2017.08.12. 19:13 – m.adi

Jó lehetett volna a Kasabian és PJ Harvey is

Sziget 25

img_8747.JPG

Három koncert is volt a Sziget pénteki napján, amitől előre sokat vártunk, de ebből teljesen csak a világzenei színpadon játszó Dakhabrakha váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pedig PJ Harvey 25 éves karrierje során először lépett fel Magyarországon, a Kasabian pedig a fesztivál egyetlen rockzenei headlinere idén, és bár egyikük koncertje sem volt rossz, hiányérzet mindkettő után maradt bennünk. Aztán voltunk még Rudimentalon is, amiről szintén jól megmondjuk, hogy milyen volt.

A Rudimental még csak hét éve létezik, de többször is járt már Magyarországon, a Balaton Soundon, a Pannónia fesztiválon és két éve a Szigeten is felléptek már egyszer. Kézenfekvő választásnak tűnnek, hiszen egy csomó előadóval dolgoztak már együtt, mások dalait meg remixelték, így egy koncerten meg lehet idézni John Newmantől Ed Sheeranig sok mindenkit, anélkül, hogy az ő gázsijukat is ki kéne fizetni. Ráadásul a zenekar már egyáltalán nem mindig drum and bass-es alapú bulizenéje abszolút illik egy fesztiválra, ahol ugye az emberek általában bulizni akarnak.

Egy dolog viszont tegnap elég rendesen keresztülhúzta ezt az idilli konstrukciót, mégpedig az időjárás, merthogy a tűző napon és a tömegben még bőven többnek érződő harmincöt fokban már a francnak sincs kedve drum and bass-re ugrálni. Ennek ellenére egész sokan voltak a Rudimental koncertjén, de a hangulat nem volt az igazi, amiről tényleg a meleg tehet, és nem a zenekar. Ők megpróbáltak most is jó bulit csinálni, táncoltak, ugráltak, beszélgettek a közönséggel, és a fesztivált egyszer sözigitnek nevezték, aminek talán még senki, a nagyobb számokkal pedig azért csak meg tudták mozgatni a keménymag mögötti tömeget is, de a részsikerek ellenére a napsütést végül csak nem tudták legyőzni. (m.adi)

Talán nem nagy szó azt állítani, hogy az idei gyengére sikerült Sziget-lineupban az egyik legígéretesebbnek tűnő koncert a Kasabian volt. Ehhez mérten kicsit meglepő, hogy a Nagyszínpadon pont előttük fellépő PJ Harvey-ra jutott az az egyébként nem hálás szerep, hogy kicsit bemelegítse a közönséget. Persze nem mintha a dalszerző-énekesnő csupán egy előzenekar lenne, akinek mindössze annyi lenne a dolga, hogy kicsit ráhangolja a közönséget arra, aki számít is valamit. Hiszen a NME életmű-díjas, Mercury Prize-os PJ Harvey az elmúlt két és fél évtized talán legfontosabb brit dalszerző-előadója, de azért mégis, az adott időben és helyen egy kicsit ritmusosabb koncert jobb döntés lett volna.

 

Persze önmagában már az is jelentős tény, hogy az énekesnő egyáltalán felkerült az idei Sziget-névsorra, hiszen a 25 éves életműve alatt egyszer sem látogatott el hazánkba. Ám a melankolikus világfájdalom kissé belehalt a napsütésbe. Ha már a csütörtökön színpadra lépett, szintén a headliner előtti sávban játszó Biffy Clyronál megírtuk, hogy nem érdekelt túl sok embert, kisebb túlzással PJ Harvey szinte senkit sem. Nem véletlen, hogy az aznapi speciális Zászló partit is a szervezők elcsúsztatták a Rudimental elé, de nagyobb logisztikai bravúr lett volna PJ Harvey-t az A38 Sátorba importálni, ahol az a különleges atmoszféra, amit az énekesnő és csapata teremteni tud, még meg is valósulhatott volna. (Tina)

Gerendai Károly néhány éve mondogatja már, hogy bár ő aztán egyáltalán nem szereti az EDM-et, de a rockzene közel sem hoz annyi látogatót, mint a veretés, ezért pedig egyre több DJ-ből lesz headliner a fesztiválon. Idén a Sziget már ott tart, hogy összesen egy darab, hagyományos értelemben vett "zenekar" lép fel a nagyszínpad legjobb sávjában a fesztivál hét napja alatt. Ez a zenekar a Kasabian lett, ami egyébként előre jó választásnak tűnt, mert két éve nagyon király koncertet adott a Szigeten, azóta pedig kihozott egy új albumot, amin legalább öt olyan szám van, ami jól tud szólni egy koncerten. Én előre simán azt hittem, hogy a fesztivál legjobb koncertje is ez lesz, legalábbis a nagyszínpad választékából mindenképp, néhány dolog azonban nem úgy sült el, ahogy kellett volna.

Kezdjük ott, hogy bár az elmúlt évek tapasztalatai alapján Gerendai állítása abszolút igaznak tűnik, de ez egy olyan spirálra rakta rá a fesztivált, ami folyamatosan húzza tovább a Balaton Sound irányába. Hiszen ha a headlinerek nagy része DJ, elektropop-előadó vagy éppen rapper, akkor azok fognak inkább hetijegyet venni, akik ezekre a nevekre kíváncsiak. Akik pedig ezekre kíváncsiak, azok kevésbé hajlamosak megnézni egy rockkoncertet, amin így még kevesebben lesznek, mint korábban, ez pedig a fókusz további csúsztatását váltja ki a nyilván a bevételekre eléggé érzékeny szervezőkből. Szomorú dolog ez, és látszott valamennyire a Kasabian koncertjén is, ahol bár nagy volt a tömeg, simán kevesebben voltak, mint tegnap Wiz Khalifán, és a közönség nem is volt olyan lelkes, nem élt annyira együtt a zenekarral, mint két éve.

Erre mondjuk a fókuszváltás még kevés magyarázat, mert két éve is sok EDM volt már a Szigeten, konkrétan Avicii előtt lépett fel akkor a Kasabian, mégis az a koncert tök jól sikerült. A tegnapi visszafogottabb hangulathoz az is kellett, hogy megint hihetetlenül halk volt a nagyszínpad, ami mondjuk egy PJ Harvey-nál kisebb gond, de a Kasabian zenéjét, ami a lendületes riffekre, hangos refrénekre, a közönség ugráltatására és énekeltetésére épül, gyakorlatilag kinyírja. A nyitó szám például, a Ill Ray (The King) egy mindenkit egyből berántó energiabomba kellett volna, hogy legyen, de annyira halk volt, hogy egy csomó ember láthatóan nem tudta eldönteni, hogy most akkor ugrálnia kellene, vagy inkább beszélgessen egy kicsit a szomszédjával a közelgő viharról. A zenekar pedig nyilván érzékelte, hogy nem annyira tudja megmozgatni a közönséget, és könnyen lehet, hogy ezért tűntek ők is fásultabbnak egy kicsit.

A kevésbé sűrű tömegnek mondjuk megvolt az a pozitív oldala is, hogy elég simán előre lehetett menni a színpad közvetlen közelébe, ahol szinte olyan volt, mintha egy másik koncerten lett volna az ember. A hangosítás itt már nem volt zavaróan halk, a környéken lévők végig buliztak a számokra, még az újakra is, amik tök jól szóltak élőben, és a ráadásra érkező kis eső sem zökkentette ki a őket, szóval nagyjából úgy történtek a dolgok, ahogy ezen a koncerten történniük kellett volna. Összességében viszont ez egy több sebből vérző fellépés volt, amin bár meg lehetett oldani, hogy jól érezd magad, de messze elmaradt a két évvel ezelőttitől, és bár ebben lehet benne volt a zenekar is, ebből most a legkisebb részt az ő számlájukra írnám. (m.adi)

Dakhabrakha, Sziget, világzene, péntek

Ismétlem magam, mert két éve is valami olyasmit írtam az ukrán Dakhabrakha koncertje után, hogy nagyjából szó szerint beváltották amit az előzetes ajánlóban ígérgettem velük kapcsolatban, ami idén így hangzott két hete: „Bejön a négy muzsikus, leülnek, formálisan mondhatni alig csinálnak valamit, egymásnak felelgetve énekelnek, dobolnak, csellóznak, akad egy zongora és harmonika is, a közönség pedig eksztázisba esik, és az még nem is a teteje, mert ebben a pillanatok alatt elért állapotban kitartóan, de szinte flegmatikus lazasággal vezetnek keresztül sosem tapasztalt világokon.” A három meseszép ruhákban tündöklő, fejükön méteres kucsmát viselő hölgy, és a népviseleti-kaftános szakállas fickó mindent meghaladóan laza és kúl, azaz lehengerlően természetesen állnak a színpadi világ minden dolgához: vérprofik, de közvetlenek, miközben elegánsak is. Ezt megelőzően kétszer játszottak már itt, mindkét alkalommal a 2005 és 2012 közti öt albumuk anyagából összeállított, nagyon hasonló szerkezetű műsorral, most azonban a hatodik, új albumukra (Шляx, 2016) építettek főleg, és bár annak a világában szintén sok a hosszú felvezetésű és nagy ívű kifutással operáló darab, élőben most kevésbé ez dominált, egy-két lassulást leszámítva a legdinamikusabb és felpörgető dalaikra építettek. Mondanám, hogy jól tették, ha ez nem lenne velük kapcsolatban teljesen mindegy, ugyanis ők nem csak akkor tolják százon, amikor épp úgy szólnak, mint egy akusztikus indusztriális zenekar, de a csodák világába akkor is nyakig merítenek, ha éppen csak pár zongorahang szól és némi vokál. A műfaji határokat megnyerően szabadon kezelik, a sámánisztikus hangulatoktól a szláv tradicionális népzenéig, afrikai hatásokig és a modern downtempoig bármilyen elem tökéletesen szervül egységesre hangolt világukban, mintha ennél természetesebb dolog nem is lenne a világon. És valójában nincs is, évek óta a Dakhabrakha számít tán a legnagyobb dobásnak, és a legjobb koncertzenekarnak a világzenében, és az a minimum, ha már nem lehetnek itt havonta, remélem jövőre sem kell nélkülözni őket. (Rácz Mihály)


pj harvey rudimental Kasabian sziget2017 Dakhabrakha



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.