátha lesz valami hasonlóan kellemes meglepetés, és milyen jól tettem! Épp a Roy Paci & Aretuska koncertje zajlott, amit kár lett volna kihagyni.

Egy két énekessel dolgozó, tíz zenészből álló ska/jazz produkcióról van szó, amelyben a normál rockzenei hangszerelés négytagú fúvósszekcióval, billentyűssel és DJ-vel egészül ki. Mivel félreolvastam a programtáblát, egészen ma délelőttig azt hittem, hogy brazilok, amit számomra az erősen latin hangulatú zene is megerősített, de nem, olaszok. Pedig már fogalmaztam a jó kis hasonlatokat, hogy a névadó frontember egy kissé meghízott Romárióba oltott fizetőpincérre emlékeztetett, a másik énekes meg Pablo Escobar unokaöccsére.Ők ketten folyamatosan passzolgatták az énekszólamokat egymásnak, mindig a megfelelő időben alávokálozva a másiknak.

A sok zenészből álló forma nagy előnye, hogy változatos hangszerelési lehetőségeket rejt magában: belefér egy harsonaszóló, amikor az egyik fúvós előrejön, és miközben játszik, a színpad oldaláról a többiek látványosan szurkolnak neki, de akár a frontember is előkaphat egy trombitát, hogy odapörköljön egy szólisztikus betétet, ha a dal épp úgy kívánja. Fogalmam sincs, miről énekeltek, mert semmilyen latin nyelven nem tudok, legfeljebb annyit, hogy "la vida loca", ami amúgy pont elhangzott az egyik dal szövegében, de egészen felvillanyzott a zene hangulata, meg a látvány, ahogy a zenészek a nézők mellett egymást is szórakoztatták.

A buliba az is belefért, hogy signor Paci az egyik dal elején berántsa a színpad széléről a technikust egy kis körtánc erejéig, és az ilyen momentumok igazán szerethetővé tették az egészet. A közönség is vette a lapot, még némi vonatozásra is sor került. Ha az olyan zenei terrorcselekmények, mint a Bon-Bon féle Viva Espana, a Fiesta, vagy külföldről Ricky Martin munkássága elvette volna a kedved a latinos zenétől, velük érdemes tenned egy próbát!

Tettem még egy kis kirándulást a komolyzenei színpadhoz, ahol egy fiatal lány csellókoncertjét néztem meg. A Nonclassical projekt részeként ő is loopokra, elektronikus alapokra játszott, és bár a körülmények nem könnyítették meg a dolgát, gondolok itt arra, hogy a kottaállványról az egyre erősödő szél egy ízben lefújta a lapokat, illetve arra, hogy a - mint később kiderült - csak ijesztgető vihar miatt többen is a távozás mellett döntöttek. Ennek ellenére kifejezetten érdekes produkció volt, megkapó atmoszférát hozott létre a hölgy a hangszer és az előzetesen felvett alapok segítségével, de akkora szakértő azért nem vagyok ebben a témában, hogy nekiálljam elemezni, milyen szerialista zeneszerzők munkásságában lelhetők fel hasonló elemek. Mindenesetre ide még jövök biztosan.

Múzeumba persze megint nem jutottam el. Az est záróakkordjaként megnéztem magamnak a Sziget Beach-et, hátha valamelyik nap lesz majd időm fürdeni is egyet a Dunában, mert az mindig jó. A Sziget egyik legnyugisabb része ez, aki befáradt az egész napos hangerőtől, vagy nincs kedve össznépi Y.M.C.A.-t énekelni a kocsmapultnál mikulásjelmezben - ezt nem kitaláltam,tegnap láttam - kisétálhat ide bármikor. Lehet, hogy én is jobban jártam volna, ha itt térek nyugovóra valamelyik bokorban a sátor helyett, akkor nem fél óra alvással kezdtem volna a mai napot. A folytatásban kiderül, hogyan sikerült helyt állnom ilyen indítással.


beszámoló fesztivál sziget mastercard



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.